Vegetáció
Hazatértemtől – a perctől, amikor beléptem a lakásba, és becsaptam magam mögött az ajtót – ne számoltam többé a perceket, a napokat, a hónapokat, csak engedtem, hogy eltűnjenek; engedtem az időnek, hogy lassan legyőzzön, hogy magával ragadjon apró darabokat belőlem, és minden egyes, gyengeséggel elvesztegetett pillanattal egyre eltűnjön a saját létezésem.
Feléltem a készleteimet. Nem volt étel, nem volt pénz, nem volt miből fizetni – egy nap elhatároztam hát, hogy öngyilkos leszek. Le akartam ugrani a ház tetejéről, arra gondoltam, az a tizenöt emelet elég magasan van ahhoz, hogy ha fejjel előre érkezem, ne éljem túl.
Azon a csütörtöki napon, amikor kinyitottam az ajtót, hogy felmenjek a tetőre, levél fogadott a lábtörlőmön – s valaki megint gondoskodott arról, hogy véletlenül se legyen vége ennek. Munkát kaptam.
Nehezebb volt visszamennem dolgozni, mint gondoltam; elszoktam a rutintól, évek teltek azóta, hogy utoljára rendes munkám volt. Álltam a pultban, ahogy tíz éve is, és egyszer elgondolkoztam, mi történt velem? Mikor kerültem ilyen messze az igazságtól, amit egykor vallottam, és mikor maradtam teljesen egyedül?
Vegetáltam.
Vegetációmban újra számlálni kezdtem a napokat, újra azon kaptam magam, hogy a múltba ébredek bele, s arra eszméltem, hogy nem fáj – ez pedig annyira megrémített, hogy reakciót vártam magamtól. Vérezni akartam magamért.
Többet kellett még adnom annál, ami eddig én voltam, mert a lelkem mélyén elegem volt abból, hogy még szenvedni sem tudok rendesen.
Megértésre vágytam, ezért keresni kezdtem azt, s ez volt a vég – egyben mindennek a második kezdete.
"Before our innocence was lost,
You were always one of those,
Blessed with lucky sevens,
And the voice that made me cry.
It's a song to say goodbye."