Károgást hallok…
…és jelnek tekintem.
Kensei attól fogva nem nézett keresztül rajtam. Visszagondolva, átvette a fájdalmamat és a terheimet. Kicsi voltam ahhoz, hogy megértsek fontos dolgokat, éppen ezért érzéketlen is a valóságra, csak a feladatot teljesítettem, amit rám bíztak. Tizenhat évesen kezdtem úgy gondolkodni, ahogy ma is teszem.
Kensei nagyon sokat figyelt rám. Sülve-főve együtt voltunk, bevezetett a világba, kinyitotta nekem az ajtókat, nekem csak belépni kellett rajtuk. Átesett velem fontos eseményeken, fontos dolgokon – az első berúgásomon, a ballagásomon, a mindennapokban, és ezek az apró kis események egyre nagyobb értékké formálódtak a belső világomban. Nem akartam elveszteni Kenseit.
Szerettem vele lenni. Nem volt őszinte, ha vele voltam, okosnak kellett lennem; megtanultam a kis kódokat hozzá, és elkezdtem követelni a társaságát, mikor kezdett volna lazulni a kapcsolatunk, egyszerűen este átmentem hozzá aludni, aztán alvásból sem alvás és beszélgetésből sem az lett.
Rengeteg energiát fektettem abba, hogy ne legyen belőle nagyobb bajunk, közben magamra is vigyáznom kellett, és tovább mosolyogni a világra. Azt hittem, akkor a világ is rám mosolyog, és nem lesz több fájdalmam és sérülésem.
Tévedtem. Nem tudtam elfojtani az érzéseimet, saját magam kínoztam így éveken keresztül, annyi hideg és negatív gondolattal terhes, egyedül töltött éjszakán keresztül. Kensei szeretett engem, ahogy ember a testvérét szereti, én meg kicsit mélyebben őt annál, és itt vége is lenne. Örülnék, ha itt vége szakadt volna.
Mindketten elég sokat ittunk, nyár volt, magányosak és fáradtak, elesettek voltunk – ő nem talált munkát, otthon meg nem volt annyit, hogy hasznos legyen – én kezdtem megérteni, mit jelent úgy igazából elanyátlanodni, és gyenge voltam, nem láttam egy jó dolgot, amiért érdemes lett volna élni. A szex nem volt idilli, romantikus, és minden hasonló; egyszerűen csak jó volt, csak mindkettőnknek szüksége volt a másikra. Fogak, szájak, nyak és bőr, érzékek játéka, majdnem belehaltam abba a gyönyörbe akkor – szerettem volna kizárni magunkat a valóságból és keresni egy újat, ahol még nem járt előttünk senki. Felnőtt egy darab belőlem, ezzel együtt ki is égett egy kicsi a lelkemből.
Életemben először úgy szerettem volna addig menni, amíg ki nem fogy az út a lábam alól. Minden álmom a végére ért, és nem volt eggyel tovább, amiért érdemes lett volna folytatni. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nem tudtam, ezután hová vezessen az utam, csak az a késztetés volt, hogy itt nem maradhatok. Érettségiig még sok dolgon mentünk együtt keresztül. Kensei szép lassan begyógyította a sebeket a szívemen, és mire végeztem, újra erős voltam, mint mikor először hagytam ott.
Nagyon szerettem őt. Évekig készítettem fel magam a gondolatra, hogy egyszer kilépek az ajtón, és nem jövök vissza többé; nem akartam még menni, de hiába: egyre csak figyeltem az elhaladó évszakokat, és tudtam, hamarosan itt az ideje, hogy távozzak.
Július első hetére tűztem ki az indulás időpontját, azelőtt halkan elejtettem megjegyzéseket, de őszintén, halvány fogalmam sem volt, hogyan nézek szembe vele, és mondom ki, hogy nem tudok itt maradni tovább. Egyetlen szerencsém egy levél volt, esős napon érkezett; károgott a varjú, miközben kibontottam és megszemléltem a levelet. Rangiku meghalt.
"Wrap me in the bolt of lightning
Send me on my way, still smiling
Maybe that's the way I should go,
Straight into the mouth of the unknown
I left the spare key on the table
Never really thought I'd be able to say
I merely visit on the weekends
I lost my whole life and a dear friend"