Menekülök...
…és valaki befogad.
Csak annyi időt maradtam a városban, ami kötelező volt, hogy megszervezzem a teljes költözködésemet, alig öt nappal érkezésem után távoztam is, de nem vetettem bele magam a munkába. Az egyik ismerősöm eladta nekem a lakását, én be tudtam bútorozni.
Azt hiszem, az volt feltűnő, hogy nem jeleztem, hogy hazajöttem – azért haza, mert új otthont akartam építeni magamnak – hiába, Rangiku lakásának kulcsát egyszerűen képtelen voltam eldobni: azóta is a fiókomban őrizgetem, mint egyetlen nyomot Renjiről.
Gondolkoztam azon, hogy felhívom Byakuyát, de végül sosem tettem. Az is megfordult a fejemben, hogy meglátogatom, és kérem, hogy szerezzen nekem anyagot; arra is gondoltam, hogy Kensei nyomába eredek, de valahogy sosem értem a végére ezeknek a mi lenne, ha-típusú gondolatoknak.
Volt pénzem. Eladtam Rangiku lakását, abból szép summát kaptam, még a lakásvásárlás után is maradt elég pénzem arra, hogy esténként kocsmákban kössek veszélyesebbnél veszélyesebb barátságokat – így kaptam még pár tetoválást.
Renji folyamatosan keresett… csak azért nem kapcsoltam ki a telefont, hogy jobban fájjon neki; mert ha tudja, hogy tudom, hogy keresett, és én nem akarom őt, az fáj. Semmi sem tart örökké; Renji tudta ezt, és a távozás sem az én döntésem volt, ő kényszerített bele.
Nem akartam beszélni vele. Nem akartam hallani a hangját, de az folyamatosan ott csengett a szívemben; mi sosem mondtunk végső búcsút egymásnak; én csak simán nem hallgattam meg.
Azért nem kapcsoltam ki a telefont, mert titkon még reménykedtem abban, hogy Byakuya érzékeny a hiányomra, és felkeres – akkor még nem tudtam, hogy Byakuya nagyon ravasz, és sokkal okosabb, mint ahogy én azt gondolom.
Azokban a napokban álomba ittam magam; mert aludnom kellett valahogy, de az álmaimban még mindig fel-felbukkantak szúrós szilánkok a múltból; égtek a sebek, és ezt a tüzet csak az alkohol csillapította. Nem akartam álmokat látni soha többé, ezért addig ittam, amíg teljesen meg nem kínoztam a saját szervezetem. Azt gondoltam, meg tudom mondani, mi az a Drink or Die.
Volt egy őrangyalom azokra az időkre – igazából démon volt, és én csak későn döbbentem rá; ő volt az első a démonaim közül a szemeivel, azokkal a hideg, komoly szemekkel, amiben megpróbáltam megkeresni az időt, az elpazarolt éveket, amikben láttam a saját sorsom, amint egyetemen folytatom, és Kensei mellett maradok életem végéig, aztán találok egy kedves, csendes feleséget, és csodálatos családom lesz. Nem tudtam, hogy csak álmodtam, de még abban az állapotban is tudtam, hogy a kíváncsiságom egyszer megöli a lelkem.
Byakuya nem beszélt sokat; az ő szeretete szoros ölelésben tartott, és engedte, hogy mélyen beszívjam azt a mai napig kísértő férfias fenyő-illatot, és emlékezzem az apró, lassan megszokássá váló mozdulatra, ahogy hozzáérintem ajkam a puha, fehér bőrhöz.
Mert ha minden, ami most van, nem lenne, akkor minden, ami nem lehetne, valósággá válna.
"To stand outside your virtue
Noone could ever hurt you...
In contrary was, what it is it wouldn't be
And what it wouldn't be it would, you see?"