Sötétség
Az érmének volt másik oldala is – az Ichigo nélkül eltöltött percek, amik aztán órákká váltak, s volt olyan, hogy napokká – ilyenkor az üveg lett a barátom. Nagyon sokszor találtam magam a kanapén feküdve, telefonnal kezemben, a kijelzőn azokkal a telefonszámokkal, amik gazdáitól anno a füvet meg a havat szereztem; ilyenkor megijedtem magamtól, és átkopogtam Ichigohoz.
Jobb esetben otthon volt, és befogadott, és ivott velem, vagy megnéztünk egy filmet, vagy rendelt kaját, vagy vízipipáztunk; rossz esetben nem volt otthon, én meg az ajtaja előtt vártam, mikor ér haza. Ha nagyon sokáig nem jött, akkor visszamásztam a saját lakásomra, és megpróbáltam felhívni.
Voltak jobb napok, és voltak pocsékok is. Voltak hullámhegyek és völgyek, voltak napok, amikor láttam esélyt bármire; volt, amikor meg akartam halni.
Ichigo tudta, hogy vágok; úgy talált rám, ahogy én annak idején Byakuyára, és akkor valami megint eltörött bennem. Soha nem akartam, hogy abban az állapotban lásson. Kívülről érzékeltem magunkat – mintha csak néznék, egy üvegen keresztül, de nem láttam elég tisztán, hogy lássam, mi történik. Csak annyit tudtam, hogy figyel, aztán megölel hátulról, és lassan kiveszi a pengét a kezemből; megcsókolja a homlokomat, és engedi, hogy sírjak neki. Mert akkor már régen nem sírtam.
Volt bennem egy rettenetes sötétség, amit a sok vándorévem alatt szedtem össze – életek, érzések, emberek nyomai maradtak rajtam; Ichigo szemében volt az a fény, ami ezt egy pillanat alatt eltüntette.
"Be strong and hold my hand
Time becomes for us, you'll understand"