Romlás
Ichigo velem maradt – úgy szedett ki engem onnan, ahogy korábban én a páromat; és nem akartam, hogy arra a sorsra jusson, mint én. Nem akartam, hogy fájjon neki, ezért megtettem azt, amit én sosem kaptam meg: végtelenül őszinte voltam vele.
Az őszinteség után elkezdtek megromlani a dolgok – ezúttal az egészségi állapotom vált aggasztóvá. A döntésképtelenségem mértéke egyre nőtt – már két kanál közül nem tudtam választani, már nem tudtam elmenni a boltba sem egyedül.
Félni kezdtem az emberektől – érzékennyé váltam rájuk. Éreztem a jeges utálatot, ahogy figyeltek, éreztem a szúrós tekintetüket a hátamban, minden arra emlékeztetett, hogy én egyedül vagyok, de annyira nagyon egyedül; már nem is akartam megváltoztatni a tényt, hogy én magányos vagyok.
Az álmaim végtelenné váltak, kizártam a múltat, és a jövőbe menekültem – olyan világba, ahol van munkám, és nem a készleteimet élem fel; olyan világba, ahol a tengerpart közel van, ahol a családom élni tud.
Ichigo háta mögött vágtam, de amikor figyelt, nem viselkedtem rosszul. Olyan lehettem, mint Byakuya volt az utolsó időkben.
Elkezdtem vágyni a társaságára – csak arra, hogy ott üljön mellettem, aztán ez kiterjedt a hangjára, a hanglejtésére, a dorombolására; mire észbe kaptam, az orromban éreztem az illatát, azt a lágy, meghatározhatatlan illatot, ami ő volt; megtöltötte a szívem valami régivel.
Hirtelen javulni kezdtem – önként szerettem volna elmenni vásárolni, aztán rá egy hónapra megkértem Ichigot, hogy menjünk le a bárba – és így tértem vissza lassan az életbe. Újra olvasni kezdtem, újra elgondolkoztam dolgokon – munkát kaptam. Gyorsétteremben lettem kasszás, alig fizetett, de a semminél még ez is többet adott.
Ichigo kezdett többet mosolyogni, ahogy látta, felépülök – mert ez történt. Újra fejlődésnek indultam. Byakuya halálát úgy dolgoztam fel, hogy nem dolgoztam fel: ő még mindig ott volt minden mozdulatomban, a szemem minden rebbenésében.
Ichigo megmutatta, milyen érzés nagyon szeretni valaki – olyannyira szeretni, hogy kitartani mellette akkor is, ha nem szeret viszont, akkor is, ha fáj neki, de képtelen rá. Ichigo nagyon sokáig szeretett engem nagyon, hangtalanul, úgy, ahogy a testvérek egymást, talán kicsit még mélyebben. Ichigo sosem akart birtokolni, vagy magáénak tudni: azt akarta, hogy én nyúljak a keze után, hogy én bújjak a karja alá; azt akarja, hogy ő legyen az enyém.
Ichigo mindig csak várakozott, mert ő olyan ember, aki képtelen túllépni az alapszituáción; számára meghatározott a hely, a tér, a szereplők, és a cselekmény főszála, de semmi más: nem tűri, hogy vér folyjon, nem szereti a díszleteket.
Ichigo vigyázott rám – de eljött az ideje, hogy felnőjek, és lassan a harmincat töltve újra magam maradjak.
"We'll say goodbye today
And we're sorry how it ends this way
If you promise not to cry
Then I'll tell you just what I would say
If I could be with you tonight
I would sing you to sleep
Never let them take the light behind your eyes
I'll fail and lose this fight
Never fade in the dark
Just remember you will always burn as bright
The light behind your eyes"