Szárnyakat kapok…
…és nem tudok repülni velük.
Kensei eltűnt. Távozott, és nem jött vissza – lehet, hogy beteg, lehet, hogy meghalt. Látogatása után hónapokba telt, hogy ne tépjek be háromnaponként; annyi szükségem volt arra a felszabadult nevetésre, arra a könnyedségre… mindent megtettem érte, s nem voltam egyedül – Renji segíteni akart rajtam, egyszerűen csak nem tudta, hogy leszoktatni kéne a szerről, és nem rá; de Renji havazást hozott nekem a nyárba, én pedig örömmel ünnepeltem a fehér karácsonyt félévvel korábban.
Szerettem azokat az estéket, amikor Renji tudott hozni nekem egy-egy csíkot, azokat is jól beosztottam – nem akartam, hogy akkor kívánjam meg, amikor nincs.
Renji akkoriban nagy pénzt kapott – nem tudom, miért, hogyan, vagy mit tett, vagy vele mit tettek, de nagyon sokkal több pénzünk lett, mint addig – el tudtunk költözni az én lakásomba.
Renjivel egész addig nem feküdtem le. Vele annyira plátói volt a szerelmem, hogy kezdetben komolyan nem fordult meg a fejemben, aztán valahogy nem akartam szóba hozni a témát. Egész addig olyan volt, mintha legjobb barátok lennénk, de nem gondoltam azt, hogy szex nélkül nem kapcsolat a kapcsolat. Ez szerintem nem így működik.
Jobb körökben kezdtünk forogni. Nagyobb bulikba jártunk, nagyon lett a tét, több lett a szex, kevesebb a kettesben töltött idő. Kezdtem azt érezni, hogy a szerelmünk egyszerűen csak eltűnt, elporladt, nem volt sehol – valahogy mindig visszahozott a szakadék széléről.
Renji szeretett meglepni engem apró ajándékokkal, és én csak jóval később jöttem rá, hogy így próbálta menteni a menthetőt. Nem akarta, hogy vele is megtegyem, nem akart mosolyogva engedni utamra, nem akarta, hogy elmenjek; én sem akartam menni, aztán a sors megint tréfát űzött velem.
Az ország másik végében kaptam állást. Teljesen biztos voltam benne, hogy Kensei keze van a dologban – miért kellene hirtelen oda egy egyszerű pultos? Renji tudott arról, hogy mennem kell, nem akartam kizárni őt, nem akartam, hogy sajnáljon engem.
Tudtam, hogy ha elmegyek, Renji pár hónap után nem fogja bírni, hogy kevés a szabadidőm, és csak ritkán jöhetek látogatni – tudtam, hogy meg fog csalni.
Ezzel a tudattal pakoltam be a bőröndömet, és egy hosszú csók után ültem be a taxiba, ami a vasútállomásra vitt – onnan pedig csak utaztam, mentem, amerre a sínek futnak; az új munkahelyem előtt álltam meg, ugyanazzal a bőrönddel, amivel Renji lakása előtt idestova három és fél éve, mert közben beköszöntött a tél.
A bár csillogott, nem olyan volt, mint előző munkahelyem – letettem a pultra a papírjaimat, és vártam, hogy a hideg tekintetű férfi mondjon nekem valami, bármit, csak ne küldjön el, mert itt van ebben a bőröndben a teljes életem – most már ráléptem az új utamra, és nem fordulhatok vissza.
Már nyitottam a szám, hogy bemutatkozzam, de a szürke tekintet valahogy nem hagyta, hogy lélegezzek. Olyan volt, mint higany, mint valami súlyos és mély, olyan, mint az idő, amit mindnyájan elvesztünk.
- Kuchiki Byakuya.
"I'm leaving this worry town
Please no grieving my love... understand"