Fény
Hónapokig nem mentem előadásokra, a vizsgákon megbuktam. Eltűntek mellőlem az emberek – töltöttem a huszonnyolcat, lassan egy éve éltem Byakuya nélkül; lassan tíz éve hagytam ott Kenseit. Egyre ritkultak az alkalmak, hogy bárkivel is találkoztam volna – kikopott a társaság: elvégezték a félévet, lediplomáztak, vagy munkába álltak; egészen addig figyeltem, a folyamatot, mígnem ketten maradtunk. Ichigo és én.
Ichigo mellett valahogy nem lett volna olyan rossz leélni az életemet. El tudtam képzelni magam az oldalán, esténként megölelni, reggel friss étellel és kávéval várni; és minden egyes múló nappal azt mondtam magamnak, ez még túl korai; mert így éreztem: a szívem szakadt bele, ha megpróbáltam elmosolyodni, vagy örülni vele. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy leküzdjem a veszteséget.
Ichigo nem adta fel – hiába nem volt köztünk semmi, hiába voltam én képtelen arra, hogy szeressem úgy, ahogy megérdemli: ugyanúgy viselkedett, ahogy korábban – ha nem voltam reggel a villamoson, mert már arra sem vettem a fáradtságot, hogy cigiért elmenjek a közértbe, ebédszünetben becsöngetett, és megbizonyosodott róla, hogy még élek.
Szent meggyőződésem, hogy Ichigo szerette ezt csinálni – szerintem nem szenvedett, amikor annyit ittam, hogy a derekát ölelve tudtam egyenesen maradni; vagy, amikor összekulcsoltuk ujjainkat, vagy, amikor csak álltunk egymás mellett, és kezünk teljesen véletlenül összeért – ezek után, ha a szemébe néztem, mindig láttam benne egy kis fényt, és minden alkalom után egy kicsivel többet.
Minden nap egy kicsivel közelebb kerültem a világhoz, amiből korábban kiszakítottam magam, és minden éjszaka egyre mélyebbre zuhantam; mert én mindig magányos voltam.
Ichigo szemében volt egy különleges fény, ami bevilágította az életemet – én pedig sosem fogom elfelejteni a pillantása mélységét.
"So long to all of my friends.
Everyone of them met tragic ends...
And if they only knew what I would say, if I
Could be with you tonight;
I would sing you to sleep, never let them
Take the light behind your eyes..."