Nyomok után kutatok…
…és elfogadást találok.
Renji attól fogva minden egyes este elmondta ezt nekem, és olyan mélyen nézett, szinte éreztem a lelkemben, ahogy kiforgatja és feltárja a múltam minden egyes darabját – az első pár hónap után ezeket már drogos flashnek tekintettem, semmi másnak.
A munka nem volt olyan nehéz, mint bárki gondolná – józan paraszti ésszel találtam fel magam, mert semmi képzettségem nem volt hozzá – ha volt egy kis időm, Rangiku temetésével és hagyatékával foglalkoztam. Ekkor tudtam meg, hogy árva volt – egyetlen testvére volt, ő meg már korábban meghalt; rám hagyta mindenét – egy kis, bútorozott lakást a belvárosban, közel a munkahelyemhez.
Sokáig nem tudtam, mi legyen azzal a lakással – nem akartam megválni tőle, a személyes tárgyakat magamhoz vettem, és kiadtam bizonyos időszakokra. Később oda költöztünk.
Rangiku nem hagyott magamra a halála után sem – leveleket hagyott. Apró információkat közölt magáról, csak épp annyit, hogy felcsigázzon – szabadnapjainkon felkerestük a szülővárosát, ott a lakást, amiben gyerekkorát élte. Renji velem tartott akkoriban mindenhová, én meg nem tudtam elküldeni. Ragaszkodott, mint egy gyerek, néha szarkasztikus volt, néha érdektelen, de ezzel együtt annyira elvarázsolt, hogy nem volt szívem elhagyni.
Rangiku negyven-egynéhány éves korában szenderült örök jobblétre, gyógyszer túladagolásnak köszönhetően. Ápolónő volt, anyámhoz is így került, gyermektelen, nem ment férjhez. A szülővárosában hallottam pletykákat, hogy híres zenésznek szült gyereket, de árvaházba adta – ismerve őt, ez annyira abszurd volt, hogy felhagytam az ilyesféle nyomozással.
Bejártuk az iskolákat, ahol végzett – mindenhol azt mesélték, milyen szorgalmas volt, és mennyire tehetséges – egyetlen hátránya annyi, hogy szeretett kirúgni a hámból – az alkoholbetegsége anyám halála után teljesedett ki. Nem akartam elhinni, de tényleg így volt: Rangiku volt a legmagányosabb ember, akit csak ismertem, magamon kívül is… kettőnk között annyi a különbség, hogy ő nem maga választotta ezt az utat, míg én igen.
Renjit mindössze kétszer kellett hazavinnem, mert annyira elázott, hogy nem lehetett más tenni – először nem voltam nagyon részeg. Ketten voltunk, az utca végében, jó nyolcszáz méterre a lakásunktól, apró pincehelyiségben rendeztek be olcsó kocsmát. Likőröket ittunk a fizetésünk maradékából, meg abból a pénzből, amit a kiadó lakásért kaptam. Beszélni kezdtem, mert azt hittem, szabadesésem van, és mindent el fogok felejteni, arcokat és neveket, ha nem mondom el azonnal – Renji mindent megtudott rólam és Kenseiről, arról, hogyan léptem le, az utolsó éjszakám titkát, amit senki előtt sem ismertem el – még magamnak sem. Azt, hogy egyszerűen nem vártam meg, amíg felébred, csak útnak indultam; a nyomasztó érzést a vonaton, a furcsa melegséget a szívem helyén, amit otthagytam nála – amikor a barna szemekben társra találtam.
Renji is mesélt – nem egymással szemben ültünk, hanem egymás mellett, kicsit neki is dőltem a vállának. Elmondta, hogy mi történt vele – azt, hogy nem tudta befejezni a sulit, mert munkába állt. Az első berúgásáról mesélt, az első betépéséről – aztán a következőről, és így tovább – a partnereiről, a történetekről, amiket kitaláltak neki, a hazugságokat, amiket ő talált ki, fesztiválokat és koncerteket.
Nem volt ott semmi, csak az érzéseink, és az összefont ujjaink – minden, ami én, és minden, ami ő.
"See you at the bitter end"