Történet arról a szemétről…
…akivé váltam.
Byakuyát magamhoz költöztettem, és megkezdtük egymást kölcsönösen kihasználni; szórtuk a pénzt, nevettünk azokon az embereken, akik nem azzal szórakoztatják magukat, amivel mi – a Hilton nászutas-lakosztályát barmoltuk szét, kajacsatát rendeztünk a város legdrágább éttermében, kidobtunk egy plazmatévét a huszadikról. Mindent megtettünk, hogy valami olyan nyomot hagyjunk egymás életében, amit sosem tudunk elfelejteni.
Ezzel együtt sokat utaztunk. Szeretett szép tájakra vinni, szeretett visszafogott viselkedésével éles ellentétben állva szeretni esténként.
Levágattam a hajam, feketére festettem, aztán különböző színeket válogattam össze –a végére úgy nézhettem ki, mint egy papagáj, ezzel együtt az emberek szerettek, mert kedves voltam velük, gátlástalanul flörtöltem a nőkkel, a férfiakkal – életem egyik legjobb része volt, éppen azért, mert nem éreztem, hogy nem vezet sehova.
Akkor kezdtünk nagy téttel játszani, amikor Byakuya étterme Michelin-csillagot kapott; egyre több lett a kritikus, egyre jobban kellett figyelnem a munkára, hogy véletlenül se legyek betépve, amikor elkezdem a munkát – új szakácsokat vett fel az új szerelmem, a kis bár két év alatt annyit fejlődött, hogy csak forgattam a fejem: hogy kerültem ide?
Nem tudtam kapcsolni sehogy sem azt az alacsony, szerintem még kiskorú szakácsot, de éreztem, hogy láttam már korábban; hiába próbáltam beszélgetni Toshiroval, esélytelen volt – akár akartam tőle valamit, akár nem, elküldött a fenébe, én meg csak simán értetlenkedtem.
Nem volt egyszerű, amíg megszereztem a papírjait – mindig majdnem lebuktam; egyszer Byakuya elvitte bulizni, a srác meg elöl hagyta az iratait – tudtam, ha egyetlen kósza kritikus is belenéz, nekünk annyi: ezért megelőztem őket.
Néztem a kis lapokat, és nem hittem a szememnek; nem véletlen volt a hozzá való folyamatos közeledésem – legalább ez megnyugtatott abban az állapotban; az már nem, ami ténylegesen ott állt, a szavak súlya; az utánuk maradó érzés.
Az a táj, amire én még mindig vágytam a szívem mélyén, ott volt tőlem alig kétórányi vonatútra, a tengerparton, az összes boldogsággal, amit azóta szánt szándékkal irtottam ki a lelkemből – mert én nem akarta már magamtól boldog lenni; én csak segítséggel voltam képes újra mosolyogni, újra nevetni, és elfelejteni a sebeket, amiket kaptam, amiket én hagytam más szíveken.
Anyámra gondoltam, ő jutott eszembe; a hangja, amit már nem tudok felidézni; a szavak, amiket már mindketten elfelejtettünk. A dolgok, amiknek a nyomába indultam aznap, amikor magam mögött hagytam Kenseit, vajon itt fogom őket megtalálni?
Attól félek, elfelejtettem annak az éjszakának a történetét, ami utamra indított; azt hiszem elvesztettem a céljaimat, és keringő senkivé váltam – a szavak is itt keringenek a fejemben, csak kimondani nem tudom őket. Magamban élem át a történetet arról a szemétről, akivé váltam.
Rangiku tényleg árvaházba adta egyetlen kisfiát.
"The things you wanted
Can they be found here?
Are your dreaming dreams overflowing?
You've forgotten the words you wanted to say
Now what are you searching for here?
Have you forgotten the story you saw that day?"