Nihil
Akkor jutottam el a tagadásig.
Az idő, ami eltűnt – hittem – többé nem jön vissza. Elnyelte a mély, s ott is marad örökre; nem kaphatom vissza, nem mehetek vissza, nem fordulhatok meg; már csak egyenesen vezethet az utam.
Elhatároztam, hogy lezárom az egészet, és soha nem feszegetem többé, mert elmúlt, és nem jön vissza… csak azok a benyomások maradnak meg a lelkemben, amik akkor értek, amik ott lapulnak a fiókomban; az érettségi bizonyítványom, egy fülledt éjszaka. A kulcs, az a parfüm, amire a mai napig felkapom a fejem; egy napló, sós lapokkal… és rájöttem, hogy ez még mindig kevés, mert még nem semmi.
Vettem egy fényképalbumot; egy fényképalbumot vettem a jövőmnek. Látni azt, ami már nem lehet… akkor tényleg úgy érzem, semmi vagyok.
Most is semmi vagyok. Semmiként ülök a konyhaasztalomnál, hallgatva a kopogó esőt, lágyan letörölve a könnyeket, megsimítva azt a képet, több mint huszonöt évvel ezelőtti benyomásokkal, érzésekkel. Kicsinek érzem magam, olyannak, amilyen mindig is lenni akartam.
Minden kétségben ott van a bizalom lehetősége… én megbízom a jövőben. Megbízom abban, hogy Kensei túléli, hogy Renji családapa lesz, hogy Byakuya békében nyugodhat, hogy Ichigo megbirkózik a fiatalsággal. Elfogadom a vereséget, amit az élet mért rám, mert ebből a csatából nem jöhetek ki győztesen.
Talán csak annyi, hogy rossz csillagzat alatt születtem. Talán az, hogy nem úgy éltem, ahogy a testem megérdemelte volna. Talán azért, mert annyi terhet kaptam a vállamra, amit még elbírok.
Harminchárom éves vagyok; kicsit több mint húsz éve halt meg az anyám, és ismertem meg úgy igazán az embert, akivel össze akartam kötni a sorsom. Húsz év súlya ül a vállamon; és még mindig nem siettetem a véget.
Visszagondolok, s rájövök, hogy azok a percek talán sehová sem vittek; hogy ugyanott vagyok, mint mikor ráléptem erre az útra, mégis szépnek látom őket. Ha egyszer újból rájuk találhatnék, ha újraélhetném azokat a perceket, járhatnék azokon az utakon, érezhetném azokat a benyomásokat… de az a valóság, amelyet én ismertem, többé már nem létezik.
Ahogy a fényképet lágyan a fotóalbumba illesztem, elindul bennem valami – megtörik a világ, élesedik a homályos, a sebek összeforrnak a bőrömön – leromboltam húsz év valóságát, és most újat építek magamnak a realitás szilánkjaiból. Vágja a szívem, ahogy elmerülök benne, és még élvezem ezt a fájdalmat, mert ebből a halálból van újjászületés. Mert egyetlen élet sem felesleges.
"That's the end,
And that's the start of it.
That's the whole,
And that's the part of it.
That's the high,
And that's the heart of it.
That's the long,
And that's the short of it.
That's the best,
And that's the test in it.
That's the doubt,
The doubt, the trust in it.
That's the sight,
And that's the sound of it.
That's the gift,
And that's the trick in it.
You're the truth Not I.
You're the truth not I.
You're the truth not I.
You're the truth not I.
You're the truth not I.
You're the truth not I.
You're the truth not I.
You're the truth not I."