3. Fejezet

Hétfő reggel a már szokásos rituálé következett. Amíg a férfi öltözködött, Hermione egy gyors csók után elhagyta a házat, és a parkban várakozott. Ostoba libának tartotta magát, és ez az érzés akkor sem távozott a szívéből, amikor fél óra múlva megint a lakásuk nappalijában állt.

Előkereste a leveleket és a könyveit, leült a dohányzóasztalhoz, a kezébe fogott egy fényes fekete tollas pennát, és nagyot sóhajtott.
Rögtön az első levél olyan tartalommal bírt, amivel nem tudott mit kezdeni. Sokáig töprengett rajta, mit is írhatna, egyre nagyobb volt rajta a nyomás. Már éppen félretette volna, amikor eszébe jutottak Selina szavai. Merítsen ihletet a saját tapasztalataiból.

A levelet egy bizonyos Abigail írta, és amiatt kesergett, hogy a férje talán még mindig az előző kedvesét szereti. Arról kért tanácsot, hogyan beszélje meg ezt a szeretett férfival.

Hermione összeráncolta a homlokát. Volt idő, amikor ő sem volt egészen biztos benne, hogy Perselus már túl van Lily Evansen. Azon a bizonyos szörnyű napon, mikor a férfi majdnem meghalt, ő is látta az emlékeit a merengőben Harryvel együtt, és tudta, hogy sosem fogja őket elfelejteni. Örökre a tudatába égett az a kudarcra ítélt szerelem, amit Piton Lily iránt érzett, és ami annyi szenvedést okozott a férfinak.

Már túl voltak jó néhány randevún, amikor kellő óvatossággal szóba hozta a dolgot. Nem tehetett róla, de kétségek gyötörték, és mivel egyre komolyabban belehabarodott a bájitalmesterbe, jobbnak látta tisztázni ezt a kérdést. De felhozakodni egy ilyen témával nem volt éppen egyszerű. Ráadásul, ahogy várható volt, Perselus először nemigen akart beszélni a dologról, kellemetlenül érintette, a legkevésbé sem szerette volna, hogy a lány szánakozzon rajta. Hermione türelmesen várt, megértette, hogy a férfinak időre van szüksége. Többször is biztosította róla a bájitalmestert, hogy elfogulatlanul fogja végighallgatni.
Így, mikor Granger újra előhozakodott a témával, a bájitalmester belátta, hogy nem söpörheti a szőnyeg alá a dolgot. Tartozott annyival a lánynak, hogy őszinte legyen vele.

Egy nagyon hosszú beszélgetés elé néztek, amit nem is tudtak csupán egyetlen este alatt lefojtatni, tekintve, hogy a férfi meglepő részletességgel mesélt a múltjáról, és igyekezett minél jobban megnyílni a boszorkány előtt, noha ez teljesen ellentétben állt a jellemével.
Végül sikerült eloszlatnia Hermione minden kételyét, és a lány megértette, hogy bár a bájitalmester talán soha nem fogja elfelejteni Lilyt, a szívében van elég hely a számára is. Bár ez nem kevés megalkuvást kívánt, de annyira szerette a férfit, hogy lenyelte a büszkeségét.

Lekuporodott az asztalhoz, maga elé húzott egy pergamenlapot, és írni kezdett.

Kedves Abigail

A levelére válaszolva azt tudom tanácsolni, hogy mindenképpen beszélje meg a dolgot a kedvesével. Nem élhet kétségek között örökké, tisztázniuk kell ezt a kérdést. Tudom, hogy ijesztő lehet a gondolat, hogy a párja esetleg még mindig nem jutott túl az előző kapcsolatán. De jobb az ilyet tudni, és utána még mindig van lehetősége eldönteni, hogy hogyan tovább.
Semmi esetre se legyen erőszakos, ne nyaggassa a kedvesét. Adjon neki időt. A férfiak nem szeretnek kitárulkozni, főleg nem ilyen témában, és tapasztalatom szerint, a volt kedvesükről pedig végképp ódzkodnak beszélni. De türelemmel és megértéssel célt érhet.
Ne vádaskodjon, ne vesse a másik szemére, hogy ugye még mindig őt szereted?, hiszen nem tudhatja. Ha nem lenne fontos a párja számára, most nem lennének együtt. Ha megtörtént a beszélgetés, és esetleg kiderül, hogy a kedvese még mindig szereti a másik nőt, mérlegelje a helyzetét, és döntsön legjobb tudása szerint.

Üdvözlettel: Kneazle

Hermione elégedetten olvasta végig a levelét. Erre már biztosan Selina sem fogja azt mondani, hogy összecsapott munka.
A nevét Csámpás emlékére választotta, még mindig nagyon hiányzott neki a macskája, aki a Végső Csatában eltűnt. Akárhányszor eszébe jutott az a sok boldog perc, amit kis kedvencével töltött, elszorult a torka. Ron persze nem osztozott a fájdalmában, mikor hírét vette, hogy a macska elveszett, csak kajánul megjegyezte, hogy bizonyára sosem fog visszatérni. Sosem szívlelhette Hermione háziállatát.
Perselus felvetette az ötletet, hogy új macskát vennie neki, de Granger könnyes szemmel közölte, hogy Csámpás pótolhatatlan.

PP*HG

Két hónap telt el, mióta Hermione felmondott a minisztériumi Levéltárnál, és új karriert kezdett a Szombati Boszorkány magazinnál. A kezdeti út eléggé rögös volt, de úgy tűnt lassacskán ráérzett a dolog ízére. Tényleg úgy gondolta, hogy segíteni tud a hozzá forduló embereknek, és a rengeteg pozitív visszajelzés meg is erősítette ebben.
A magazin eladási számai növekedni kezdtek, és ezt leginkább a tanácsadó rovatnak köszönhették. A korábbi panaszleveleket, dicsérő, elismerő szavak váltották fel.

Hermione egyik héten gondolt egyet, és a levelek megválaszolása mellé egy rövid kis anekdotát is írt Perselusszal töltött hétköznapjairól, hogy az olvasók érezzék, néha minden nő hasonló problémával küzd. Az a humor, amit a sorok közé csempészett az egész elbeszélést feldobta. De nem szeretett volna igazságtalan lenni, és csak Perselus vétkeit felróni, ezért szót ejtett a saját tökéletlenségéről is. Egy percig sem gondolt bele, hogy a magánélete ily módon történő kiteregetése, még vissza is üthet majd egyszer.
Selina rettentően elégedett volt. Bár eleinte úgy vélte, hogy Granger nem lesz képes elvégezni a rábízott feladatát, végül kellemesen csalódott a boszorkányban.

A lányt akkor érte a legnagyobb meglepetés, amikor a szerkesztőség egyöntetűen őt szavazta meg a hónap dolgozójának, és bár ez semmilyen pénzjutalommal nem járt, Hermionénak nagyon jólesett az elismerés. Sosem gondolta volna, hogy ennyire élvezni fogja a munkáját. Akadtak nehéz percek is, azt nem mondhatta, hogy minden szép és jó volt.
Érkeztek hozzá olyan levelek, amelyek olvasása közben egy-egy könnycsepp legördült az arcán. Nem csak elhanyagolt feleségek, bajba jutott háziasszonyok fordultak hozzá segítségért. Akadt olyan boszorkány, aki utolsó szalmaszálként kapaszkodott Hermione válaszába, mint például az a nő, aki amiatt írt, mert nem bírta tovább elviselni férje zsarnokságát. A mindennapos veszekedések kiborították, amiknek a végén a férje a pálcáját ráirányítva vészjósló hangon Silencio-t küldött rá. Akkor is megalázó módon elhallgatta a nőt, ha egy társaságban úgy vélte, a felesége feleslegesen járatja a száját.
Neki, Hermione szíve szerint azt mondta volna, hogy azonnal pakoljon össze mindent, és hagyja el azt a barmot. De nem tehette. Selina még ideje korán felhívta a figyelmét rá, ha minden ilyen jellegű levélre azt írja, ami igazán kikívánkozik belőle, a szerkesztőség előtt tömegével állnának majd a bosszúszomjas férjek. Így csak azt tanácsolhatta, hogy gondolják át az életüket, és ne féljenek megtenni azt, amit a szívük súg, és ha egyszer úgy döntenének, hogy megteszik azt a bizonyos lépést, soha ne nézzenek vissza a múltjukra. De soha nem érezte magát jól az ilyen válaszaitól. Úgy gondolta gyávának tűnik, amiért nem mer igazán őszinte lenni, és attól is tartott, hogy emiatt a bajba jutott boszorkányok sem mernek majd bátran viselkedni, hiszen pont az ő leveleiből akartak erőt meríteni.

A kellemetlen pillanatok mellett voltak igazi sikerélményei is. Bár nem váltotta meg a világot, maga a tudat, hogy segített valakin, sokszor elégedetté tette. Annyira szívesen megosztotta volna ezeket az élményeket Perselusszal. Azt hitte, össze tudja szedni a bátorságát, ha már magának is bebizonyította, hogy megállja a helyét az új munkahelyén, de rájött, hogy minél tovább halogatja a vallomást, annál nehezebb belekezdenie.
Pedig voltak éles helyzetek, amikor majdnem lebukott. Mint a véletlenül elől hagyott háztartási praktikákkal foglalkozó könyv, amiről azt füllentette azért vette, hogy megtanuljon ezt-azt. Látta a bájitalmesteren, hogy nem egészen győzte meg erről, ami nem csoda, lévén, hogy a főzőtudománya még mindig nagyon szegényes volt. A takarításban sem jeleskedett, és úgy nagyjából az összes házvezetési dolog ismeretének híján volt.

Egyszer egy borítékot felejtett az asztalon, amin ott díszelgett a Szombati Boszorkány emblémája. Vércseként kapta ki a férje kezéből, amikor Piton azt kérdezte, hogy kerül az a nappaliba. Miután nem tudott kellő magyarázattal szolgálni, halaszthatatlan elintéznivalóra hivatkozva, kivonult a nappaliból.
Granger borzasztóan érezte magát, hiszen ilyen alkalmakkor lehetősége lett volna színt vallani, mégsem tette meg. Mindig is fontosnak tartotta Perselus véleményét. De a férfi az őszinteségével néha meg is bántotta. Ugyanakkor ő most semmi mást nem tett, csak hazudozott. Ócska szemfényvesztőnek érezte magát.

PP*HG

Perselus a boltja pultja mögött állt, és maga elé meredt. Azon töprengett, hogy vajon miért lehet az, hogy Hermione napról napra egyre különösebben viselkedik. Biztos volt benne, hogy titkol előle valamit, de legalábbis nyomja valami a szívét. Jól ismerte a feleségét, az elmúlt évek alatt már megtanulta felismerni, ha Hermione gyötrődött valamitől. Most is tudta, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Először arra gondolt, talán a Minisztériumban történt valami szokatlan, esetleg a főnöke túl nagy nyomást tett rá, vagy összezördült valamelyik kollégájával.
Viszont akárhányszor szóba került a nő munkája, a bájitalmester mindig kitérő válaszokat kapott. Kerülte a témát, és látványos erőfeszítéseket tett rá, hogy másfelé terelje a szót. Piton kezdett egyre inkább aggódni.
Amikor pár napja egy reggelen felvetette, hogy együtt ebédelhetnének, és találkozhatnának a Minisztérium előtt, nem várt reakciót váltott ki a feleségéből. Granger riadtan közölte vele, hogy nagyon elfoglalt, egy perc szabadideje sincs, és semmi esetre se jöjjön oda a Minisztériumhoz. Pedig a lány korábban kapva-kapott az alkalmon, mikor végre maga mögött tudhatta a Levéltár poros, nehéz levegőjét.
A kétségek egyre intenzívebben ették be magukat a férfi szívébe. Tartott tőle, hogy a boszorkány komoly gondokkal küzd, és meglehetősen bántotta, hogy nem élvez akkora bizalmat Hermione irányából, hogy a nő megossza vele ezt. Egy kósza pillanatra felvetődött benne a gondolat, hogy a lány esetleg megismerkedett valakivel, és intim viszonyt folytat vele, de aztán elhessegette ezt a meglehetősen légből kapott feltételezést.
Hermione tisztességes nő! – korholta le saját magát.
Továbbra is csak abban lehetett biztos, hogy a lány különös viselkedése hátterében egy titok lappang, és visszatérve az előzetes gondolatmenetéhez úgy vélte, hogy csakis a munkájához lehet köze.
Nem is sejtette menyire beletrafált a dologba, amíg a nap ötödik vevője be nem sétált az üzletbe. Ingrid szívélyesen köszöntötte a bájitalmestert, és olyan bizalmasan pillantott rá, mintha a férfinak tudnia kéne, hogy kicsoda. De a férfi először nem ismerte fel a fiúsan rövid frizurát viselő szőke boszorkányt, és beletelt pár másodperce, míg rájött, hogy a Minisztériumban találkoztak. Szinte automatikus mozdulatokkal szolgálta ki a folyamatosan fecsegő fiatal nőt, aki a nagyapja pikkelysömör elleni kenőcséért jött. A lényegtelennek vélt tömérdek információ, amivel a boszorkány elárasztotta, az utca forgatagáról, és a szokatlan hőségről, a legkevésbé sem érdekelték Perselust.
Ám amikor Ingrid megkérdezte, hogy boldogul Hermione az új helyén, a férfi keze megállt a levegőben.

– Hogy mondta, kérem? – pislogott a férfi meglepődötten. – A munkahelyén?!
– Igen, tudja, az új munkahelyén…
– Oh, az új munkahely – ismételte vissza a boszorkány szavait Piton tetetett magabiztossággal. Szóval erről van szó.
– Már nagyon kíváncsi voltam, hogy boldogul – mosolygott rá a szőke boszorkány.
Perselus hirtelen gondba került, fogalma sem volt, mit mondjon erre. Képtelenségnek tartotta a hallottakat. Mert biztos volt benne, hogy a felesége elmondta volna neki, ha végül a felmondás mellett döntött. Vagy mégsem? Azt sem kérdezhette meg, hogy hol van Hermione új munkahelye, mert igazán furcsán vette volna ki magát, ha nem tudja.
Ingrid tovább beszélt, Piton egyre inkább úgy érezte, hogy valamiféle komédiába csöppent, főleg, mikor megtudta, hogy Hermione már hónapokkal ezelőtt kilépett a Minisztériumtól.
– Tehát akkor sikerült beilleszkednie?
– Igen, nagyszerűen érzi magát – közölte Piton kimérten, majd becsomagolta a gyógykenőcsöt, és igyekezett a lehető leggyorsabban megszabadult a kuncsafttól.
– Pompás, kérem, adja át neki, hogy üdvözletem küldöm! Benézhetne hozzánk valamikor, megihatnánk egy kávét, és cseverészhetnénk.
– Feltétlenül átadom neki az üzenetét – vicsorgott a férfi, és remélte, hogy feszült arckifejezése nem árulja el a boszorkánynak, hogy mennyire ideges.

Amikor Ingrid végre távozott, és az a féktelenül vihorászó másik két liba is elvonult, akik már fél órája a különböző fürdőolajokat szagolgatták, persze venni semmit nem akartak, a bájitalmester elgyötörten felsóhajtott.
Két kezével a pultra támaszkodott, és lehajtott fejjel próbálta visszatornázni a vérnyomását egy elégséges szintre. Megkísérelt rájönni miért titkolta el előle Hermione, hogy már nem a Minisztériumnak dolgozik. Több lehetséges magyarázat is eszébe jutott, de mindegyik valószínűtlennek tűnt.
Nem tudta mennyi ideig állt ott, magába roskadva. A halántékánál lüktető fejfájást érzett, megfordult, és leemelt a polcról egy extra erős fájdalomcsillapító-főzetet. El kellett ismerni a vevői joggal panaszkodtak a szerre, mert valóban keserű, epéhez hasonlatos ízt hagyott maga után az ember szájában. Oldalra nyúlt, hogy levegyen egy poharat az odakészített ezüsttálcáról, és a másik kezével pedig a vizes kancsót fogta meg. De alighogy felemelte a poharat, a keze a mozdulat közben megdermedt a levegőben.
A pillantása a magazinra siklott, amit minden bizonnyal Ingrid hagyott ott a pulton. A foga között szűrt szitkozódással tette le a poharat, és kapta fel az újságot, hogy a többi ott felejtett női magazin tetejére csapja, ám hirtelen megtorpant.
Az újság a tanácsadó résznél volt kinyitva. Piton szeme gyorsan átfutotta a sorokat azt keresve, min akadt meg a pillantása az előbb, aztán rájött.

…Ha nem lenne fontos a párja számára, most nem lennének együtt. Ha megtörtént a beszélgetés, és esetleg kiderül, hogy a kedvese még mindig szereti a másik nőt, mérlegelje a helyzetét, és döntsön legjobb tudása szerint.

Üdvözlettel: Kneazle

– Kneazle?... Kneazle! – kiáltott fel.

Az elmúlt hónapok apró, jelentéktelennek tartott információmorzsái gyorsan beúsztak a szeme elé, és kisvártatva összerakta a képet.
Minden árulkodó jel a helyére került a kirakósban. Hermione zaklatottsága, amikor észrevette a magazinokat a bolt pultján. A háztartási praktikákkal foglalkozó könyv, a boríték, a név és mindaz, amit Ingridtől hallott… Mi más magyarázat lehetne arra, hogy nem mondta el neki, hogy új állást vállalt? A felesége tudta, hogy mennyire nincs jó véleménnyel erről a magazinnak kikiáltott pletykalapról, így hát nem is csoda, hogy nem akarta felvállalni előtte a dolgot. Mégis sértette a büszkeségét, hogy ennyire őszintétlen volt vele a nő.

De valahogy még mindig kételkedett, nevetségesnek tartotta már magát a feltételezést is, hogy a felesége egy magazinnak írogat. Az az intelligens boszorkány, akit ismert, sosem vállalt volna efféle munkát.

Perselus visszalapozott a magazinban, majd váratlanul az egyik oldalon szembe találta magát egy olyan történettel, amit Hermione kettőjükről írt. Piton pontosan emlékezett arra a bizonyos karácsonyi vacsorára, amin Weasley és Potter is részt vett, és ami meglehetősen kínosan alakult. Piton folyamatos csípős megjegyzései megfagyasztották a levegőt, és a karácsonyi hangulat hamvában halt el. Most pedig mindez ott állt előtte feketén-fehéren, persze nevek nélkül, de így sem volt nehéz kitalálni, hogy minden róluk szólt.

– Perselus, Karácsony van! Embereled meg magad, mindjárt itt lesznek a vendégek! – pirított rá Hermione a dolgozószobája ajtajában állva.
– Nem értem, miért hagyod figyelmen kívül a kérésem… – dohogott a férfi, és tüntetően tovább olvasta az újságját.
– Milyen kérésed? – kérdezte a boszorkány türelmét veszítve.
– Azt, amelyikben kifejtettem, hogy mennyire nem akarom ezt az egész vacsorát. Karácsony ide vagy oda, Potter és Weasley nem szívesen látott személyek a házamban! – csapott az asztalra a férfi.
Hermione akkurátus mozdulattal megigazította a ruháját, és közben igyekezett lenyugtatni magát.
– Először is ez a mi házunk, nem csak a tiéd. Másodszor pedig… – A mondandója további részét nem tudta kifejteni, mert megszólalt a csengő. Egy utolsó figyelmeztető pillantást küldött a férje felé, majd elvonult ajtót nyitni.

Pár perc sem telt bele, és az addig rendezett és csendes ház, egyszerre felbolydult méhkashoz kezdett hasonlítani. A Weasley család teljes létszámmal betolakodott a nappaliba, és Potter is velük volt. Piton legnagyobb bánatára még Lupin és a felesége is tiszteletét tette, így újabb hosszú órákon át próbálhatta meg hasztalanul elhárítani, a vérfarkas mindenfajta barátkozási kísérletét.
A vacsora alatt, a bájitalmester az idegei lenyugtatása érdekében, sűrűn töltögette a poharát vörösborral. A beszélgetésekből igyekezett kivonni magát, hiába próbálkozott Hermione olyan elszántan, ám amikor Potter már sokadjára próbálta meg a pulyka töltelékének receptjét kiszedni Mrs. Weasleyből, nem tudott féket tenni a nyelvére.

– Már háromszor mondta magának, hogy családi titok. Tudja, titok, az olyasmit az ember nem tárja ország-világ elé!
– Perselus, nagyon szépen kérlek, ne kezdjétek el a vitát – szólt rá Hermione a férjére fojtott hangon.
– Hagyd csak – szólalt meg Potter. – Úgysem fogja soha megérteni, miért tettem…
Piton arca elvörösödött, és lassan megemelkedett a székből.
– Valóban, nem tudom felfogni, hogy vetemedhetett olyan arcátlanságra, hogy kiteregette a magánéletem részleteit, olyanok előtt, akikre ez nem tartozott! Merlin bocsássa meg, hogy nem tudtam elfelejteni magának ezt a megaláztatást. De persze a feleségemet nem érdekli, én hogyan érzek, hiszen idecitálta magát a házamba, hogy meghozza a karácsonyi hangulatot!
Hermione elkeseredetten próbálta csitítani a férjét, de minden szava lepergett a férfiról, aki ezután az asztal majdnem minden vendégéhez intézett valamilyen otromba megjegyzést, és ezzel vérig sértette az egész társaságot.

A vacsora katasztrofálisan alakult, és Mrs. Weasley azzal mondattal távozott, hogy jövőre, náluk ünnepelnek, ahova csak Hermionét várják szívesen.

Így végigolvasta az egész történetet pontosan kitűnt számára, hogy Hermione még mindig neheztel az egész miatt. Pedig hányszor kérte meg rá, hogy ne szervezzen közös vacsorát vele és a barátaival. De nem hallgatta meg. Egy kis hang a fejében azt súgta neki, hogy vegye észre a saját bűnösségét is, de most nem akart tisztán látni ezzel kapcsolatban, ahhoz túlságosan is haragudott a feleségére.
Kétséget kizáróan megállapítást nyert. Hermione a Szombati Boszorkánynak dolgozik, és erről egyetlen szót sem szólt neki, a férjének!

Miután átolvasta az összes többi magazint, ami ott hevert a pulton, rá kellett jönnie, hogy a felesége egy egész rakás magánéleti dolgot mesélt el az olvasóknak. A düh régi ismerősként üdvözölte Perselust, és a sértett büszkeséggel karöltve már azon munkálkodott, miként fogja ezt megtorolni. Eldöntötte, kész tények elé állítja a feleségét, és számon kéri rajta az elmúlt hónapok történéseit.
Ám amikor este megfordította a táblát a boltja ajtaján, és felhelyezte a riasztó meg a záró varázslatokat, a dühe már messze szállt. Azon töprengett, miféle mardekáros lenne, ha csak úgy Hippogriff módjára rárontana Hermionéra. Sokkal inkább tetszett neki az ötlet, hogy egy kicsit megleckéztesse a nőt. Be kellet vallania, hogy nem kis elismerés illeti a feleségét, hiszen sikeresen az orránál fogva vezette, pedig annak idején híresen precíz kém volt. Soha senki nem tudott neki hazudni, ám ő bárkit lóvá tett, még magát Voldemortot is. Úgy látszik, az idő múlásával elkényelmesedett.