7. Fejezet

Hermione rápillantott az asztalon álló órára. Már csak pár perce volt, míg a férje hazaérkezik, ezért gyorsan összeszedte a holmiját, és a szokott rejtekhelyre dugta. Bár eldöntötte, ez volt az utolsó alkalom, hogy titkolózott ezzel kapcsolatban, most mégis gondosan ráhelyezte a talárt a dobozaira.
Ma lesz a napja, hogy szépen mindent bevall Perselusnak, nem halogathatja tovább. Már magától a tudattól, hogy megszabadulhat végre lelkiismeret-furdalása terhétől, felszabadult lett, és boldog, mintha csak valaki előrébb hozta volna a karácsonyt.
A vacsorát órákkal ezelőtt elhozta az egyik közeli étteremből, és kiporciózta a tányérokra, majd melegítő bűbájt szórt rá. A férje kedvencét kérte, szerette volna, ha jó hangulatba kerül a férfi.
Hermionénak ma jó kedve volt, csupa egyszerű problémával fordultak hozzá a héten, semmi komoly dráma, semmi levegőben lógó válás. Hacsak nem a sajátja, bár elképzelhetetlennek tartotta, hogy Perselus ilyen lépésre szánná magát, még annak fényében is túlzásnak hatott, hogy minden bizonnyal megrendülten fogja hallgatni a beszámolóját az elmúlt hónapok eseményeiről. Tartott a vitától, mert bár rendszerint fel tudta venni a kesztyűt, most nem lenne fair hadakoznia. Kétségtelen, hogy hazudott, és ezt Perselus ki nem állhatja.

Mire Piton megérkezett, ő már átöltözött, és az étkezőben töltötte poharakba a férje kedvenc évjáratú vörösborát.
Amikor meghallotta a bejárati ajtó csukódását, egy pillanatra összerezzent, majd figyelmeztette magát, hogy itt az ideje bátorságot merítenie. Eltökélten kihúzta magát, majd megindult a konyhából az előtérbe.
– Merlin hozott itthon, drágám! – lépett oda a férfihoz, aki az előszobában akasztotta fel a kabátját a fogasra.
A bájitalmester kifürkészhetetlen pillantással mérte végig a feleségét, alaposan elidőzve a nő ruháján. Visszafogottan volt elegáns, nagyon csinosan festett benne. De nem hagyta, hogy Hermione kerekded idomai eltérítsék a céljától.

– Igazán kitettél magadért. Talán különleges az alkalom? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem, csak egy szokásos vacsora… – legyintett Hermione, és próbált természetes maradni.
– Csak egy szokásos vacsora… – ismételte meg vontatottan a férfi.
– Mi más volna? – kérdezte a nő összevont szemöldökkel.
Piton érezte, hogy forró talajra tévedt, és még nem akarta kijátszani a kártyáit.
– Milyen napod volt? – hajolt oda a nőhöz, és lágyan megcsókolta.
– Jó volt. Na, és a tiéd?
– Tanulságos… – közölte a férfi sejtelmes hangon, majd az étkező felé vette az irányt.
Hermione gyorsan visszament a konyhába a poharakért, majd csatlakozott a férjéhez az étkezőben.
Piton előzékenyen kihúzta a széket a nőnek, majd ő is helyet foglalt az asztal másik végén.
– Lazac?
– A kedvenced – mosolygott a nő.
– Látom, a kedvemben szeretnél járni. – Hermione nem tudta miért, de a férje hangjában valami olyan furcsa volt. Igyekezett nem többet belegondolni a dologba, mint amekkora jelentősége volt. Nem ez volt az első eset, hogy a férje furcsa hangulatban érkezett haza.

PP*HG

Evés közben teljesen hétköznapi témákról fecsegett, és látványosan kereste a kedvét a férfinak. Igyekezett előmelegíteni a talajt a nagy színvallásnak, bár végig volt egy különös érzése, akárhányszor rápillantott Perselusra, igyekezett legyűrni magában az aggodalmát.

Piton már akkor sejtette, hogy mire megy ki a játék, mikor meglátta a feleségét, a gondosan kiválasztott ruhában, feltűzött hajjal.
Még mulattatta is, hogy Hermione pont ma este szeretné bevallani neki a kis titkát. Nem is értette, hogy bírta ki ennyi ideig a boszorkány a titkolózás, hiszen alapvető jellemvonásai közé tartozott, hogy elismertesse minden érdemét. A magazinban megjelentettek egy-két rajongó levelet is, ezért úgy tűnt, a nő viszonylag nagy népszerűségre tett szert az elmúlt időszakban. Ha Perselus már a kezdetektől fogva tudatában van, hogy a felesége jelenleg a lapnak dolgozik, akkor minden bizonnyal lelkesen támogatta volna, és dicsérte volna a munkáját, bár a magánéletük kiteregetését szigorúan ellenezte. De miután Hermione nem volt rest lóvá tenni az elmúlt hónapokban, a férfiből előbújt a rosszabbik énje, és nem is akarta visszafogni magát. Bármennyire is úgy festett a dolog, hogy Hermione fel akarja fedni a titkát, Perselust már semmi sem tudta eltéríteni abbéli szándékától, hogy megleckéztesse a boszorkányt.

A desszertnél jártak, amikor Granger elérkezettnek látta az időt, hogy belefogjon a magyarázatba, miért lépett ki a levéltári állásából, hogyan került a Szombati Boszorkány magazinhoz, és hogy minderről eddig miért nem tájékoztatta Perselust. Már jó előre végiggondolt mindent, hogy milyen logikus érveket sorakoztat majd fel, kisebb mentségek beiktatásával, és mindezt egy őszinte, bűnbánó, szemlesütős beszédbe csomagolta volna.
De éppen abban a pillanatban, amikor megszólalt volna, Perselus szintén mondott valamit.
Hermione előzékenyen intett a férje felé, ő maga pedig addig is elmélkedhetett még azon, mit kéne majd mondania. De azt még álmában sem gondolta volna, hogy a vallomása halogatását ennyire meg fogja bánni.

– Ma érdekes dolog történt…
– Oh, igazán, micsoda? – kérdezte a lány érdeklődést mímelve, miközben igyekezett meggyőzni magát róla, hogy pár percnyi mindennapos csevegéstől még nem fog inába szállni a bátorsága.
– Említettem neked, hogy a vevők folyamatosan hátrahagyják a holmijukat.
– Igen, a múltkor mondtad, mikor nálad jártam.
– Ma is ott felejtett valaki egy magazint. Sosem gondoltam, hogy ez valaha is elő fog fordulni, és azonnal letagadom, ha ezt bárkinek is elmeséled! – figyelmeztette a nőt játékos hangon. – Mert bizony férfi létemre beleolvastam.
Hermione homlokráncolva nézett a férjére. Mi olyan különös abban, hogy beleolvasott egy magazinba? – töprengett magában. Nem ő az első férfi a földön.
Perselus úgy érezte magát, mint egy a magas fűben lapuló tigris, aki csak arra vár, hogy áldozata mikor lesz elég figyelmetlen ahhoz, hogy lecsaphasson rá.
– Volt benne valami érdekes? – kérdezte Hermione.
– De még mennyire…– Perselus ördögi vigyort villantott feleségére, akinek ettől különös, és kissé kellemetlen érzése támadt. – A tanácsadó rovat!
Granger majdnem félrenyelte a bort. Piton csak erre a pillanatra várt… Támadhatott!
– Drágám, mit is mondtál, melyik újságról beszélsz? – tudakolta a nő, az asztalon heverő szalvéta után kapva.
– Eddig nem említettem, ha jól rémlik – húzta az időt a férfi, kiélvezve minden egyes másodpercet. – A Szombati Boszorkány aktuális számát lapoztam fel.
Granger arcára ráfagyott a mosoly. Tudja! – gondolta magában teljes pánikban. De mielőtt bármit mondhatott volna, Perselus folytatta a beszámolóját.
– Először azt hittem, valami érdekesség lesz benne, de a végére már betegre nevettem magam a tanácsadó rovaton.
Hermione teljesen megsemmisülve hallgatta a férjét, és úgy vélte talán mégsem jött rá a titkára. Tisztában volt vele, hogy nem kéne ezt a témát tovább forszíroznia, de nem tudta annyiban hagyni a dolgot.
– Talán mulatságosnak találtad az olvasók leveleit? – kérdezte a nő némi éllel a hangjában.
– Oh igen, hát még a rájuk adott válaszokat. Ha engem kérdezel, az a boszorkány, aki a rovatot szerkeszti, vélhetően egy liba.
Hermione kezéből kihullott a szalvéta, amivel a szája szélét törölgette, és az arcán megjelent két pipacspiros színű folt.
– Kifejtenéd ezt bővebben is? – követelte Perselustól, és bár igyekezett némi higgadtságot magára erőltetni, érezte, hogy nem járt sikerrel.
Piton egyre jobban élvezte a dolgok alakulását. Bár tudta, hogy ritka gonosz dolog, amit művel, úgy érezte igenis jár neki, a megtorlók kárörömével járó pillanatnyi, bűnös boldogság.
– Olyan intelligensnek tűnő válaszokat ad az olvasói levelekre, amik valójában csak szimplán mellébeszélések. Egyetlen értékelhető tanácsot sem véltem felfedezni a mondandójában. Ráadásul egy cseppet sem ismeri a férfiak lelkivilágát.
– Hát ebben én is kezdek egyre biztosabb lenni –morogta a boszorkány az orra alatt, ökölbe szorult kézzel.
– Úgyszólván sötétben tapogatózik az illető.
– Neked komolyan ez a véleményed? – csattant fel Hermione.
– Te is így fogsz vélekedni, ha beleolvasol abba a pletykalapba, bár tudom, hogy te magadat annál többre tartod, minthogy ilyen haszontalan dolgokat olvasgass. Az enciklopédiák a te világod…
Perselus még egy jó bő fél órán keresztül folyatta a tanácsadó rovat szerkesztőjének kritizálását. A levelekre adott válaszok minden szavát kiforgatta, és azzal viccelődött, hogy biztosan egy kilenc macskát dédelgető vénlány írta azokat. Hermione egyrészt elámult azon, hogy a férje bememorizálta az legtöbb levelet, másrészt viszont egyre értéktelenebbnek kezdte érezni saját magát.
A bájitalmester szerint a nők általánosan túlbecsülik a férfiak érzékenységét, és abban a tévhitben élnek, hogy valóban mélyen bele tudnak látni a feleségeik gondolataiba. Nevetségesnek találta, hogy olyan valaki osztogat tanácsokat másoknak, akinek vélhetően semmi tapasztalata sincs kapcsolatok terén.
Végül Hermione nem bírta tovább hallgatni a férjét, és fáradságra hivatkozva kimentette magát, és betrappolt a hálószobájukba.

Rettentően elkeseredett, ahogy újra és újra felcsendült a fülében Perselus gúnyos nevetése, miközben az Ő munkáját pocskondiázta. Ezek után Hermionénak már egyáltalán nem volt kedve elmondani, hogy azok a használhatatlan tanácsok tőle származnak. Színvallás ide vagy oda, úgy döntött ez a titok a sírba fog vele szállni, és azon is komolyan elgondolkozott, hogy felmond.

PP*HG

Piton vacsora után a dolgozószobába vonult, nem akarta a feleségét zavarni a hálóban, mert látta rajta, amikor távozott az asztaltól, hogy mennyire feldúlt. Visszagondolva mindarra, amit kiejtett a száján rájött, hogy túl messzire ment. Tudta, hogy az lenne a helyes, ha most Hermione után menne és megvigasztalná, de akkor be kellett volna ismernie, hogy szándékosan leckéztette meg ma este, és tisztában volt vele, hogy abból bizony óriási vita kerekedett volna.
Érzett némi lelkiismeret-furdalást, amiért készakarva megbántotta a feleségét, de azzal nyugtatgatta magát, hogy valójában egyetlen szavát sem gondolta komolyan.

Ám ezt a hálószobában pityergő Hermione nem tudta. Bár csak néhány szobányi fal választotta el őket egymástól, a nő mégsem érezte ennyire távolinak a férjét. Szíve szerint odament volna hozzá, hogy igenis kiálljon magáért, és megvédjen minden általa leírt sort, amit a magazin leközölt. De Perselus olyan lehetetlenül viselkedett vacsora alatt, és tisztán látszott rajta, sosem tudná meggyőzni. Ráadásul még abból is vita lenne, hogy eddig erről egy szót sem szólt. Márpedig nem így és ilyen körülmények között akarta beavatni a férfit a dologba.

PP*HG

A bájitalmester kitöltött magának két ujjnyi konyakot, majd kihúzta az íróasztala felső fiókját, és kivett belőle egy bőrkötéses fényképalbumot.
Az elmúlt öt és fél év mondhatni minden jelentősebb, boldog pillanatáról készült fotó benne lapult az albumban. Perselus felnyitotta és lapozgatni kezdte, majd az egyik kedvenc képénél megállapodott a keze, kihúzta az átlátszó selyempapír alól, és jobban szemügyre vette.

A nászútjukon készült képen Hermione odahajtotta a fejét a férfi vállára, és olyan szeretet sugárzott a pillantásától, hogy Perselus kissé el is érzékenyült, ahogy a fotót nézte.
Aznap mikor megkérte a lány kezét, elvitte egy olasz nyelvű művészfilmre. Emlékezett rá, hogy mielőtt elkezdték volna vetíteni a filmet, a vásznon nagy betűkkel megjelent: Silencio!, amivel felhívták mindenki figyelmét, hogy ne zavarjon másokat a beszélgetéssel.
Ebben a pillanatban a kivilágított vászonról visszaverődő fény beragyogta a lány arcát, aki így tündöklő angyal benyomását keltette. A boszorkányon már látszott a kíváncsisággal vegyes izgatottság. Piton alig tudta visszafogni magát, hogy bele ne túrjon Hermione fénylő, dús hajtincseibe. A film alatt lopva rápillantott a mellette ülő kedvesére, és szinte elveszett a mosolyában. Hermionét teljesen elbűvölte a fekete-fehér film hangulata és látványvilága, nem is vette észre, hogy Piton időről-időre felé fordul, és elmélyülten tanulmányozza a vonásait.
Perselus akkor eldöntötte, hogy Olaszországba viszi a lányt nászútra, amennyiben igenlő választ ad lánykérésre.

Élete egyik legszebb hetét töltötte a toscanai lombos fák alatt egy kockás pléden heverészve, aminek sarkában vörösborral és finom sajttal megrakott kosár pihent, és az ő ölelő karjai között a szerelme feküdt.
Vajon Hermione még mindig olyan boldog, mint azokon a napokon? – futott át a gondolat a férfi fejében.

PP*HG

A boszorkány reggel elcsigázottan bújt ki a takaró alól, és szomorú pillantást vetett a férje üres helyére. Perselus mindig jóval korábban kelt, és reggelit készített kettőjüknek. Az ilyen apró figyelmességek tették még szerethetőbbé a férfit, aki bár időnként kissé zárkózott volt, azért mindig biztosította róla a feleségét, hogy továbbra is odavan érte.

Míg Hermione a pirítósát vajazta, egész végig azon morfondírozott, hogy mitévő legyen. Lopva az újságot olvasó férfi felé pillantott, de nem jött meg a remélt válasz. A tegnapi vacsora emléke még mindig felzaklatta. Egyáltalán nem úgy alakult az este, mint tervezte, és miután megtudta, hogy Pitonnak mi a véleménye a munkájáról, úgy gondolta, talán jobb lenne, ha soha sem mondaná el neki az igazat.
A boszorkány, továbbra is abban a hitben élt, hogy a férje nem tudja, hogy Ő a Szombati Boszorkány tanácsadó rovatának ő a szerkesztője, de Hermione így legalább – habár kéretlenül is, de – megtudta az őszinte véleményét.
A férfinak feltűnt a felesége szótlansága, és elgondolkozó, szomorú arckifejezése is. Úgy döntött nem gyötri tovább, és tiszta vizet fog önteni a pohárba, még a mai napon.

Hermione öltözködés közben már előre korholta magát, amiért szégyenszemre megint ott fog ácsingózni a parkban, és arra vár, hogy Perselus elmenjen otthonról. Merlin volt a megmondhatója, mennyire nehezére esett szívélyesnek tűnni azok után, amiket Perselus róla és a munkájáról mondott, de nem mutathatta ki megbántottságát.
Gyorsan elköszönt a férjétől – ezúttal csak biccentett felé a csók elmaradt –, majd kilépett a hűvös reggeli levegőre. Feltette a jelzőbűbájt az ajtóra, és azon morfondírozott, vajon még hányszor fog ugyanígy tenni.

Egy bő fél órával később, mikor fázósan toporogva a fogasra akasztotta a kabátját, rájött, hogy ma egyáltalán nincs kedve dolgozni. Bement a konyhába, hogy főzzön magának egy bögre teát, és a kannának döntve egy félbe hajtott pergamenlapot talált.

Perselus elegáns, hosszúkás kézírásával csak ennyi állt az üzenetben: Vacsoránál mindent megbeszélünk, kis Kneazle…

Granger a másodperc törtrésze alatt megvilágosodott, és gondolatban a homlokára csapott. Perselus rájött! Az aggodalom, és kétségbeesés hullámai között próbálta elemezni az üzenetet, hogy Perselus vajon dühösen vetette-e ezt az egy sort a papírra vagy sem.
Mikor azonban eltelt némi idő, és a nappaliban fel-alá járkálva próbálta összerakni a fejében a megfelelő magyarázatot, amit majd szolgáltatni tud a neki feltett kérdésekre, egyre inkább ingerültebb lett. Végtére is miért kéne neki bármit is megmagyaráznia? Hiszen felnőtt nő, akkor mond fel a munkahelyén, amikor csak jónak látja, és erről nem kell kikérnie senki véleményét sem.
Nem szenvedtek hiányt anyagi javakban, és különben is mostanában többször szóba került közöttük a gyerekvállalás kérdése is, és így, ha áldott állapotba került volna, mindenképpen hosszabb szabadságolásra ment volna. Ez a mostani munka nem terhelte le túlságosan, bármikor folytatni tudta volna, ám a levéltár állandó ottlétet követelt volna, ahogy a bájitalbolti eladói pozíció is. Egy jó óra elteltével sikerült teljesen meggyőznie magát a saját igazáról.
Végül úgy döntött, hogy nem halogatja ezt a kellemetlen beszélgetést estig, hanem most rögtön elébe megy a dolognak.
Csakhogy útközben ahelyett, hogy belátta volna, mindketten ostobán viselkedtek, egyre csak azon bosszankodott, hogy a férje milyen gonosz módon átverte. Egyre jobban belelovalta magát a dologba, és mire megérkezett az Abszol útra, az indulata már kezdte teljesen magával ragadni.

PP*HG

Perselus a pultra támaszkodva, néhány bájitalrecept tanulmányozása közben várta, hogy Hermione megérkezzen végre. Ismerte a feleségét, mint a rossz sarlót – attól eltekintve, hogy ezt a mostani helyzetet nem ismerte fel idejében–, tudta, hogy nem fogja kibírni, hogy estig várjon. Abban is biztos volt, hogy Hermione rettentően fel van paprikázva. Mostanra már rájöhetett, hogy tegnap este szándékosan volt vele olyan otromba.
Merlin volt a megmondhatója mennyire szerette volna, ha Hermione türelemmel kivárja, míg ő hazaérkezik, mert olyan szívesen megúszta volna, hogy a felesége jelenetet rendezzen a boltban.

De ahogy számított is rá, Granger hamarost megjelent a bolt előtt, majd mikor betette maga mögött az ajtót, és a lehető legszemrehányóbb pillantással közeledett felé, a férfi egy másodperc erejéig elbizonytalanodott, majd ezután felvértezte magát a kirobbanni készülő vitára.

– Jó reggelt, napsugaram, mi szél hozott erre? – tudakolta gúnyosan lepillantva a nőre.
– Hagyd most ezt, Perselus! – szólt rá a nő erélyesen. –Beszélni akartál velem, hát most itt vagyok.
– Türelmetlenséged nem ismer határokat. Teljesen egyértelműen leírtam, hogy majd este megbeszélünk mindent. Dolgoznom kell!
Hermione körbefordult a teljesen üres boltban, majd szemöldökét felvonva újra a férjére nézett.
Piton segélykérőn oldalvást pillantott az utcára, abban reménykedve, hogy mindjárt belép egy kuncsaft, de a szerencse ezúttal elpártolt tőle. Nem szívesen siettette ezt a kellemetlen beszélgetést, mert sejtése szerint a végén Hermione a fejére fogja olvasni, hogy ő is ludas a dologban, ahogy mindig… Az összes vitájuk befejezéseként varázslatos módon kiderült, hogy Piton mindenben ugyanakkora mértékben hibás, mint a felesége. Az ilyen felismerésekről pedig jobb szeretett az otthonában – ahol a járókelők nem lehettek szem és fültanúi a kínos házastársi jelenet kibontakozásának–, tele hassal, egy jó vacsora után, egy pohár finom borral a kezében értesülni.
– Mi lesz, drágám, tényleg azt szeretnéd, hogy ítéletnapig itt ácsorogjak a képedbe bámulva? – kérdezte csípős hangnemben. – Megteszem, ha kell!
A bájitalmester magában dohogva, a pálcája egyetlen intésére megfordult a tábla az ajtóban, így mindenki tudtára adja, az üzlet zárva van. Ahogy ránézett Hermionéra, aki még mindig csípőre tett kézzel várakozott, szívesen megemlítette volna, hogy jelen pillanatban teljesen úgy fest, mint a gyerekeit lekorholó Molly Weasley, de ez az összehasonlítás talán mégsem volt időszerű, mert csak olajat öntött volna vele a tűzre.
– Boldog vagy, egyetlenem? – tudakolta a férfi hasonlóan gúnyosan, mint az előbb Hermione.
– Mióta tudod? Már tegnap este is tudtad, igazam van? – kérdezte Hermione olyan hangsúllyal, amiről a férfi tudta, bármit is fog mondani a válasz nem fog tetszeni a feleségének.
– Ugye igazam?
Piton elgondolkozva oldalra billentette a fejét.
– Igen, így volt, bár csak tegnap szereztem tudomást a dologról.
Hermione élesen beszívta a levegőt, és elkerekedett szemekkel bámult a férfira.
– És volt képed sértegetni? – fakadt ki.
– Neked pedig volt merszed hazudozni! – emlékeztette a férfi. – Egészen mostanáig a bolondját járattad velem, elhitetted, hogy még mindig a Levéltárban dolgozol, minden este beszámoltál a napodról, holott otthon üldögéltél a nappalinkban! – Egy kis leckéztetés nem árt meg senkinek sem – fonta össze a mellkasán a karját.

– Micsoda? Én aztán semmivel sem szolgáltam rá! – húzta fel durcásan az orrát a nő, holott pontosan az előbb hallotta a férfi vádjait, és sajnálatára mind igaz is volt.
Piton régi jól ismert, diákokat megfélemlítő pillantással sújtotta a feleségét.
– Hermione, ne húzzuk azzal az időt, hogy a vélt vagy valós ártatlanságodról tartasz nekem beszédet! Az előbb már elmondtam, mi is a kis problémánk veleje.
– De ez még nem jogosított fel téged arra, hogy ennyire megbánts!
– Azért voltam olyan goromba tegnap este, mert…
– Belegázoltam a büszkeségedbe – fejezte be helyette a mondatot Granger sietve. – Erről van szó, nem igaz? Oh, Merlin mentsen meg minket a férfiak egójának erejétől!
A bájitalmester tagadhatatlanul megbántva érezte magát, és igen úgy vélte, a büszkeségén is lyukat fúrt a tény, hogy a felesége rútul kiteregette a magánéletük egyes részleteit. Mikor hosszasan, gúnyos megjegyzésekkel tarkítva, kifejtette a nézetét erről, Hermione arcából kifutott a vér.
Valóban bele sem gondolt, hogy esetleg közös ismerőseik is járathatják a lapot, példának okáért Ginny Potter, aki a leírásokból könnyedén rájöhetett, kikről szólnak a történetek, hiszen nem egy eseményen ő is részt vett. Bár miután soha egyetlen megdöbbenésről számot adó levelet sem kapott vörös hajú barátnőjétől, úgy tűnt, Ginny szerencsére nem járatja a lapot.
Perselus azt is nehezményezte, hogy a felesége nem bízott meg benne eléggé ahhoz, hogy elmondja neki, hogy felmondott, és másik munkát vállalt. Mintha a boszorkánynak bármikor is attól kellett volna tartania, hogy a férjeként tajtékozni fog dühében, hogy képtelen lenne megérteni az álláspontját, és nem támogatná teljes vállszélességgel a döntését.
– Nem arról van szó, hogy nem bíztam benned, csak tartottam tőle, hogy nevetségesnek találnád az indokaimat, amiért elszegődtem a Szombati Boszorkányhoz. – Hermione beszámolt a férfinak a keresztrejtvényes hirdetésről, és hogy hogyan jutott el végül odáig, hogy a tanácsadó rovatot szerkessze. Ő maga is elképzelhetetlennek tartotta az egész szituációt, annyira nem vallott rá, hogy ilyen lépéseket tegyen.
Minél többet beszélt a munkájáról, Perselus annál biztosabb volt benne, hogy Hermione tényleg élvezi, amit csinál. Bár kissé komolytalannak vélte ezt az egész tanácsadás dolgot, soha sem akarta volna elvenni a felesége örömét. Már legalább két éve tétlenül nézte, hogy a szerelme mennyire boldogtalan volt a levéltári munkája miatt.

Amikor a felesége ahhoz a ponthoz ért, ahol bevallotta neki, hogy az egyik indoka a titkolózásra az volt, hogy nem akarta megbántani a szeretett férfit azzal, hogy inkább egy női magazinnak dolgozik, mintsem hogy a boltban segítene, Piton belátta, hogy talán egy kissé önző volt. Természetesen abban nem értett egyet, hogy ki akarta volna használni Hermionét, még akkor sem, amikor a nő emiatt méltatlankodott.
– Szerinted nem akartál kihasználni? Persze a szó nemesebbik értelmében – mondta Hermione némileg megenyhülve, hiszen nem az volt a célja, hogy óriási vitát generáljon. Bár az is igaz, hogy a nehezén már túlestek.
– Abba nyilván bele sem gondoltál, hogy esetleg azért akartalak a boltban tudni, hogy több időt tölthessek veled. – Piton némileg elégedetten konstatálta, hogy sikerült kifognia a szelet a nő vitorlájából, mert Hermione eddigi mondandójában nem kevés igazság volt. De ő aztán nem fogja elismerni, hogy a történetekben valamennyire ő is hibás lehet. Legalábbis nem ilyen nyíltan.

Az üzlet megnyitása óta sokat foglalkozott azzal, hogy felfuttassa a vállalkozását, és azt akarta, hogy ebben a felesége is részt vegyen, de soha bele sem gondolt, hogy a boszorkány esetleg ezt nem szeretné. Bár Granger mindig is támogatta, korántsem volt annyira érdeklődő és lelkes a bájitalfőzetek iránt, mint a sötét hajú férfi. Bár azt el kellett ismernie, hogy rengeteget segített neki a kezdetekben, és végső soron mégsem várhatta el a feleségétől, hogy a saját álmait félredobva olyasmit tegyen, ami csak egyiküket teszi boldoggá.

– Nem akartalak megbántani, és titkolózni sem volt jó érzés… – ismerte be a boszorkány.
– Na, látod, ezt elhiszem! A kínok-kínját állhattad ki, amikor valamiről nem számolhattál be nekem, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon is el szeretted volna mondani ezt az egészet, főleg, amikor már sikereket értél el. – Hermione meglepődve pislogott, fogalma sem volt róla, hogy a férje ennyire jól ismeri.
– Tényleg nagyon haragszol rám? – tudakolta a nő a szája szélét beharapva.
Ez olyan automatikus mozdulat volt Hermionétól, amit Piton már vagy ezerszer látott, és ami mindig mosolyt csalt az arcára.
– Butaságot műveltem, és eljátszottam a bizalmad, de nem tudtam mitévő legyek, még sosem voltam ilyen helyzetben.
– Tegnap nagyon dühös voltam és csalódott – ismerte be. – Valószínűleg ezért vetettem el a sulykot annyira, amikor kritizáltam a munkádat, holott tudtam, hogy meg foglak bántani. Bevallom, nem volt szép tőlem.
– Tényleg olyan borzasztónak találod, amiket írtam?
– Nem gondoltam komolyan, amiket tegnap este mondtam – felelte megenyhülve a férfi, és maga mellé intette a nőt, aki megkerülve a pultot most egészen közel állt hozzá. – Bár az első néhány hétben kritikán aluli válaszokat produkáltál.
Hermione elpirult.
– Tudom, de mostanra egészen belejöttem!
– Vettem észre… Tényleg ez az, amit csinálni szeretnél? – húzta össze a szemét a férfi.
Granger lassan megvonta a vállát.
– Nem tudom, jelenleg boldoggá tesz, de fogalmam sincs később is szeretni fogom-e.
Piton finoman megérintette a felesége vállát, majd az ölelésébe vonta. Hermione jólesően odabújt a férfi mellkasához.
– Nem fogsz a boltban segíteni, igaz? – kérdezte a bájitalmester, mikor a nő újra a szemébe nézett.
– Sajnálom, Perselus, nem akarlak cserbenhagyni, de már van munkám… A könyveléseddel viszont továbbra is szívesen foglalkozom.
– Rendben van – bólintott a bájitalmester.
– Megértesz engem? – kérdezte aggodalmas hangon a nő.
Piton elmosolyodott és bólintott.
– Soha többé ne titkolózz előttem! – feddte meg a feleségét. – Ami pedig a kis anekdotáidat illeti, nem szeretném, ha a későbbiekben is egy pletykamagazin hasábjain kellene viszontlátnom a saját életem! – jelentette ki komoly hangon.
– Igazad van, nem voltam fair veled, de innentől körültekintőbb leszek. – fogadkozott.
– Főként, az a borzasztó, hogy rettentően egyoldalúan írod meg az egészet.
– Ez egyáltalán nem igaz – háborodott fel a nő.
Piton hangosan beszívta a levegőt, majd lágyabban fújta ki.
– Nem számít, megígérted, hogy nem írsz rólunk többé, és maradjunk is ennyiben, nem szeretném elölről kezdeni a vitát.
– Én sem, veled nehéz dolgom van, mindig túlságosan jól érvelsz – mosolyodott el Hermione. – Szeretlek, Perselus!
– Ahogyan én is szeretlek téged – odahajolt, és szeretetteljesen megcsókolta a feleségét.

Epilógus

Hogy Hermione végzete az volt-e, hogy azon a bizonyos napon megjelenjen a hirdetés a Szombati Boszorkányban, nem volt kétséges. Ha drámaian akart tekinteni az elmúlt időszakra, a magazin az életét mentette meg.
Perselus pár hónappal azután, hogy végre hajlandó volt feladni egy apróhirdetést, már fel is vett maga mellé egy tanoncot. Persze minden este azért morgott, hogy egy szép napon majd kereshet valaki mást, amikor az illető már eléggé kitanulta tőle a szakmát, és odébb állt. De Hermione csak mosolygott a férje zsörtölődésén. Tudta, hogy leginkább az Perselus baja, hogy kezdi megkedvelni a tanoncot, és sajnált volna megválni tőle.

A boszorkány napjai szorgos munkával teltek. Még mindig vezette a tanácsadó rovatot a magazinnál, de belekezdett a saját könyvébe is, amiben házassági kérdésekben felmerülő problémákra próbált választ adni. Az első fejezet címének ezt az örök érvényű idézetet választotta, és remélte, sokan elgondolkoznak majd rajta: A szerelem jobban elviseli a távolságot és a halált, mint a kételkedést és az árulást.

Boldog volt, hogy a házassága végül nem sínylette meg az ő ostobaságát, bár ez jelentős részben múlt azon, hogy Perselus gyorsan szemet hunyt a dolog felett. Ellenben a férfi előszeretettel ugratta a nőt a titkolózása miatti kellemetlenségekkel, amikről Granger jó feleség révén idővel beszámolt neki. Így akárhányszor elmentek ama bizonyos park mellett, ahol ázva-fázva várakozott reggelente, a férje humoros megjegyzéseket tett.
Hermione annak rendje-módja szerint néha megsértődött, de aztán egy fél óra elteltével gondolatban vállat vont, és csak örült annak, hogy a történtek után visszaállt a béke Piton és közte, és ha lehet még közelebb kerültek egymáshoz. Olyannyira, hogy ez az egész ügy már vicc tárgyát képezte náluk. Hermione nem tökéletes férjet akart, hanem egy olyan embert, aki szereti őt, és elfogadja, hogy ő sem kifogástalan feleség.

Azt álmában sem gondolta volna, hogy Perselus rendszeres olvasója lett a Szombati Boszorkánynak, és a tanácsadó rovatból sok dolgot tanult.
Igyekezett nem elkövetni azokat a hibákat, amikről a lapnak levelet küldő boszorkányok panaszkodtak. Bár időnként úgy érezte a nőknek különleges érzékük van ahhoz, hogy a férjük által elfelejtett évforduló esetét, olyan drámaisággal írják le, akár egy Shakespeare színdarabot.

A bájitalmester nem egyszer került kínos helyzetbe, amikor mélyen belemerülvén a lap tanulmányozásába – amit maga elé emelve tartott–, fel sem tűnt neki, hogy Robert a tanonca már egy ideje ott állt vele szemben és őt szólogatta. Ezen esetekkor, mindig olyan gyorsan összecsukta a magazint, mintha megégette volna a kezét, és bár arca kifejezéstelen maradt, belül fortyogott a szégyentől, hogy rajtakapták. Időnként, elgondolkozott rajta, hogy kibővíti Robert szerződésében a titoktartási egyezményt, néhány külön gondolattal…

A Szombati Boszorkány talán kevésbé ismert arról, hogy politikai kérdéseket boncolgatna, vagy pénzügyi válság kérdéseivel foglalkozna. Nőkről szól nőknek, de Piton kezdte azt hinni, hogy terápiás célból néha nem ártana fellapoznia egy két férfinak sem, akkor talán választ kapnának egy-két kérdésre a feleségükkel kapcsolatban

Így végül, kacifántos módon ugyan, de mindketten profitáltak a Szombati Boszorkány tanácsadói rovatából, de erről az egészről egymáson kívül, senkinek sem beszéltek továbbra sem…

*Vége*