2. Fejezet

Hermione betolta az ajtót, és a fölé felfüggesztett csengő máris jelezte a tulajnak, hogy valaki betért hozzá. A bájitalmester, aki eddig az aprócska dolgozószobában tevékenykedett, gyorsan magára kapta fekete munkatalárját, és az eladótérbe sietett.
– Mindjárt zárunk… – kezdett bele a férfi fel sem pillantva a vendégre.
– Csak én vagyok az, Perselus! – mosolygott a lány szelíden, majd odalépett a pult mögé, megölelte férjét, és csókot lehelt az ajkára.
– Milyen napod volt? – érdeklődött a férfi, miközben az ajtóhoz ment, bezárta, és megfordított a táblát.
– Egészen tűrhető, azt hiszem – füllentette a lány. – Na, és a tiéd?
Piton csak megvonta a vállát, pedig jól tudta, hogy a felesége csillapíthatatlan kíváncsisága nem éri be ennyivel. Halványan elmosolyodott, kiélvezte minden percét annak, ahogy Hermionén láthatóan egyre inkább eluralkodott a vágy, hogy valamilyen pompás történetet halljon. Végül megadóan felsóhajtott, és belekezdett.
– Madam Boudaver megint a bibircsók eltüntető krémét követelte, én mondom neked, hogy az a vén szipirtyó még a pirítósára is azt kenheti… Minden héten legalább kétszer begrasszál ide, abban a lehetetlen színű prémgalléros talárjában, és a hatalmas koffernek is beillő ülepével mindig lever valamit, a kárt persze esze ágában sincs megtéríteni – morgolódott.

Hermione elnevette magát, ahogy elképzelte a jelentett. Neki még sosem volt szerencséje a hírhedt özvegyasszonyhoz, akitől az egész Abszol út rettegett, mert eladó legyen a talpán, aki az ő kívánságait teljesíteni tudta. Úgy hallotta, hogy pipacspirosra lakkozott körmével előszeretettel kopog ütemesen a pulton, azt jelezve, hogy nem ér rá sokáig várni. Reszelős hangja a frászt hozta mindenkire, és undok, kiállhatatlan természetével az őrületbe kergette az embereket.

– Igazán sajnálom, hogy elmulasztottam a dolgot – kuncogott Hermione.
Piton csak a plafonra emelte a tekintetét. Ki nem állhatta azt a kényeskedő banyát, bár nem szólhatott egy szót sem, még a legdrágább portékákat is rá tudta sózni, ha arról volt szó, pedig az öregasszony zsugori volt, és állandóan panaszkodott az árak miatt. Piton azonban soha nem foglalkozott a banya nyavalygásával, pontosan tudta, hogy még a bőre alatt is arany gallonok vannak, és egy ügyes eladó némi ravaszsággal, ki tudta belőle udvarolni a pénzét.

Bár Madam Boudavert viszonylag jól tudta kezelni, sokszor nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy kiszolgálja a vevőket. Vagy ezerszer kérlelte Hermionét, hogy mondjon fel a levéltárban, és dolgozzon vele a boltban, de a lány hajthatatlan volt. Igaz, a férfit önös érdekek vezérelték, mert ő a bájitalokat és az egyéb gyógy-készítményeket elkészíteni szerette, nem pedig árulni. Az ilyesmiről úgy gondolta, hogy női munka.
Bár ezt a nézetét nem hangoztatta túl sokszor, mert a felesége szerint meglehetősen hím soviniszta felfogásról árulkodott, és gyakran hajba kaptak miatta.

Nem lett volna különösebben nehéz feladni egy hirdetést, és megfelelő asszisztenst keresi a boltba, de Perselus senki mást nem tűrt meg maga körül csak a feleségét. Ráadásul úgy vélte, egy magára valamit is adó bájitalfőző tanonc az első adandó alkalommal felmondana, amint kitanulta tőle a szakmát, és saját üzletbe kezdene. Olyan valakit pedig esze ágában sem volt alkalmazni, aki nem értett a főzetekhez, mert bár a pultban ácsorgáshoz, és a vevőkkel való bájolgáshoz nem szükségeltetett diploma, ha valaki nem ismerte a termékeket, nem tudott volna segíteni a kuncsaftoknak.
Akkor pedig a fene ette volna meg az egészet, Pitonnak állandóan ott kellett volna állni a kisegítője mellett, hogy ellássa a megfelelő instrukciókkal.
Hermione ennek ellenére kötötte az ebet a karóhoz, hogy a férje felvegyen valakit segítségnek, de meghallgatva Perselus meggyőző érvelését, nem tudott vele vitába szállni.

– Egyszer valami rémes dolgot fogok művelni azzal a bibircsókeltüntető krémmel…
– Ugyan, drágám, te sosem tennél olyat – csókolta meg férjét a boszorkány. – De én nem is tartalak fel tovább, tudom, hogy mint mindig, most is valamilyen fontos kísérlet előkészületei várnak rád. Én átnézem a heti könyvelésed addig, amíg dolgozol.
– Utána vacsorázhatnánk valahol – szólt a férfi az ajtóból visszafordulva.
– Főzhetek is, ha gondolod – ajánlotta fel Hermione.
– Drága kisszívem, ha tudnál főzni, nem ennénk heti négyszer étteremben – fuvolázta Piton.
– Na, de Perselus, olyan igazságtalan vagy!
Piton csak sejtelmesen mosolygott, majd gyorsan becsukta az ajtót maga mögött, mikor felesége szemrehányó pillantásokat lövellt felé. Pontosan tudta, hogy egy nő sem szereti, ha a szemére vetik a hiányosságait, bár ennek ellenére ritkán tudta megtartani magának a szurkáló megjegyzéseit.

Hermione az aprócska dolgozószoba felé vette az irányt, de nem tudta megállni, hogy egy pillanatra ne torpanjon meg az ajtóban. A falon ott lógott a bolt működési engedélye, és az antik képkeretbe foglalt esküvői fotójuk. Perselus nem igazán örvendett neki, mikor a hitvese javasolta, hogy itt a boltban is függesszék fel a falra. Sőt, masszívan tiltakozott ellene.
– Minek tennénk ki a képet a boltba, csupa idegen jár be ide. Semmi közük hozzá, hogy nős vagyok-e vagy sem!
Hermione megmakacsolta magát, és mint mindig, végül elérte, amit szeretett volna. Ez persze belekerült neki, néhány apróbb vitába, míg végül Perselus belátta, hogy ez igen sokat jelentene a boszorkány számára.
Nem sok dolog maradt a bájitalmesterre az anyjától néhány fényképen, egy ékszeres ládikán és a kissé kopott antik képkereten kívül. Ez volt az öröksége, néhány tárgy, és emlék.

Majdnem minden odaveszett a tűzben, amiben az apja is meghalt, és így Perselus ideje korán árva lett. De az emlékeit senki nem tudta elvenni tőle, még a forrón izzó tűz lángnyelvei sem. Bár nem volt szép gyerekkora, de azokat a ritka, boldog pillanatokat, amiket kettesben tölthetett az édesanyjával, mindmáig megőrizte a szívében.
Csak ültek csendben egymás mellett a nappali kopott díványán. Az apja fent horkolt a hálószobában túlságosan is részegen ahhoz, hogy bántani tudja a családját. Ezeken az estéken valamilyen különös meghittség vette körül őket, ahogy anya és fia szótlanul üldögélt egymás mellett, és egy jobb, szebb jövőről álmodozott.
Eileen számtalanszor fogadkozott, hogy az életük egy napon megváltozik majd, és mindannyian gondtalanok és boldogok lesznek. Perselus tudta, hogy ez sosem lesz így, az édesanyja szavai mégis minden alkalommal megvigasztalták a lelkét.

Aznap, amikor felakasztották a képkeretet a falra, benne a mágikus esküvői fotóval, amin mind a ketten egymás felé fordulva mosolyognak, Perselus úgy vélte, mégiscsak jó döntés volt kitenni a képet. Ahogy a képkeret körbefutotta a fényképét, úgy érezte, hogy az anyja jósága és szeretete körülöleli őket.

Hermione óvatosan megérintette a fotót, majd bűntudatosan felsóhajtott. Talán ideje lenne megmondania a férjének az igazat, de félt tőle, hogy nem értené meg őt, és nem akart megkockáztatni egy veszekedést. Azonban a titkolózást sem szerette, és mindenképpen őszinte akart lenni Perselushoz. A házassági fogadalmában is kitért rá, hogy számára mennyire fontos az őszinteség, és ezt feltétlen elvárja a párjától is. Most mégis megszegte a saját szavát, és ez szörnyen nyomasztotta a lelkét. Viszont úgy vélte, talán még nem volt itt az ideje, hogy beavassa a férjét.

PP*HG

Hermione még azon a napon felkereste a Szombati Boszorkány szerkesztőségét, mikor meglátta a hirdetésüket az újságban. Az interjút levezénylő szerkesztő nagyon szimpatikus volt, annak ellenére, hogy megállás nélkül dohányzott, és folyamatosan Édeskémnek szólította.
Este nagy titokban elkészítette a kért keresztrejtvény-mintát. Valamilyen halasztatlan munkahelyi dokumentum átnézésére hivatkozott, hogy ne keltsen gyanút a férjében, aki már az ágyukban volt, és olvasott. Amikor még lelkesen vettette bele magát a levéltári munkába, gyakorta előfordult, hogy hazavitt magával néhány iratot, amit még át kellett néznie. De az utóbbi évben ez már szinte egyszer sem történt meg, most mégis bízott benne, hogy a viselkedése nem tűnik majd különösnek.

Legalább egy tucatszor olvasta át a kész keresztrejtvényt, majd másnap, beküldte a szerkesztőségbe. Egy hét múlva megkapta a levelet, hogy felvették. A barna borítékot, sebesen zakatoló szívvel bontotta fel, és örömében még fel is kiáltott.
A fizetés ugyan semmivel sem volt több, mint a Minisztériumban, de a munka máris szórakoztatóbbnak ígérkezett, így hát Hermione életében talán először képes volt valami teljesen vakmerőt tenni – bár diákkorában Harryvel és Ronnal kötött barátsága rengeteg kalandba sodorta, fiatal felnőttként kevésbé volt meggondolatlan –, és még aznap délután felmondott a levéltárban.

Szinte szökellve ment az új kalandokkal kecsegtető munkahelye felé, és az sem zavarta, hogy a szél dühösen cibálta a kabátja szélét, úgy érezte, megint olyan virgonc és szertelen, mint egy bakfis.
Ám azon a remekül induló hétfő reggelen jött a fekete leves, és Hermionét olyan meglepetés érte, amitől szinte kicsúszott a talaj a lába alól.

– … mondtam már, Édeském, a keresztrejtvény dolog ugrott.
– Hogy érti ezt, már megkaptam az állást! – vitatkozott vehemensen Granger, pedig már harmadszorra futottak neki ugyanannak a beszélgetésnek, és a végeredmény változatlanul az volt, hogy nincs többé keresztrejtvény rovat.
– Mi mást mondhatnék még? A rovat megszűnt.
– Igen, az első pár alkalommal is hallottam, de ennél egy kicsit bővebb magyarázattal is szolgálhatna – közölte Granger ingerülten. – Miért adtak fel álláshirdetést, ha nem is volt szükségük senkire?
– Amikor a hirdetést megjelentettük a magazinban, még más volt a helyzet. De közben volt egy tanácskozásunk, és úgy döntöttünk, hogy végleg megszabadulunk a rovattól – hadarta a szőke, bodorított hajú boszorkány, miközben hevesen gesztikulált, és mindenfelé odahamuzott cigarettájával. – Alig volt valaki, aki meg tudta fejteni a rejtvényeket.
– Nekem soha nem okozott gondot – húzta fel az orrát Granger.
– Azt mindjárt gondoltam, Édeském… De a rovatot akkor sem folytatjuk az újságban.

Hermione úgy érzete, a szíve kihagyott egy ütemet, hirtelen megszédült, a homloka verítékezni kezdett, és kissé meggörnyedt. Hogy lehetett ilyen ostoba? A biztos, ámbár unalmas állását adta fel egy álomért, és most tessék, kipukkadt a léggömb. Mégis milyen ésszerű indokot tud majd felmutatni Perselusnak, mikor közli vele, hogy kilépett?
Ugyan nem kellett attól tartania, hogy a férje hatalmas patáliát csapna, mikor megtudja tőle, hogy felmondott. De egészen mostanáig ellenállt Perselus kérésének, hogy hagyja ott a Minisztériumi aktatologatást, és inkább segítsen neki az egyre forgalmasabb Bájitalok és Bűvös Kencék szakboltjában az Abszol úton. Mindig arra hivatkozott, hogy valójában szereti a munkáját, csak kevés benne a kihívás. A világért sem szerette volna megmondani a férjének, hogy esze ágában sincs a pult mögött állni, és mosolyogva kiszolgálni a vevőket. Éppen eleget segített neki az üzletben a kezdeti időszakban.

Úgy gondolta, ez a keresztrejtvényes dolog jó móka lenne, amíg kitalálja mihez is kezdjen az életével. Bár tudta, hogy valószínűleg meg fogja bántani vele a férjét, ha bevallja neki, hogy ezt választotta ahelyett, hogy vele dolgozzon együtt, de remélte, hogy idővel megbékél majd.
De most itt állt a dohányfüst szagú, zajos szerkesztőségben, diplomás huszonéves boszorkányként, állás nélkül.

– Édesem, hallotta, amit mondtam? – hajolt oda hozzá Selina.
Hermione hirtelen felegyenesedett, ellegyezte az arca elől a cigarettafüstöt, és kérdő tekintettel nézett a szőke hajú nőre. – Kövesse Magdát, majd ő ad magának valamilyen feladatot.
– Azt hittem ki vagyok rúgva – hebegte Granger zavarodottan.
Selina mély öblös hangon felnevetett.
– Felvettük magát, bár a rovata megszűnt, az nem jelenti azt, hogy nem tudjuk hasznát venni. Ezt hívják munkaerő átcsoportosításnak. Magda megmutatja mi lesz az új munkája.

A vibráló vörös hajú, sötétkék ruhába öltözött, kirívó sminket viselő nő, a kezét nyújtotta felé.
A fiatal boszorkány nagyon szívélyes volt, és láthatóan az egész szerkesztőség kedvelte, mert akárki asztala mellett haladtak el, mindenki odaköszönt neki.
Hermione sietve kapkodta a lábát, mert bár Magda cipőjének sarka lehetetlenül magas volt, olyan gyorsan tudott benne menni, hogy nehéz volt vele lépést tartani.
Ahogy végigjárták a szerkesztőséget, Granger észrevette, hogy nem csak nők, de szép számmal férfiak is dolgoznak a magazinnak. Arra hamar rájött, hogy ki írhatja azt a sok mulatságos teóriát Harryről, mert az egyik falhoz tolt asztalnál, hatalmas poszterek hirdették az illető hölgy rajongását.

– Itt is vagyunk… Bocsáss meg, mi is a neved?
– Hermione – hebegte. – Hermione Granger.
A terem hirtelen elcsendesedett. Magda érdeklődve nézett körbe, majd mikor valaki alélt hangon közölte, hogy Hermione a háború egyik hőse, teljesen meghökkent.
Magda Oroszországban töltötte azokat az időket, szinte semmit sem tudott arról, ami Angliában zajlott.
– Valami baj van?
Hermione csak most döbbent rá, mekkora bolondot csinált magából. Hogy fog titokban maradni az új állása, ha máris ennyien felismerték?
A vörös hajú boszorkány mintha csak olvasott volna a gondolataiban, hirtelen elnevette magát.
– Minden csoda három napig tart, ne aggódj, senki sem fog zaklatni.
– De titokban sem fogják tartani, hogy itt dolgozom – tekintett körbe a lány.
– Dehogynem. Nem olvastad a szerződésed apró betűs részét? Senki nem beszélhet az itt végzett munkájáról, vagy a kollégái személyéről. Tudod, a konkurencia miatt, mi mindannyian álnéven dolgozunk, a legnagyobb titokban – kacsintott rá.
Granger megnyugodott, valóban nem látta ezt a részt a szerződésében, de legalább emiatt nem kellett tartania. Sokkal inkább aggasztotta, hogy vajon még milyen részeken siklott át a tekintete.

Magda kinyitott egy szekrényt, és előhalászott belőle néhány cipős dobozt. Letette egy üres asztalra, és a lányra mosolygott.
– Ezekre a levelekre Mrs. Morthon válaszolt, de azt mondják ő nemrég bedilizett. – Az ujjával egyértelmű mozdulatot tett a fejénél.
Egy negyedóra elteltével Hermione rájött, hogy a munkája mostantól összetört szívű szeretők, panaszkodó feleségek, és tanácstalan háziasszonyok leveleinek megválaszolása lesz. Hetente legalább tíz levélre kellett szakszerű választ adnia a szívügyeket illetően, amiket a magazin minden számában leközölt.
Mikor le akart ülni az asztalhoz, amire a dobozokat pakolták, Magda gyorsan közölte vele, hogy ezt otthonról kell majd intéznie, és csak a megválaszolt levelekkel kell befáradnia a szerkesztőségbe.
– Mindent megértettel? Csak válaszolj valami okosat, és minden rendben lesz – kacsintott rá megint.

Ha Hermione nem lett volna még mindig ennyire megdöbbenve azon, hogy milyen könnyűszerrel dobta el a karrierjét némi szórakoztatónak tűnő időtöltés miatt, talán nem is ölel magához egy dobozt, hogy aztán annak társaságában elinduljon kifelé a szerkesztőségből.
Csak otthon a nappalijának kanapéján ülve, ahogy meredten bámulta a levelektől hemzsegő dobozt, döbbent rá, mekkora kalamajkába keverte saját magát.

PP*HG

A hazugság és az árulás az egyik legrosszabb, ami egy házasságban történhet. Hermione pontosan ezért egyre jobban érezte lelkiismeret-furdalásának súlyát, amikor már harmadik napja játszotta el, hogy elindul a munkahelyére, majd a házuktól nem messze lévő kis parkban kivárta, míg a férje távozik otthonról, ő pedig visszament. Minden reggel jelzőbűbájt tett a bejárati ajtóra, nehogy véletlen belefusson az éppen indulni készülő bájitalmesterbe.
Tudta, hogy el kéne mondania az egészet, hiszen olyan ostobának fog majd tűnni, mikor kiderül, és Perselus rájön, hogy mindvégig hazudott neki.
Egy titok sem maradhat titok örökké, és bizony a szerelem jobban elviseli a távolságot és a halált, mint a kételkedést és az árulást.*

De nem volt mit tenni, most nem volt lelkiereje, hogy mindent bevalljon a férjének. Három napja nem haladt semmit sem a levelekkel. Azt hitte, könnyű dolga lesz. Végül is milyen horderejű problémákkal fordulhatnak az újsághoz a nők?
Hamar rá kellett jönnie, hogy még a legegyszerűbb dolgokra sem tudja a választ. A háztartási kérdésekben egyáltalán nem volt otthon, a szívügyeket illetően pedig kínosnak érezte, hogy olyan tanácsot osztogasson, mintha ő annyira jártas lenne a témában.
Viszont pénteken lapzárta volt, és ő még egy levélre sem válaszolt. Utoljára az egyetemi vizsgái közeledtével érezte ezt a feszültséget. Nem gyűrhette le őt a rá váró feladat, képtelen lett volna feladni, úgy, hogy meg sem próbálja.

– Vegyél már magadon erőt! – fedte meg saját magát. – Diplomás boszorkány vagyok, csak tudok már valami értelmeset válaszolni… Mondjuk neki… – Találomra kiválasztott egy levelet és olvasni kezdte.

Bettsy, ha ugyan ez volt az igazi neve, arról panaszkodott, hogy a férje sosem veszi észre, ha új ruhát vesz fel, vagy megcsináltatja a frizuráját. Ezért mindig megjegyzi neki, mire a férje azt válaszolja, hogy túl sokat költekezik. Azt szerette volna megtudni, hogyan hívja fel magára a férje figyelmét.

Hermione csak bámulta a rövid levelet, és már éles piros csíkokat karmolt a homlokába, miközben gondolkozott. Sosem kellett senkivel sem vitába bocsátkoznia anyagi kérdésekben. Perselus és közte nem volt ilyen probléma. A bájitalmester megfigyelőképessége legendásan híres volt, így ha Hermione új frizurát csináltatott, új ruhát vett, vagy akárcsak egy apró dolgot is változtatott magán, az nem kerülte el a férje figyelmét. Bár az más kérdés volt, hogy ezekről a változásokról nem mindig nyilatkozott szívélyesen. Igaz ugyan, hogy az a rövid méz szőke bubifrizura, amit tavaly csináltatott, valóban előnytelenül állt Grangernek, és nem is értette, hogy tudta rábeszélni a fodrászlány.

Végül válaszolt egy pár sorban Bettsynek, és ugyanígy tett a következő levéllel is. Péntekre készen volt az előírt tíz levéllel, de nem volt magával elégedett. Álmatlanul forgolódott éjszaka, és tudta, hogy hanyag, silány munkát végzett, amiért utálta magát. Soha, semmiben nem vallott még kudarcot, és erre tessék, egy ilyen egyszerűnek látszó feladat kifog rajta, mert semmi másra nem futotta a kreativitásából, minthogy látszólagos intellektuális válaszokat adjon, amit teletűzdelt mindenféle hangzatos szavakkal.

Az önbecsülése még jobban lesüllyedt, mikor a főszerkesztő kerek-perec közölte vele, hogy a válaszai pocsékok.
– Édeském, nyugtasson meg, hogy tud maga ennél jobbat is – biggyesztette le a száját Selina.
Hermione teljesen elvörösödött, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld.
– Igen, én még csak próbálkoztam, de a következő hétre jobban fog menni.
– Remélem is, mert ezek borzalmasak! – Az o betűt hosszasan elnyújtotta a szóban. – De már nincs idő átírni őket, muszáj lesz így betenni az újságba. Szedje össze magát!
– Igyekezni fogok…

Azonban Hermione ígéretével ellentétben a második héten is csalódást okozott a szerkesztőnek. Miközben újabb reggeleket töltött a parkban, hol esőben-szélben, ázva-fázva várta, hogy Perselus elmenjen hazulról. Arra gondolt, megérdemli, hogy összeszedjen egy tüdőgyulladást.
Minden nap azt mondta a férjének, hogy jól telt a napja a munkahelyén, és minden alkalommal érezte, hogy mélyebbre süllyed a hazugság mocsarában. Dagonyázott az önvádban, és miközben éjjelente alvó férje felé fordult, azért fohászkodott Merlinhez, hogy legyen elég bátorsága színt vallani.
De nem volt…
A munkáját viszont továbbra sem tudta tisztességesen elvégezni, és már komolyan rettegni kezdet, hogy kipenderítik az újságtól. Végül is hány lehetőséget adhatnak az embernek?
Az is nagyon bántotta, hogy azok a nők, akik a magazinnak írtak, és tanácsot kértek, egy hozzáértő nő levelére vártak. Az ilyen Bettsy féle boszorkányok bizonyára végső kétségbeesésükben fordultak egy idegenhez, és Hermione rendre cserbenhagyta őket.

– Édeském, nem azt mondta, hogy összeszedi magát? Micsoda összecsapott válaszok ezek? Mintha nem ismerné a női lélek rejtelmeit…
Hermione nyelve hegyén volt, hogy nem is ismeri, de inkább csendben meghúzta magát a szerkesztőségi iroda székén. Ha egy efféle kijelentés elhagyta volna a száját, saját női mivoltát kérdőjelezte volna meg.
– Hogy válaszolhatta azt Helenának, hogy húzza rá a fotelt a szőnyegen lévő foltra, amikor azt kérdezte magától, hogy vegye ki belőle a manóvér foltot.
Nos, a lánynak erre mindössze egy szégyenteljes szemlesütés volt a válasza, és örült neki, hogy végül nem azt a levelet tette a borítékba, amit elsőre megírt. Abban ugyanis mélyen elítélte a minden bizonnyal kegyetlen nő tettét, amikor is megütötte, vagy rúgta az alázatos házimanóját, akinek a vére odakerült a szőnyegre. Őszintén örült neki, hogy a manóvértől megszabadulni igen körülményes feladat. Lelkes támogatója volt a varázslények életminőségének javítását szorgalmazó mozgalomnak, de úgy vélte az újabb támogatók toborzásának talán nem az a módja, ha ő egy magazinban hangot ad a nemtetszésének. Mert az is meglehet, hogy az az ostoba manó tett magában kárt valahogy. Dobbyval kötött ismeretsége során rájött, hogy a házimanókba nevelt alázatosság, borzasztó dolgokra sarkalja őket.
– Vegye komolyan a munkáját, ha nem ért a háztartási varázslatokhoz, vásároljon szakkönyveket! A szerelmi dolgokban meg használja a józan eszét vagy a tapasztalatait.
– Hogy érti, hogy a tapasztalataimat? – kérdezett vissza Hermione meglepődve.
– Férjnél van, nem igaz? – Selina türelme végét járta, nem gondolta volna, hogy egy ilyen értelmesnek látszó fiatal boszorkánynak mindent el kell magyaráznia.
– Úgy van, már öt éve.
– Mindenben egyet értenek az urával?
– Nos, mi nem szoktunk vitatkozni… Olyan sokszor… – ismerte be kelletlenül, mintha valami szégyellnivaló lett volna benne. Holott egy-két ártatlan vita csak megfűszerezte a házasságát, és az egészben semmi kivetnivaló nem volt.
– Na, ugye! Egy férfi sosem fogja megérteni a feleségét, és egy nő sosem fogja abbahagyni a férje piszkálását. Gondolom, maguknak is vannak összezördüléseik. Gondolkozzon el rajta, mit várna el a férjétől, és ezt használja fel, amikor a levelekre válaszol.

Hermione agyában máris forogni kezdtek a fogaskerekek. Ha úgy válaszol a levelekre, mintha a problémák tőle származnának, talán sikerülhet. Ámbár az ő vitás ügyei a férjével, messzemenően eltértek attól, amiket a magazin olvasói panaszoltak el.

– Igyekezni fogok!
– Ezt már hallottam, ez az utolsó dobása, ha nem sikerül, akkor megválunk a cuki kis pofijától, Édeském!
Hermione már majdnem kilépett az ajtón, mikor Selina még megállította egy szóra.
– Ezeket a leveleket ne hagyja itt, magának címezték őket.
A lány értük nyúlt, majd összevonta a szemöldökét.
– Fel vannak bontva. – Már éppen felháborodásának akart hangot adni, mikor a szerkesztő gúnyosan rámosolygott.
– Tudom – felelte a szerkesztő boszorkány, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Panasz levelek, nem túlságosan kedvelik magát…

PP*HG

Hermione elkezdte átolvasni a panaszleveleket, miközben a Czikornyai & Patza felé tartott az Abszol úton. Teljesen letaglózták a pergamenre vetett sorok. Tudta, hogy nem valami ügyes abban, amit csinál, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire szörnyű. Pedig az olvasók nem rejtették véka alá a véleményüket. Ekkora utálat még sosem övezte a személyét, és bár senki más nem tudott beleolvasni a kezében tartott levelekbe, mégis úgy érezte a körülötte járkáló emberek is mind tudják mi áll a pergamenen, és mélységesen egyetértenek vele.
Muszáj volt tennie valamit. Ritka esett volt, ha kudarcot vallott. Bármilyen nehéz akadályt gördített is elé az élet, általában sikerrel zárultak próbálkozásai. Merlin szerelmére, ha megtalálta a hocruxokat Harryékkel, akkor ezt is meg fogja oldani valahogy.
A könyvesboltban régi ismerősként üdvözölték, ám az eladó segítségét most azért kérte, hogy minden hasznosnak ítélt háztartási praktikákkal foglalkozó könyvet megmutasson neki. A pulton hagyott ezüst sarlók mennyiségéből ítélve, rengeteg könyvet vett, de semmit nem akart a véletlenre bízni.

Ahogy visszafelé sétált a macskaköves úton az üzletek mellett, egyszer csak kopogásra lett figyelmes. Perselus ott állt a boltja kirakatánál, és intett neki.

– Szervusz, drágám! – csókolta meg az ajtón belépő boszorkányt.
Ezt az intimitást csak olyankor engedte meg magának a bájitalmester, ha egyetlen vevő sem volt a közelükben.
– Ma korábban vetted ki az ebédszünetedet? – vonta fel szemöldökét tűnődve. – Reggel nem említetted.
Hermione rögtön pánikba esett. Nem is figyelte az időt, és hirtelen azt se tudta, mit feleljen. Sosem volt jó az improvizálásban.
– Valami olyasmi…
– Mi van nálad, megint vettél egy halom könyvet? Hova fogjuk mi ezt rakni, már tele van velük a nappali. – feddte meg a nőt játékosan.
Az olvasás mindkettőjük közös szenvedélye volt, és Perselus már sokszor gondolkozott rajta, nem lenne-e jobb, az egyik használaton kívüli vendégszobát könyvtárrá átalakíttatni, ahelyett, hogy szeretett köteteik a házuk minden zugában ott tornyosultak.
– Majd találok nekik helyet – mosolygott Hermione félszegen.
A bájitalmester nem tett róla említést, de észrevette, hogy a felesége kissé feszeng. Különösnek találta, de végül gondolatban megvonta a vállát, és igyekezett nem tulajdonítani különösebb jelentőséget. Bár mostanában kissé nyugtalanította a gondolat, hogy Hermione titkol előle valamit. Vacsoráik alatt úgy érezte, a nő feszült, mintha nagy nyomás lenne rajta, de ugyan mi terhelhetné le ennyire a levéltárban?
– Add csak ide a szatyrodat, majd én hazaviszem neked! – vette ki a lány kezéből a csomagját, és a pultra tette. – Gondolom, most visszamész a Minisztériumba.
– Igazán nem szükséges, bár roppant lovagias tőled – felelte a boszorkány, majd hirtelen ledermedt.

A pulton a bolt kínálatát hirdető szórólapok mellett takarosan elrendezett újság halom állt. Különböző női magazinok voltak, és a kupac legtetején a Szombati Boszorkány díszelgett.
Perselus követte a lány pillantását, majd grimaszolt egyet.
– A vevőké… Ti nők állandóan szerteszét hagyjátok a holmitokat – jegyezte meg gúnyosan. – Nem értem minek veszik meg ezeket az ócska magazinokat, csupa sületlenséggel vannak tele a lapjai.

Mielőtt Granger bármit mondhatott volna, az ajtón megszólalt a csengő, és két újabb kuncsaft érkezett. Merlini jelnek tekintette, hogy megzavarták őket, és így menekült a kínossá forduló beszélgetéstől.
Gyorsan felmarta a pultról a könyveket, majd elbúcsúzott a férjétől, és hazasietett.

PP*HG

Mire Piton hazaért, Hermione már egészen kimerült volt. Délután a könyveket tanulmányozta, és már zsongott a feje a sok tanácstól, meg takarítási bűbájtól. A különböző praktikákat memorizálva rá kellett döbbennie, saját háztartásibeli képességeinek igen nagy hiányára. Szerencsésnek mondhatta magát, amiért Perselus ez idáig nem panaszkodott miatta, ámbár az is igaz, hogy az összeköltözésük első néhány hónapja után takarítónőt vett fel. Az idős boszorkány hetente egyszer járt hozzájuk, és patinás rendet hagyott maga után minden alkalommal.
Hermione a vaskos könyveket egymásra tette, majd mindent a ruhásszekrényébe rejtett, és az egész halomra rádobott egy pár régi talárt.

Vacsora után zenét hallgattak, bort iszogattak, a nehéz nap fáradalmairól beszélgettek. Annyira megnyugtató, és felszabadító érzés volt a férje közelében lenni, ámbár a lelke mélyén tudta, hogy még jobban tudná élvezni az együtt töltött estét, ha végre színt vallana. Perselus igazán lehengerlő beszélgetőpartner tudott lenni, a hosszú évek alatt megélt élettapasztalata bölcsebbé tette, és olyan dolgokról mesélt a feleségének, amikről, még sosem hallott senki mástól. Hermione a díványon elnyúlva hallgatta férje mély, bársonyos hangját.
A bájitalmester, odaült mellé, mikor kiürült borospoharát a kis asztalkára tette, és gyengéden végigsimított a lány vádlián. A boszorkány tudta, hogy mire megy ki a játék, és könnyedén megadta magát a kérésnek. Mint mindig, most is hagyta, hogy a bájitalmester elcsábítsa. Bár már öt éve házasok voltak, a férfi az összes alkalommal újra és újra meg akarta hódítani a feleségét.
Perselus nagyon odaadó szerető volt, Hermione minden apró rezdülésére figyelt, és finoman bánt vele. Granger a szeretkezéseik alkalmával egy kicsit még jobban beleszeretett a férjébe – ha ugyan ez lehetséges volt –, de aznap este nehezebben tudta elengedni magát. Már hetek óta titkolózott a bájitalmester előtt, és úgy érezte, minden csóknak, amit a férfival váltott árulás íze volt.
Amióta csak együtt volt Perselusszal, nem hazudott neki, a lehető legtöbbször őszinte volt vele, még akkor is, ha néha ezzel megsértette Piton önérzetét. Nagyon megviselte a mostani helyzet, de még mindig nem volt kész arra, hogy színt valljon.
De a bűntudat lassan elmosódott, ahogy a férfi egyre forróbban csókolta, és mikor a bájitalmester kezét becsúsztatta a nő combjai közé, Hermione ajka szétnyílt, és halkan sóhajtotta Perselus nevét. Ruhájuk az ágy mellé dobva hevert, meztelen testük, újra és újra összesimult. A férfi finom csókokkal hintette be a boszorkány nyakszirtjét, a vállát, elidőzött formás mellével, majd forró ölét vette célba, és az élvezet legmagasabb fokáig izgatta. Minden mozdulatával buja hangokat csalt ki a nőből. Tudta a felesége mit szeret, hogy kényeztetése során mikor használja a kezét, mikor a nyelvét, és nem hagyta abba a dolgot, amíg Hermionéból fel nem tört egy utolsó érzelemtől túlfűtött sóhaj.

*Az idézet a Szívdobbanás kihívás egyik kulcsa volt.