- Miért hívott meg atyám egy római szenátort az otthonunkba? Hogy engedhetted ezt meg neki? - kelt ki magából másnap reggel Cassia, amikor megtudta a hírt, hogy ki érkezett a városba.
- Apád terveihez beruházóra van szükségünk. Ahhoz, hogy a rómaiak itt költsék el a pénzüket, a kedvükben kell járnunk - magyarázta az anyja nyugtatóan.
- Kedvükben járni? Van apámnak fogalma arról, hogy mi folyik most Rómában? Mióta Titus, az új császár van hatalmon minden megváltozott. Csupa elvetemült ember veszi körül a császárt. És azt hiszik, bármit elvehetnek, amit akarnak - az utolsó szavaknál már szinte kiabált.
- Cassia, miért jöttél haza korábban. Mi történt Rómában? - fogott gyanút az édesanyja.
- Csak elegem lett belőle - fordult el hirtelen, hogy elrejtse a feldúlt arcát. - Megyek, megígértem Viresnek, hogy elmegyünk lovagolni - ezzel faképnél hagyta az édesanyját, mielőtt az további kérdéseket tehetett volna fel.
Akármennyire felzaklatta is ez a hír, a féktelen vágta a reggeli tiszta levegőn valamennyire kitisztította a fejét. Legszívesebben sosem tért volna haza, és élete hátralévő részében úgy tett volna, mintha Remus kissé lemaradva követné. De hamarosan vissza kellett térnie, hogy felkészülhessen az esti ünnepségre, amit szintén annak az undorító rómainak a tiszteletére rendeznek majd. Egyetlen porcikája sem kívánt odamenni, de a szülei iránti tisztelet minden fájdalomnál erősebb volt benne. El is tartott a készülődés egész nap, annyira ólmosan fáradtnak és erőtlennek érezte magát az egészhez, és ezen a délutáni alvás sem segített.
Az ünnepség pedig pont annyira volt rettenetes, mint amire számított. Már több mint egy órája rótta a különböző termeket, és üdvözölte a megjelenteket. Egy csomó olyan embert, akikkel nem akart találkozni. Azon gondolkodott, hogy elég időt töltött-e el már ahhoz, hogy rosszullétre hivatkozva visszavonulhasson.
- Pillants oda. A szolga, aki ért a lovak nyelvén - vonta félre Ariadné, és a terem közepe felé mutatott, ahol valóban ott állt az a férfi egy kis dobogón több más gladiátorral együtt, hogy a tehetősebb női vendégek jobban szemügyre vehessék őket. Így már a magassága is megfelelt Remusénak. De mégsem ő volt. És ez a tény minden pillanattal több fájdalmat okozott Cassiának, ahogy őt figyelte, de a belőle áradó nyugalom nem hagyta szabadulni. - Meg kell hagyni, szép példány. Percig ne tagadd - tette hozzá a szolgálólánya.
Ekkor megfordították a szolgát, és tekintetük találkozott. Cassia zavarba jött, hogy rajta kapta a szemlélődésen, és lesütötte a szemét.
- Á, Cassia! Elrabolhatnálak egy pillanatra, valaki látni óhajt téged - jelent meg az édesapja, és kimentette a kínos helyzetből. Nem szerette volna, ha bárki is félreérti az érdeklődését.
- Természetesen, atyám - villantotta fel betanult mosolyát.
- Ezt hozd magaddal, de nem neked szánom - nyomott a kezébe egy kupa bort az apja, amit Cassia nem igen tudott, mire vélni. Nemsokára odaértek az egyik lefüggönyözött erkélyhez:
- Cassia, hadd mutassam be... - mutatott az apja egy háttal álló figurára.
- Corvus szenátor! - Cassia annyira meglepődött, hogy majdnem elejtette a boros kupát. Ez volt az utolsó hely, ahol a férfi megjelenésére számított.
- Cassia úrnő... Ha tudnád, hogy hiányoztál - lépett oda hozzá a vendég. Fehér köpenye úgy ölelte körül a vállát, mint egy ragadozó madarat pihenő szárnya. - Elragadó vagy - mosolyogott rá, és Cassia egy pillanatig attól félt, hogy meg fogja érinteni.
- Corvus szenátor, nem tudom, mit mondjak - szólat meg végül, hogy a közeledését megakadályozza.
- Köszönöm a bort - vette át a kupát a férfi, és még mindig a lány arcát nézte.
- Ismeritek egymást? - szólalt meg az apja, némi aggodalommal a hangjában.
- Severus, te még itt vagy? - vetette neki oda a szenátor. A fáklyák fénye élesen csillogott szőke haján; rövidre nyírva hordta, ahogy katonáknál sokszor látta Cassia.
- Nem tudtam róla, hogy ismered a lányomat - erősködött tovább Severus.
- Majd elmesélem a részleteket. Holnap az arénában, amikor aláírom a szerződést a terveid támogatásáról - mosolyodott el hidegen a szenátor, és közben jelentőségteljesen Cassiára nézett, aki kővé dermedve állt az erkélyen. - Köszönöm - küldte el végleg a túlbuzgó házigazdát.
Cassia bólintott az apjának, hogy minden rendben lesz.
- Tényleg meglep, hogy itt találsz? - kérdezte Corvus hitetlenkedve, amint a lány apja, és a testőre távozott. - Azok után, amit tettél?
- Igen, főleg azok után, amit tettem. Megkaptad, amit akartál - felelt Cassia, és úgy kapaszkodott az erkély korlátjába, mintha az valamiképpen segítene rajta. Erre a fordulatra tényleg nem számított. A férfi már közvetlenül előtte állt. A közelségétől borzongás futott végig a testén, mint mindig.
- Valóban úgy gondoltad, hogy elfelejtem a lányt, aki az éjszaka közepén beoson a hálószobámba, és a hajnal első sugaraira nyoma vész? - suttogta egészen közel hajolva.
Igen, pontosan ezt gondolta, de nem akarta neki bevallani. Főleg így, hogy ilyen veszélyesen közel volt hozzá. Körbeölelte a férfi illata – friss, közvetlen fürdés utáni illat, kétségkívül. Pont úgy, mint a távozása előtti estén Rómában. Pontosan emlékezett rá, milyen volt vele lenni.
- Miért távoztál olyan gyorsan? - szólalt meg újra, és Cassia rájött, hogy elfelejtett válaszolni.
- Mert elegem volt Rómából, és belőled – vágott vissza dühösen.
- Értem. De egy olyan csodálatos lány, mint te az örök városba tartozik - vizsgálta tovább az arcvonásait Corvus.
- Soha nem megyek vissza! - szegte fel a fejét Cassia, és ellépett a férfitól. Inkább meghal, minthogy betegye a lábát abba a városba.
- A feleségemként sem? - vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve a szenátor.
- Legfőképpen úgy nem! Nem vagyok az az asszony, aki az öledben heverészik Rómában - vágta rá, és elindult kifelé. Itt nem tudott elég messze kerülni tőle. Túlságosan fájdalmas volt a közelében tartózkodni. A férfi önimádata még mindig erősen taszította. De a szenátor megragadta a könyökét, és meglepően gyengéden magához húzta.
- Micsoda tűz! Pont ilyenre emlékeztem! És ha mesélek az apádnak a kis kalandodról? - sziszegte a fülébe.
- Csak tessék! Úgysem hisz neked! – mosolyodott el. Ezt a részét alaposan végiggondolta, mielőtt cselekedett volna. - Egy fiatal lány belopódzik egy öregedő szenátor hálószobájába, miután nyilvánosan felpofozta az illetlen viselkedéséért... Ismerd el, hogy nehezen hihető - nézett egyenesen a szemébe Cassia, és mielőtt hagyta volna magát megcsókolni, kiszabadította a karját. A férfi ujjai már égették a bőrét.
- Élvezd ki a Vinália végét! Jó éjt, szenátor! – távozott, és a szenátor nem állta útját.
Minden ízében remegett a felindultságtól, amikor elhagyta az erkélyt, ezért először nem is vette észre, hogy megmozdult a föld, de a dühös morajlásra felkapta a fejét. Ekkor hallotta meg Vires kétségbeesett nyerítését, aki megrémült a földmozgástól. A szolgálók hiába próbálták megfékezni. A szeme megakadt a rabszolgán, aki értett a lovak nyelvén.
- Hozd a szolgát, kell nekem - vetette oda a mellette álló őrnek, és elindult az istálló felé.
- Úrnőm, Vires megvadult - fordult oda hozzá Felix, amikor kiértek az udvarra.
- Kérlek, segíts, félek, hogy kárt tesz magában - fordult a gladiátorhoz.
- Egyedül kell bemennem a lóhoz - felelt némi gondolkodás után.
- Nem - vágta rá az őr.
- Engedd! - kiáltott rá Cassia. Nem fogja, hagyni, hogy Viresnek valami baja essen egy ilyen fafejű őr miatt.
- Úrnőm, ez egy vadember - hitetlenkedett tovább a katona.
- Engedd be! - emelte még feljebb a hangját Cassia. Kész volt megütni az őrt, ha nem engedelmeskedik neki. Az a ló volt a legértékesebb tulajdona - Remustól kapta, gyerekkori barátjától és későbbi vőlegényétől. Ez az egyetlen dolog maradt utána, miután két évvel ezelőtt hirtelen lázzal ágynak esett, és egy héten belül vége volt. Cassiát letaglózta a halála, annyira, hogy sírni sem tudott. Azóta sem. A bensője egyszerűen megbénult a veszteségtől és a fájdalomtól.
És most aggódva hallgatta Vires nyerítését, és csak remélni tudta, hogy a fiú sikerrel jár, aki az imént lépett be az istálló zárt udvarára, és csukta be maga után a magas fakaput.
- Ez az ember veszélyes - állta útját az őr, amikor végül Cassia nem bírta tovább, és be akart menni az istállóba.
- Félre! Idekint várj! - parancsolt rá elég erélyesen ahhoz, hogy ne ellenkezzen vele többet.
Amikor belépett, Vires már annyira nyugodt volt, hogy a fiút is felengedte a hátára. Lenyűgözve nézte őket. A fiú úgy ült a lovon, mintha odaszületett volna. A fáklyák pislákoló fényében néhány röpke pillanatra el tudta hitetni magával, hogy Remust látja. Csak egy kicsit kellett hunyorítania a szemét. Tudta, hogy áltatja magát, de mégsem tudott elfordulni a látványtól.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezte meg a fiút, hogy ne legyen olyan feltűnő a vizsgálódása.
- Megkértem.
- Lovagoltál, mielőtt gladiátor lettél? - folytatta a beszélgetést, mert maradni akart még itt, a valóság és a képzelgés illékony határán.
- Előbb tudtam lovagolni, mint járni. Lovas nemzet voltunk - felelte némi habozás után a gladiátor.
- Csak voltatok? - lépett oda Cassia a lova fejéhez, és simogatni kezdte. Ismerős illata betöltötte az orrát.
- A családomat kiirtották a rómaiak - jelentette ki színtelen hangon a lovas.
- Nagyon sajnálom - hajtotta le a fejét Cassia.
- Sajnálod? Hogy ismerhetné egy római ezt az érzést - vágott vissza megvetően a fiú.
- Nem vagyok római, pompeji polgár vagyok - kérte ki magának, és rosszalló tekintetével szinte felnyársalta a másikat.
- Akkor miért látok római sasokat mindenfelé? - intett a kezével.
- Ezt ne tőlem kérdezd! Egy év Rómában elég volt, hogy meggyűlöljem ezt a sast. És mégis most itt éktelenkedik az otthonom előtt a földben. Apám nem tudja, hogy szörnyetegekkel üzletel - hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy mennyire álszent is ez tőle.
- Az én apám mindannyiukat megölte volna - fintorgott megvetően a lovas, és csend támadt köztük.
- Úrnőm! - hangzott fel kintről az őr hangja.
- Ha meglátnak a hátán, megbüntetnek - jegyezte meg Cassia.
- Úrnőm! Úrnőm, nem esett baja? - lett egyre sürgetőbb a dörömbölés.
A fiú forgatott valamit a fejében, mert mozdulatlanul nézte Cassiát, aki szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. És amikor a lovas kinyújtotta a kezét, hogy maga mögé segítse, szinte gondolkodás nélkül elfogadta. Meg akarta tudni, milyen a közelsége. Nem ismerte más férfi közelségét csak Remusét és a szenátorét, az egyiket szerette, a másikat gyűlölte. Milyen lehet egy ismeretlen férfi, aki iránt nem érez semmi különösebbet?
Szélsebesen, az őröket felborítva vágtattak ki az ajtón, és csak úgy szelték a sötétséget. Szorosan átölelte a lovast az őrült vágta alatt. Érezte izzadt, földszagát. Hirtelen megálltak.
- Mi a baj? - kérdezte kissé csalódottan Cassia, amikor a fiú felé fordult.
- Ha megtalálnak itt velem... - nem fejezte be a mondatot, mert nem tudta mit mondhatna.
- Majd azt mondom, hogy én akartam... - vágta rá a lány, hiszen így is volt. Közben le nem vette a szemét a fiú néhány centiméterre lévő arcáról. Érezte, a másik azon gondolkodik, hogy meg merje-e csókolni. És Cassia hagyta volna, mert hiába tapadt egymáshoz a testük, hiába volt a nyaktörő vágta, nem érzett semmit. Nemhogy megközelítette volna azt a minden felkavaró érzést, amelyet Corvus puszta közelsége előidézett benne. Pedig mintha Remus szilajabb, veszélyesebb kiadása lett volna...
- Ott vannak. Most meglakolsz, rabszolga... - hallatszott fel az üldözőik hangja, és elmúlt a pillanat.
- Vissza kell, hogy vigyelek - suttogta a lovas.
- Nem. Hagyj itt, és menekülj gyorsan. Lóháton van esélyed... - javasolta Cassia. Szerette volna, ha biztonságba kerül ez a fiú, aki annyira ért a lovakhoz.
- Mire van esélyem?
- Szabadságra.
- De te fizetnél érte... - felelte szomorúan, és Cassia tudta, hogy nem fogja itt hagyni.
- Mondd azt nekik, hogy kényszerítettelek, hogy az én hibám - mondta a rabszolga, amikor visszafordította a lovat.
A visszautat néma csendben tették meg. Cassia nem volt hajlandó átszállni az egyik őr mögé, addig akarta átölelni a gladiátort, míg csak lehet, hogy erőt öntsön belé.
- Szedjétek le a lóról! - üvöltötte Corvus, amikor visszaértek a házhoz. És a katonák így is tettek. Lefogták a lovast, hogy a szenátor kivont kardjával könnyedén elvághassa a torkát.
- Nem ő tehet róla, megugrott a ló, teljesen megvadult - próbálta megmagyarázni a helyzetet Cassia a szenátornak. Hiszen tényleg nem a fiú hibája volt, nem halhat meg ezért. - Könyörülj rajta, megmentette az életemet. Nem ezt érdemli!
A szenátor néhány pillanatig gondolkodott. Látszott rajta, hogy mennyire vágyik a rabszolga vérére.
- Cassia úrnő, nem esett bajod? - kérdezte meg végül.
- Tökéletesen jól vagyok - felelte a lány gyorsan.
- Ha megkímélném a rabszolga életét, akkor mit kapnék tőled cserébe?
- Szenátor? - lepődött meg Cassia.
- Szerintem értetted a kérdést, kedvesem - felelte gúnyosan, és a kardját még mindig nem eresztette le.
- Hálás lennék érte - lehelte Cassia halálra váltan. Pontosan tudta, hogy milyen hálára számít tőle a szenátor, és beleborzongott.
- Nos, szerencsés napod van rabszolga. Cassia úrnő megmentett a haláltól. Kié ez a rabszolga? - nézett körül.
- Az enyém szenátor - lépett elő egy férfi.
- Azt javaslom, büntesd meg, és tüntesd el. Tizenöt korbácsütés elég lesz. Elvégre az irgalom nagy erény - nézett Cassiára, akinek a hideg futkosott a hátán ettől a pillantástól.
Nem tétlenkedtek, ott helyben nekiláttak megkorbácsolni a lovast.
- Atyám, akadályozd meg - könyörgött Cassia, amikor már nem bírta tovább elviselni a korbácsütések hangját.
- Semmit sem tehetek ellene. Életben maradt, be kell érned ennyivel - rótta meg az apja, akinek nagyon nem volt ínyére ez az egész felhajtás. Az ő házában nem volt szokás a rabszolgákat korbácsolni, de mégsem hagyhatta megtorlatlanul, hogy elrabolják a lányát.
Cassia közben fél füllel hallotta, ahogyan a szenátor testőre, Proculus megállapodik a lovas gazdájával, hogy a holnapi játékokon elsőként haljon meg. Ha lehetséges, gyűlölete Corvus iránt még magasabbra hágott.