Munkába állok…

…és megismerkedem a párommal.

Bementem az első bárba, amit találtam, és odanyomtam a pultos orra alá az összes iratomat – a szívem mélyén reménykedtem, hogy nem rúg ki lendületből. Megnézte, aztán alaposan végigmért – vízszínű szemei voltak, hosszú, szőke haja –kicsit lenőtt már a festés. Kicsit határozatlannak tűnt, de azért láttam, mindent beleadott, hogy ne legyek számára ellenfél.

- Teljes munkaidőben szeretnél?

- Mikorra érkezzem? – kérdeztem vissza.

- Fél hat. Kettőig. Gyere vissza hatra, és akkor meg este egészen, amíg ki nem ürül a hely – magyarázott.

- Mi a helyzet a lakással? Kiadó még?

Csak azért választottam ezt a helyet, mert tényleg ez volt az első, ami az utcában volt található, ezen kívül felszolgálót is kerestek – a bár fölötti lakás pedig ide tartozott, az aktuális jelentkező tehát ide költözhetett. Kellett, és ennyi – nem volt sok pénzem, egyébként is csak azt terveztem, hogy ledolgozom a koszt-kvártély árát, és ezzel bőven tudok boldogulni.

- Hát… már beköltözött valaki… - remegett a srác hangja, én pedig kezdtem feldolgozni, hogy ez tényleg nem lesz olyan egyszerű.

- Hajlandó felesben fizetni? – tértem a lényegre.

A pultos vállat vont, és intett, hogy kövessem – hátsó lépcsőhöz vezetett, azon fel egy emeletet, aztán szűk, homályos folyosón vezetett az egyetlen ajtóig – még most is érzem az átható, padlószőnyegből áradó füst- és dohányszagot.

Nem volt bennem félelem, amikor kopogás után a szöszi kinyitotta az ajtót, engem pedig megcsapott az édes illat, amiről nem kellett volna tudnom. Egy pillanatig sem inogtam meg, amint a lakás tulajdonosa elém állt, és mosolyogva intett, hogy kerüljünk beljebb. Nem mondtam semmit, amíg nem kellett, és nem kiabáltam, nem fakadtam sírva, nem szomorodtam el, amikor lassan összeállt bennem a teljes kép. Én csak teljes szívemből sajnáltam azt az embert, aki ott állt, velem szemben, és félig öntudatlan állapotban írta alá, hogy beköltöztem hozzá, és szobatársak lettünk.

Abarai Renji volt a személyije alapján, amit megnéztem, hogy legalább a nevét tudjam – ennyi volt róla, meg az, hogy nálam öt évvel idősebb, és hogy az állam nevelte. Ezen kívül csak a vörös haja, és a tetoválásai maradtak meg arról az éjszakáról, amikor a kanapén aludtam, mert a másik matracot csak másnap hoztuk le a padlásról – a vörös haja, amit megvilágított az utcai lámpa beszűrődő fénye, amikor órákon át nézett ki az ablakon. Azt hittem, hogy vár valakire, aki már sosem jön el.

Hozzám fordult, mintha látta volna, hogy ébren vagyok, és figyelem.

- Te vagy a jövőm.

Én vagyok a jövője; nem értettem a miérteket és hogyanokat, hogy hol és mikor… csak ennyit mondott, hozzám lépett, megsimogatta a hajam, homlokához érintette az enyémet, s mélyen a szemembe nézett. Nem tudok olvasni az érzelmekben, nem tudom, mit kellett volna látnom azon kívül, hogy leengedte minden védelmét. Renji volt az egyetlen ember, aki képes volt tudás nélkül szeretni.

"Swimming trough the ashes of another life"