Megint
Tisztán emlékszem az utolsó közös napunkra.
Barátokkal voltunk, hosszú útról jöttünk haza; az eső halkan kopogott az ablakon. Egymásnak dőlve ültünk, kezünk egymáséban, és megint elillant a varázs, mert hiába voltak annyian, én megint egyedül voltam; éreztem Ichigon, hogy én most csak teher vagyok.
Külön ágyban aludtunk; reggel szemembe sütött a Nap, ahogy felkelt, én pedig beengedtem a fényt, és néztem, figyeltem, ahogy a madarak repülnek az égen, néztem a párom alvó arcát, és arra gondoltam, hogy ez jó nekem.
Egyre többen jegyezték meg, hogy olyan komor vagyok, meg nem látom a szép részét a dolgokat; én nem mondtam nekik, hogy én már alkalmatlan vagyok rá.
Egyre több külön ágyban töltött ébredés után még mindig azt mondogattam, hogy nincs ezzel semmi baj, mert ez jó nekem; néztem az ablakból, ahogy a gyönyörű tájon emberek mennek a réten, a buszon aludtam, vagy megint csak kifelé néztem, mert én nem voltam közösségi ember.
Egyre többször riadtam fel arra emlékezve, hogy megint a múltamban jártam álmomban; azt, hogy Álomország valóságában Renjivel élek, vagy Byakuya oldalán sétálok, rosszabb napokon Kensei jutott eszembe, és folyamatosan ő, senki más, csak ő járt a fejemben. Róttam a köröket a saját fejemben, összezavarodva, csak nem tudtam, miért hiányzik ennyire, hogy miért olyan hideg, amilyen; hogy miért nem keres, hogy én miért nem keresem őt. Meg akartam érteni, hogy Kensei hogyan süllyedt.
Arra eszméltem, hogy elvesztettem az erőt, ami ahhoz kell, hogy megértsem saját magam, a vágyaim, a tagadásom, a bennem lévő örök ellentéteket.
Ichigo szenvedett mellettem; láttam rajta, hogy azt akarja, legyen már végre vége, szabaduljon ki megint, és élhessen úgy, ahogy előttem; s mindeközben rettegett, hogy elveszt engem, mint társat, mint embert, aki meg akarja őt érteni s elfogadja. A barátom akart maradni, de nem ilyen áron.
Esett az eső, és ő vezetett haza; felvittük a bőröndjeinket, és külön szobába mentünk. Nem mondtuk ki a búcsút, nem veszekedtünk, nem tettünk semmit – én figyeltem a belső képeimet arról a csodálatos tájról, ami annyi nyomorúságot okozott, fejemben ott volt az a dallamfoszlány, az ő illata, ami olyan keserűvé tette az egészet. Hosszan öleltük egymást, lágyan megcsókoltam a homlokát, az arcát, az ajkait, és tompa fájdalommal zártam be magam után az ajtót.
Aznap este nem vágtam; halkan emlékeztem azokra a dolgokra, amikért érdemes boldogan élni, a szépségre, a művészetekre, az egyszerűségre. Nem akartam most gyenge lenni, csak haza akartam menni a tengerpartra.
Reggel a napfény ébresztett, én pedig átkopogtam Ichigohoz – a portás nyitotta ki, hogy Ichigo elköltözött – Ichigo nem tudott engem többet elviselni, és el kellett mennie. Nem könnyezett a szemem egész addig, amíg a reptérre nem értem egyetlen tárcával, és láttam, hogy az egyetlen gép, ami haza tudott volna repíteni, már felszállt… aztán nem bírtam tovább, hazamentem, összekuporodtam a zuhanytálcán, és vérezve sirattam az újabb darabot, amit elvesztettem magamból, elkeseredetten ismételve azt, hogy ez így jó nekem. Megint; most megint jó nekem.
"Azt mondják, hogy pozitívan éljek,
De nem rezeg bennem már semmi sem.
Azt mondják, hogy pozitívan éljek,
De nem rezeg bennem már semmi sem.
Lekéstem a gépemet, nem megyek,
Nem megyek én már haza.
Lekéstem a gépemet, nem megyek,
Csak dúdolom azt, hogy jó jó jó jó jó jó de jó nekem,
Azt hogy jó jó jó jó de jó nekem,
Jó nekem."