Csodát látok…

…és megbánok valamit.

Összevesztünk Byakuyával. Ez nem olyan veszekedés volt, mint a korábbiak, ez most nem arról szólt, hogy miért a szennyes tartó mellett esett ki a kezemből a tegnapi ruha, nem is arról, hogy túl sokat adtam volna ki, vagy, hogy túl sok anyag lenne nálam.

Byakuya ugyanis halálosan féltékeny volt.

Nem nézte jó szemmel, ha másokkal is kedves vagyok, egyenesen ki nem állhatta, ha a jelenlétében másokkal is beszélgetek, vagy érdeklődöm irántuk – teljesen mindegy volt, hogy a tegnapi vacsorára, vagy a családi állapotára vonatkozott-e ez az illetőnek.

Toshiro nem tudta meg sosem, hogy tudom, ki volt az anyja – ugyanolyan hideg volt velem, olyan ellenséges, én meg ugyanolyan kitartó és kedves voltam, mint addig.

Byakuya nyomoztatott utánam – olyan ravasz volt, hogy nem bízta a véletlenre; csak azt nem vette számításba, hogy én már láttam dolgokat, és nem vagyok óvatlan. Én ugyanis sosem buktam le.

Egyre inkább úgy éreztem, minden kis lopott pillanatban, hogy nem siettetjük eléggé a végét a kapcsolatunknak – márpedig már túl sokat voltam egy helyen, már éreztem, nem bírom sokáig, valami kényszerített, hogy meneküljek tovább. Fulladoztam; volt egy torokszorító, hideg érzésem, amikor a szürke szemek figyelni kezdtek.

Egyszerűen eljött a nap, hogy betelt a pohár – a túl sok „nem így kéne" elérte végső határait. Betéptünk, Byakuya részeg volt, túl sokat ivott ahhoz, hogy értelmesen tudjak magyarázni neki, vagy egyáltalán azt elmondani, hogy mit akarok.

Akkor rájöttem, hogy Byakuya azért szeretett engem annyira, meg nem haragudtam rá sosem, amiért rám kényszeríti a saját akaratát. Díszpáholyból figyelhette, ahogy mások kapcsolatai tönkremennek éppen azért – mert valamelyikük nem bírja tovább, és rettentően büszke volt magára, amiért nálunk ez nem így van – s túl azon, hogy büszke volt, beköltözött szívébe a félelem; mi lesz, ha egyszer én is elmegyek? Ha őt is ugyanúgy elhagyom, ahogy Kenseit, ahogy Renjit?

Veszekedtünk, amikor látta, hogy kettesben maradok mással, jelenetet rendezett, teátrálisan veszekedtünk, kiabálva, futva, én felelősségre vontam a bizalmatlanságáért, ő engem a tiszteletlenségemért.

Mintha mondott volna valamit, ami mélyebben megérintett – egyszerre csak utána kaptam, és öleltem, nem engedtem elmenni.

Zokogtam, és bocsánatot kértem, minden egyes el nem követett bűnömért is, mert most az egyszer tényleg nem akartam elveszíteni, és nem számított a büszkeségem, ha ezzel ő nekem megmarad.

Aznap éjjel ragyogtak a csillagok, amikor tényleg szerelmes lettem a páromba.

Sírtam.

Byakuya volt számomra az ember, aki elhozta a véget – de a véget hozó elérte a határait, és elveszett a hangja. Csak az én szívemben rezonál – még ebben távoli pillanatban is.

"I've got a rid of this withered, dead love"