Másodszorra is berúgunk…
…a szerelmemmel.
Biztos voltam benne, hogy nekem Kensei a párom, csak a sors fintora miatt szakadtunk el egymástól; egészen addig az augusztusi éjszakáig, amikor is társasággal mentünk ki. Ott volt Kira, a pultos srác, a szőke. Többen is jöttek, fiatalok, nők és férfiak, egyre többen, idővel összemosódnak a nevek és az évek. Mi hárman rúgtunk be, Renji,Kira és én.
Kira nem beszélt – szabadtéren voltunk – felfedezőútra indult; mi pedig kettesben maradtunk. Romantikusnak éreztem a helyzetet, és azért csodálkoztam ezen, mert tényleg nem tettem ezért semmit. Nem éreztem bűntudatot egy percig sem, és ez meglepő – azt hittem akkor, hogy én és Kensei tökéletesek vagyunk.
Renjivel eltakarítottunk a nyomokat, elittuk Kira elől a Bacardit, aztán sétáltunk – én nem akartam kifutni magamból, ő meg nem volt rá képes. Öleltük egymás derekát, a másik kezünk ujjait testünk előtt fűztük össze, így próbálva korrigálni a mozgást – én a nyakából lélegeztem (ma is érzem az orromban azt a parfümöt, amit először annyira nem bírtam, később pedig annyira a mindennapjaim részévé vált), ő a homlokomat csókolta. Égett a bőr a nyakamon – tudtam, hogy kész, én innen már nem tudok visszatáncolni.
Csendben akartunk lenni, amíg vissza nem érünk a hotelbe – hárman laktunk egy szobában – s még a hotel elől mentünk vissza Kirához – azt kiáltozta, hogy talált egy hidat, és meg kell néznünk – valaki józan visszaküldött minket, azt mondva, hogy a józanabbak elmentek a szőkével megnézni a hidat.
Visszafordultunk, és eljutottunk a szobáig. Renji, ha iszik, általában csendes, és elmélkedő, meg olyan, aki szereti a romantikát – teljes ellentéte a józan magának, a nagyhangú, őszinte, vidám, nevetgélő Renjinek. Bezárta az ajtót – nekem akkor kezdett izzadni a homlokom. Az ágyra telepedtem, ő a kezembe adta a kenyeret, meg egy paradicsomot – az első falat után tört rám a hányinger. Még nagyon sokáig nem tudtam hányni, legalább egy órát szenvedtem. Közben folyamatosan mellettem volt, simogatta a hátam, a hajam, megnyugtatott, adta a vizet, amikor nagyon nem tudtam hányni, előzékenyen gyomron vágott.
Nem tudom, hogy mi történt utána, talán még annyi, hogy fogat mosok, és hogy Renji segít levenni a ruháimat – a következő emlékem szerint fázósan ébredek a csap alatt, az ő ölelésében, ő pedig halkan beszélt hozzám, valami rettentő kedves hangnemben, olyan óvatosan, olyan lágyan és kedvesen, mintha tényleg én lennék élete párja.
Három óra felé mentünk át az ágyba, és egész reggelig aludtunk. Arra keltem, hogy Kira hajat szárít, és próbálják összeszedni a koktélparadicsomokat a vécé mellől – én tökéletesen kipihenten ébredtem, úgy, ahogy mindig, ha berúgok – nem is tudtam máshogy. Feltöltődtem, velem ellentétben Kirán látszott az éjszaka – nem tudta kifutni magából, és még mindig csak aludni akart.
Egy nappal később értünk haza Renjivel a közös lakásunkba, ahol először érezem azt, hogy otthon vagyok, amikor cigire gyújtott, és a kanapéra telepedett, én pedig az ölébe ültem, és ugyanolyan mélyen néztem a szemébe, ahogy korábban ő tette velem.
- Én vagyok a jövőd.
Renji megtanított arra, hogy ne azért szeressem, aki volt, hanem azért, aki velem lehet.
"Every step we take that's synchronized
Every broken bone
Reminds me of the second time
That I followed you home"