Elsők…
és utolsók.
Byakuyával a viszonyom megváltozott – már nem azért szerettünk egymással lenni, mert nem volt más választásunk, és inkább élveztük; megtanultuk szeretni egymás – ő megtanulta elengedni a kezem, én megtanultam nem elvándorolni tőle. Hűséges akartam lenni hozzá.
Volt valami csodálatos a kapcsolatunkban – minden kapcsolatomra tudtam volna ezt mondani; most mégis más volt valami: egyszerűen más volt a módja annak, ahogy figyelt engem – egyre kevesebb szigorral, egyre több szeretettel.
Az életemben beállt az egyensúly, minden tökéletesen a helyére került – és ezt az egyensúlyt meg kellett bontania valaminek. Huszonhat éves koromban változott meg igazán az, ahogy a világra néztem.
Byakuya húga meghalt, és ez indított el bennünket lefelé a lejtőn.
Byakuya nem tudta feldolgozni ezt, és egyre inkább próbálta megmenteni az összes emlékét – alkohollal, később fűvel, aztán megint kokainnal – éppen, mikor kezdtünk volna leállni.
Két szememmel láttam, ahogy az árnyékok egyszerűen ellepik a szívét, és felszakítják a sebeket rajta – megváltozott az ég színe. Ő többé nem éreztette velem, hogy élek, én többé nem tudtam még egy módot mutatni, mennyire szeretem.
Egészen addig a pillanatig lenéztem azokat az embereket, akik a vágás mellett döntöttek – azt gondoltam, ezt mindenki jó dolgában teszi, mert nem tudják értékelni azt, amit az élet adott nekik; azt hittem, hogy hazudnak mindenkinek – maguknak, a világnak, és hogy gyengék erre a valóságra.
Ha véletlenül nem találok rá így a páromra, még ma is így vélekednék, aztán csak megpróbáltam megérteni, csak végiggondolni – nem bírtam józanul végigcsinálni -, s mikor beköltözött szívembe az érzés, hogy én vagyok az oka annak, hogy vág… én egyszerűen, egyik pillanatról a másikra megváltoztam, még mielőtt túl késő lett volna.
Hetekig tartott, mire elértem, hogy Byakuya letegye a pengét – s mint minden sikernek, ennek is volt egy áldozata. Ezúttal az én életem.
Miután Byakuya kezdett felépülni, és egyre jobban venni az akadályokat, én zuhantam. Olyan visszás; rettegek a félelemtől és a fájdalomtól, de csak ez hoz megnyugvást. Abban a pillanatban éreztem a halhatatlanságot, és megértettem, mi lakik annyi vérző szívben és érben.
Byakuya volt az én démonom, aki megtanított erre a művészetre – ő lett benne a Múzsám, őt követtem ezeken az éjszakai kitérő utakon – a végtelen szeretetem vitt bele. Ezalatt a kapcsolat alatt kezdtem leírni a gondolataimat, a félelmet, a hidegséget, aztán az esti boldogságot.
Elsők voltunk egymásnak – ő volt az első, aki megtanított, hogy mindenkinek múltja van, és mindenki őriz sebeket a szívén; én voltam az első számára, aki meggyógyította, mert ő érzékeny volt, ezért a valóságban sérüléseket szerzett.
Utolsók voltunk – az én boldogságom utolsó ismerője ő volt – de már meghalt, és magával vitte a sírba a mosolyomat is.
"We can't go home, we can't go back,
S we're about to abusing life"