Visszhang…
…a felhők mögül.
Március volt, hamarosan a harmadik évfordulója annak, hogy távoztam a tengerpartról. Renji nagyon szeretett engem, ezzel együtt kicsit rontott is rajtam – alkalmakkor kipróbáltam dolgokat. Nem lettem igazi gátlás- és erkölcstelen, de éreztem a változást – az embert, akivé váltam, Kensei képtelen lett volna szeretni, s mégis, a legrosszabb napjaimon mindig az ő arcával álmodtam, az ő távoli illata kúszott az orromba, az ő ölelését éreztem, nem a páromét. Nem akartam beismerni magamnak, de a szívem mélyén én még mindig szerelmes voltam belé.
Nem tudtam eltörölni a múltat.
Amikor legközelebb láttam Kenseit, ki kellett szolgálnom őt. Csak az alatt a pár óra alatt, amíg belépett, leült, Kira felvette a rendelését, kivitte neki, majd még háromszor, elszívott egy doboz piros marbit. Néztem a rendelését – a legerősebb whiskyt kérte. Nem tudtam, mit tegyek – a múltam és a jövőm közé kerültem, valahová a kettő közé, és mégis, inkább mindkettőben. Meghúztam a vodkát, és odaültem az unokatestvérem asztalához. Nem ismert fel. Lehet, hogy csak a tetoválásom zavarta meg, vagy a sminkem, vagy az a karmolt seb, ami képtelen volt rendesen begyógyulni, mert rossz emberrel verekedtem össze, lehet, hogy mert idegen volt az illatom, nem tudom… nem két perc volt, mire kimondta a nevem.
Nem tudta megmondani, mit keres itt. Említette, hogy a nagynéném beteg, öt perccel később már halott volt, tíz perc elteltével meg mégis inkább kórházban lábadozott. Aztán megkérdeztem, hogy mi történt, ő pedig csak annyit kért, hogy maradjunk kettesben – én pedig felvittem a lakásunkba, amíg Renji dolgozott a pultban.
- Eladósodtam. Anyám kezelését később már nem tudtam fizetni.
- Neki nem ugyanaz volt…
- Ugyanaz volt a baja, mint anyádnak. Shuu, nem akarom ezt… lehet, hogy örökletes. Lehet, hogy mindkettőnkben megvan a lehetőség.
- Szóval meghalt…
- Meg. Én… meg akartalak keresni. Hiányoztál. Nem találtam munkát, nem tudom fizetni az egyetemet. Nem tudom, hogy mit tegyek, érted? Ez a világ… annyira nem való nekünk. Jártam az országot, kerestelek mindenhol, de semmi.
- Megváltoztattam a nevem. Felvettem az ápolónőjét, aki anyával volt gyerekkoromban.
- Most hogy hívnak?
- Matsumoto. Matsumoto Shuuhei.
- Shuu... – rám nézett. Olyan mélyen, ahogy még sosem merte. – Szeretlek. Jobban, mint régen.
Mindig azt hittem, hogy a dolgok egy idő után lezárulnak. Csak nem nézünk oda, és eltűnnek, és nem akartam elfogadni, hogy ez nem így volt – néha ezeket a dolgokat a legváratlanabb helyekről kapjuk vissza, a legváratlanabb időpontban. Keserédes magány benyomását keltette, ahogy rá néztem, felemeltem a fejem, aztán a fal mellett lecsúsztam, és magamhoz öleltem a térdeimet. Nem próbáltam átlátni, vagy megérteni, egyszerűen kimondtam, hogy nem, ezzel pedig tettem valamit, ami megint előre lökött az utamon; nem akartam ezt a komplett emberi roncsot.
Akkor még nem tudtam, hogy mekkora szégyen anélkül megítélni valakit, hogy igazán ismerném.
"Two packs of cigarettes a day
The strongest whiskey Kentucky can make
That's a recipe to put a vagabond
On his hands and knees
I watched it all up close,
I knew him more than most
I saw a side of him he never showed
Full of sympathy for a world that
Wouldn't let him be
What a shame, what a shame,
To judge a life that you can't change"