Döntések
Másnap összepakoltam magamnak egy kis táskát, és kimentem a vonatállomásra, vettem egy jegyet az első vonatra, és megpróbáltam felidézni mindent, ami kicsit is Kensei volt, elszomorodtam. Annyira bizonytalan volt az egész, és mégis, tudtam, nincs több esélyem; többet már nem tudok odaadni senkinek.
Ismerős tájat láttam, ugyanazokat a halmokat, amelyek lassan kisimultak, az egész olyan lapos lett, majd a tengerbe szaladt – a szürke tenger jeges vize megindított bennem valamit; valami rettenetes vágyat az egyesülésre, arra, hogy egy legyek valamivel, mert túl kicsi vagyok egyedül.
Annyira más volt a falu… jóval szürkébb és keskenyebb, mint emlékeimben. Süvített a szél, összehúztam magamon a kabátomat. Ugyanolyan lépéseket tettem ugyanazokon az utakon, amiken húsz évvel korábban jártam; ugyanolyan illat kúszott orromba.
Többször is elmentem a ház előtt, mielőtt felismertem volna – ezek azok a helyek, ahol fog az idő. Omlott a vakolat, sírni támadt kedvem látva a kitört üvegeket, ahogy óvatosan beljebb toltam az ajtót – s az majdnem kiesett a keretéből.
Hosszú évek óta nem járt itt senki – talán Kensei lehetett az utolsó, még mielőtt találkoztam volna vele, s már az sem ma volt. Ott volt minden, ami valaha magát az életet jelentette emberek számára – már semmi az, mert ilyen ez a világ. Üvegszilánkra tűzött lepke volt a jel; tudtam, hogy jel, hogy ő üzen nekem, mert még nem tűnt el, csak várnom kell, én pedig vártam ott, abban a hideg szobában; éjszakára is ott maradtam.
Kensei eljött. Akkor jött, amikor legnagyobb volt a sötétség, s nem hitte el, hogy ez valóban én vagyok, vagy csak az elméje játszik vele gonosz játékot – annyira nevetségesen irreális volt a találkozásunk, hogy én sem akartam elhinni.
Kensei akkor már nem beszélt – nem volt értelme mondania semmit. Nem volt más, csak egy törött sors, egy darabokra hullott élet, mint egy kitört ablaküveg, én meg az arra tűzött lepke – egyszerűen nem tudtam szabadulni tőle; és nem is akartam.
Sosem próbáltam megérteni, mi történt vele, sosem kérdeztem, hogyan élte túl azokat az éveket; én álltam hozzá a legközelebb, és láttam azt az oldalát, amit senki másnak nem mutatott meg.
Kérdeztem, kizárólag igennel és nemmel válaszolt, de ő nem kezdeményezett… eleredtek a könnyeim, és évek óta megint azt éreztem… amikor egyszerűen karcolják a szívemet, és egyre mélyebben, és annyira fáj… és annyira hiányzott, hogy visszakapjam ezt az állandó fájdalmat.
Egymástól távol aludtunk el, úgy, ahogy első éjjel, amikor találkoztunk – én a múltról álmodtam – amikor még mosolygott, és álmokat szőtt a jövőről, álmodtam rólunk; elsőnek ébredtem kettőnk közül, és az asztalon hagytam az épület kulcsát – azóta őrizgettem, hogy nagynéném nekem adta, anyám halála előtt – azzal, hogy otthagytam a kulcsot, otthagytam őt is. Néztem még egy kicsit, ahogy alszik, aztán levettem az üvegről a pillangót, és elindultam egy új irányba.
Kensei igazából mindig hitt abban, hogy életben tud maradni ebben a világban – de a világ nem hitt benne; és minden jó volt, most pedig már semmi sem az.
"I remember like yesterday
You had a dream in your eyes and a smile on your face
And I'm missing those days again.
And I forgot what really got in the way
Maybe the sun that wouldn't shine should be taking the blame
Cause it's raining on me again.
A paradox
The key you dropped
A manifest
For what you lost, was me
For my sake please...
Stop slowing me down, stop holding me up
Quit making a scene, enough's enough.
Let's be honest, your promise, was never meant to last
So I am taking you on, I am calling you out.
There's nothing left for us here now.
Let's be honest, I promise, I'm never lookin' back for my sake."