Illatok…

Huszonhét éves voltam, amikor Byakuya meghalt drogtúladagolásban. A temetése után elhagytam a várost, eladtam a lakásunkat, fogtam a pénzt, és jegyet vettem az első vonatra – nem érdekelt, hová visz az utam. Most nem maradhattam együtt senkivel – gondoltam én.

A fővárosba érkeztem vissza – onnan a buszpályaudvarra taxiztam. Nem vártam meg a reggelt, még az éjszakai buszra felszálltam – már csak elöl volt hely, a sofőrtől számított második kettes ülés szélén – én meg letelepedtem, és csendben maradtam.

Üveg csörömpölt mögöttem, aztán halk, elfojtott káromkodás ütötte meg a fülem – mintha évek óta nem hallottam volna emberi hangokat, megmelengette a szívem az érzés, a hangszín, a bársonyosság. Enyhe vizuális sokkhatással járt a mögöttem ülő személy – élénk narancssárga haja, meg azok az őszinte, hatalmas, barna szemek, az ügyetlen félmosolyra húzódó ajkak hoztak valami újat. Mint a tavasz.

Segítettem neki felpakolni a piásüvegeket – négy üveg Limoncello volt nála, eredeti olasz import – aztán valahogy beszélni kezdett, én meg figyelmesen hallgattam, mert másra már nem voltam képes – aztán egy idő után előre fordultam, ő meg a mellette ülővel kezdett beszélgetni, én meg hallgattam azt a dorombolást, ami az ő hangja volt.

Öt napig utaztunk együtt - ezalatt az idő alatt beszélgettünk, aztán ittunk, amint lement a Nap – valahogy rettenetesen emlékeztetett a helyzet a Renjivel töltött időre, s hiába próbáltam kizárni az egészet, nem lehetett. Voltak emlékeim egy boldog évről, talán kettőről, de ezek már a feledés homályába merültek, s mégis, amikor részegen próbáltam egyenesen maradni, de belé kellett kapaszkodnom, ő olyan természetességgel tartott meg, mintha nem is lennénk idegenek.

Ichigo nevét sok időbe telt kiderítenem, utána viszont majdnem nevettem magamon. Azokban az időkben ő volt az, aki mindenkit ismert, aki a zeneiparban kicsit is számított. Az utazás után hagyott maga után valamit, amit egyszerűen nem tudtam meghatározni – egy benyomást, egy mosolyt, valami éteri erőt, a vonzás hatalmát – csak sóhajtottam, ha eszembe jutott.

Véletlenségből kerültünk össze – véletlenül költöztem a szomszédságába; minden annyira indirekt volt, hogy szinte nevetségesnek tartottam. Ichigoval egy baráti körbe tartoztunk, miután munkába álltam, és miután barátokat szereztem, elkezdődött a legális önpusztítás – és voltam a csendes srác a társaságban, Ichigo volt a hangos, és valahogy ezek ketten mindig tudtak valami közös sztorit egy berúgásról, egy eseményről, egy fesztiválról. Minket elkönyveltek, mint párt.

Akkor kezdtem belegondolni, hogy a vonzás hatalma talán tényleg működik, amikor ugyanarra az egyetemre kezdtünk járni, és egy épületen belül voltak előadásaink – átmulatott hétvégék után együtt jártunk az épületben, hátha találunk egy helyet tanulni.

Világoskék inget viselt aznap, amikor az ő előadójánál megálltunk – véletlenül ugyanazon a folyosón volt, mint az enyém. Ügyetlenül léptem, még volt bennem kicsi az éjszakából – a vállához nyúltam, és nekidőltem – arcom pont a szíve fölött; éreztem minden egyes dobbanást.

Az illata, amit akkor éreztem, a természetesség, ami belőle áradt – még most is itt van a szívemben. A szemébe néztem, és mintha elfojtott sóhajt láttam volna megrebbenni a pillantásában, aztán magához húzott, és éreztem, ahogy felfénylik körülöttünk a világ.

"If we'd never met, do you think we could have kept from hurting each other?"