Cassia másnap reggel a kertben sétálva próbálta kitisztítani a fejét annyira beléívódott a szenátor lénye. Egész éjszaka ott maradt nála, és felváltva szeretkeztek, és beszélgettek, vagy inkább szóban sértegették egymást, amíg már nemcsak a teste sajgott, de a lelke is. Csak hajnalban tudott tőle megszabadulni, amikor végre kegyeskedett visszamenni a saját szobájába.
- Cassia úrnő, ma reggel sugárzóbb vagy, mint valaha! Remélem, jól aludtál - csatlakozott hozzá Corvus, és illedelmesen a karját nyújtotta neki, amit Cassia kelletlenül elfogadott.
- Pontosan tudod, hogy egy percet sem aludtam - jegyezte meg epésen, amikor már senki sem hallhatta őket.
- Igen, rémlik valami - mosolygott a szenátor. Úgy tűnt egyre jobban élvezi ezt az egész helyzetet.
- Szeretnék ajánlani neked egy alkut - ültette le a férfit az egyik padra, ami a kert egyik pavilonja alatt volt sűrű bokrokkal övezve. Itt nemcsak nem hallhatta, de nem is láthatta őket senki.
- Érdeklődéssel hallgatom - húzódott egészen közel hozzá a férfi, és a kezét sem engedte el.
- Ha az itt tartózkodásod alatt hajlandó vagyok mindenben a kedvedre tenni, akkor elintézed, hogy a rabszolga szabad legyen? - adta elő egy szuszra a kívánságát. - Hajlandó vagyok csókot is adni...
A szenátor halkan felnevetett.
- Már így is majdnem mindent megkapok tőled, miért adnék ezért bármit cserébe?
- Ez a helyzet változhat - szegte fel a fejét Cassia. - Fordulhat jobbra, de rosszabbra is.
- Igazán nem értelek, Cassia úrnő. Én házasságot ajánlok neked, nevet, rangot, gazdagságot, és te beérnéd azzal, hogy a szeretőm légy, akihez titokban lopózok be éjjel? - nézett rá komolyan a szenátor.
Cassia felpattant, és kiszabadította a kezét a szorításból.
- És te miért akarsz mindenáron feleségül venni? Amikor a legtöbbször idegesítelek, és látom rajtad, hogy legszívesebben felpofoznál? Minek vennél a nyakadba, ha anélkül is... - és közelebb lépett a férfihez, és így a dekoltázsa szemmagasságba került. A szenátor nem is szeméhez intézte a következő szavait.
- Azt hiszed véletlenül esett rád a választásom? Szó szerint hemzsegnek az olyan vidéki fruskák Rómában, mint te. Bármelyik örömmel lenne a feleségem. De nekem nem kell egy átlagos nő, olyan bárkinek lehet. Nekem különleges kell. Emlékszel milyen heves vitákat folytattunk, mielőtt eldöntötted magadban, hogy megvetsz, és nem állsz szóba velem? - kérdezte a szenátor.
Cassia bólintott. Hogyne emlékezett volna rá, hogy eleinte mennyire lenyűgözte a férfi megjelenése, műveltsége és fürge észjárása, egészen addig, míg rá nem jött, hogy mire használja a tehetséget, és hogy milyen vadállattá válik, ha valami nem az akarata szerint történik. Akkor viszont már hiába akart tőle szabadulni.
- Lehetne megint olyan - húzta maga elé a szenátor, és csókot lehelt a ruhája kivágásába, a két melle közé. - Ha kettesben vagyunk, lehetnél olyan zabolátlan, mint tegnap éjjel vagy akkor éjjel a könyvtárban, amikor a földhöz vágtad a vázát dühödben...
- Nyilvánosan meg legyek az engedelmes asszonyod - fintorodott el Cassia, és kirázta a hideg a gondolatra. Még most is dühös lett, ha arra az esetre gondolt, amikor a férfi annyira kihozta a béketűréséből, hogy földhöz vágott egy vázát. - Nem, ebből nem kérek. Nem akarok ahhoz segédkezni, hogy minden hatalmadat és tehetségedet csak az önös érdekeit kiszolgálására fordítod. Lehet, hogy gyűlölöm magam, amikor megérintesz, de akkor soha többé nem tudnék tükörbe nézni - a két tenyerébe fogta a férfi arcát. - Itt akarom leélni az életemet a szüleim mellett. Hidd el, nem vennéd hasznát egy olyan asszonynak, aki máshová vágyik és egy másik férfire gondol...
- A gladiátorra - szorította meg hirtelen fájdalmasan a lány karját, de Cassia szó nélkül tűrte a fájdalmat.
- Fogadd el az ajánlatomat! Neked semmiség az egész, mégis olyan sok mindent kaphatsz cserébe - nagy levegőt véve, lehajtotta a fejét, és óvatosan megcsókolta a férfit, minta bármelyik pillanatban megharaphatná. De nem tette, csak a kezét csúsztatta le a lány fenekére, és markolt bele határozottan. Cassia meglepetésében még nagyobbra nyitotta a száját, amit a férfi gátlástalanul ki is használt.
- Cassia, hol vagy? - az anya kereste a lányt. Cassia ijedtében azonnal befejezte volna a csókot, de a szenátor nem zavartatta magát. Úgy gondolta, hogy még tengernyi ideje van, míg az asszony rájuk akad.
- Áll az alku? - kérdezte meg Cassia, amikor már levegőhöz jutott. - Édesanyám mindjárt ideér...
- Igen, legyen - sóhajtott kelletlenül Corvus. - De ma éjjel a hálószobámban legyél!
- Ott leszek! - vágta rá Cassia, és már ki is fordult a lugasból. Remélte, hogy a másik nem követi.
- Itt vagyok, anyám.
- Gyere, készülődni, mindjárt kezdődnek a játékok - fogta kézen az édesanyja, és bevezetette a házba. Öltözködés közben azon kapta magát, hogy még nagyobb ürességet érez, mint rendesen, bár némi jó érzéssel töltötte el, hogy sikerült kiszabadítania a lovast, bár addig nem mert hinni benne, míg tényleg nem látja szabadon ellovagolni. Legalább neki legyen esélye egy boldog életre. Ez még a játékokkal szembeni ellenérzését is tompította egy kissé.
Mire az édesanyjával megérkeztek a családi páholyba, Corvus már ott ült a díszvendégnek kijáró helyen.
- Cassia úrnő. Gyere, ülj mellém. Szellemes társaságra vágyom. Élvezed ezt a sportot? - fogta meg a kezét bizalmasan.
- Ha mások egymást ölik a mi mulatságunkra, az nem sport - jelentette ki, és bizalmasan megszorította a szenátor kezét. Az egyezségük arra nem terjedt ki, hogy egyet is értsen vele mindenben.
Közben a játékok kezdetére Cassia apja is megérkezett.
- Köszöntenek benneteket a halálba menők - töltötte be a gladiátorok hangja az arénát, majd a kórus zendített rá, hogy megismertesse a közönséget az elkövetkezendő látványosságokkal. Cassia csak fél füllel hallgatta, mert a szenátor közelsége most is teljesen lekötötte a figyelmét.
- ...pártfogása alatt és Titus császárunk dicsőségére idézzük fel most mind Quintas Attius Corvus szenátor fényes győzelmét, amellyel elsöpörte a kelták lázadását...
- A kelták lázadása? - nézett Corvus a vendéglátójára.
- Hősies és nemes győzelmed, mellyel megtisztítottad az északi kereskedelmi utakat a történelembe a legnagyobb diadalodként vonult be. Gondoltam, tetszene neked, ha a játékokat ennek szellemében nyitnánk meg - hajtott enyhén fejet Severus.
- Severus, te hízelegsz nekem. Még a végén római válik belőled - mosolyodott el a szenátor, és átvette a felé nyújtott gyümölcsös tálat, és a páholy korlátjához lépett, hogy a néphez szólhasson. - Pompeji polgárai! Jupiter és Vénusz áldja meg a Vináliát és a játékokat - morzsolta szét a gyümölcsöt. - A játékokat megnyitom! - szavait a tömeg éljenzése fogadta, a kórus pedig folytatta az elbeszélést.
- A gaz kelták visszavonulnak, vér és halál jár a nyomukban. Hazatérnek förtelmes bűntanyájukra, hogy ártatlan áldozataik húsán lakmározzanak. Quintas Attius Corvus megkönyörült volna rajtuk, ha megadják magukat, de ezek a vademberek nem ismerték a könyörület fogalmát. Ezért Quintas Attius Corvus nehéz szívvel arra utasította félelmetes légióit, hogy a császár nevében támadják meg őket.
Cassiának felfordult a gyomra ettől a talpnyalástól.
- Neked ez tényleg tetszik? - súgta a szenátornak. - Hogy valótlan dolgokat állítanak rólad? Hősies tettnek állítanak be egy mészárlást.
- Kedvesem, a rólam zengett ódák nem alaptalanok - nézett rá jelentőségteljesen. - Te már csak tudod.
Közben az arénában egy csapat leláncolt rabszolga küzdött hősiesen egy csapat páncélos katonával. A gladiátorok között volt a lovas is.
A szenátor a korláthoz lépett, hogy jobban lássa az eseményeket.
- Ezt nevezed te sportnak - pattant fel Cassia, és lépett oda a szenátor mellé. Majd halkabban hozzátette. - Nem ebben egyeztünk meg! Meg is halhat odalent!
- Nem, Cassia úrnőm, ez itt nem sport, ez itt politika - magyarázta elégedetten. - Nem engedhetem csak úgy szabadon, vannak szabályok, ki kell érdemelnie - felelte a lánynak, de látszott rajta, hogy nem nagyon aggódik a rabszolga sorsa miatt. A csata kimenetele miatt viszont annál inkább. A „kelták" ugyanis nyerésre álltak.
- Severus, én nem egészen így emlékszem a történtekre - jegyezte meg a szenátor nem kevés éllel a hangjában. Majd feltűnt neki, hogy Cassia mennyire izgatottan szemléli a lent folyó csatát. - Mégis mit jelent neked az a rabszolga?
- Mindent, amit te nem, szenátor - felelte élesen a lány, mert ez volt az igazság. Azt nem tette hozzá, hogy mindent, ami már sosem lehet az övé.
- Akkor el leszel ragadtatva a hírtől, hogy atyád nekem ígérte a kezed - mosolyodott el gúnyosan.
- Tessék? - csattant fel az anyja.
- Nem ígértem semmi ilyesmit... - tiltakozott az apja.
- Mert tudja, hogy ha nem teszi, akkor tájékoztatom Titust, hogy az apád megkérdőjelezte az új császár uralkodói képességeit. Titus pedig az egész családodat kilógatja a városfalaira - szavait döbbent csend fogadta. Cassiát meg sem lepte, hogy ilyen gyorsan megszegte az adott szavát.
- Ha hozzád mennék feleségül... - kezdte Cassia hűvösen némi gondolkodás után.
- Cassia? - döbbent meg az édesanyja.
- Ha hozzád megyek, megkíméled a családomat és betartod az ígéretedet?
- Igen. A családod onnantól az én családom lesz, és a császár védelme alatt fog állni. És élvezni fogja annak minden előnyét - felelte a férfi.
- Szenátor! - szólt közbe a testőre, hogy felhívja a figyelmet a küzdőtéren folyó eseményekre. A „kelták" ugyanis legyőzték az ellenfeleiket.
- Nem adom meg magam Róma hatalmának! Köpök Rómára! - kiabált a lovas az arénából, ahol minden várakozást meghazudtolva győzelmet aratott.
- Nem meri megtenni... - nézett Corvus hitetlenkedve a rabszolgára, aki a római sast tartotta a kezében. Majd kettétörte rúdját, és az egyik felét dárdaként a szenátor felé hajította. A testőre hárította el a veszélyt a kardjával.
- Hozz egy különítményt az arénába! Most! - parancsolt rá Proculusra. Amely azonnal meg is érkezett, és csak a szenátor jelére vártak, hogy lenyilazzák az engedetlen rabszolgákat. A tömeg egy pillanatra sem hagyta abba az éljenzést. A szenátor hosszan gondolkodott, hogy mit tegyen, előre tartva az ökölbe szorított kezét. Cassia odaugrott mellé, egyik kezével átkarolta a derekát, és magához ölelte, a másikkal a kegyelem jelét mutatta, ami osztatlan sikert aratott a közönségben.
- Mit képzelsz te magadról? - ragadta meg dühösen Cassiát, kihasználva az önként vállalt közelséget. Cassia anyja felpattant, hogy megvédje a lányát, de a szenátor ráförmedt.
- Ülj vissza a helyedre! Ha kedves az életed, leülsz. Most! Hallod! - meg tudta volna fojtani az asszonyt ebben a pillanatban, és meg is tette volna, ha közbe avatkozik.
- Ha most megölöd, római nyilakat zúdítasz rá, a nép szemében mártír lesz. Biztos ezt akarod? Forradalmat vinni haza a császárodnak? - suttogta a lány mind közelebb hajolva hozzá. - És ha visszavonod a döntésem, mit gondolnak majd Rómában? Összesúgnak a hátad mögött, hogy a nőd nem engedelmeskedik neked. Elbír a hírneved ilyen gyengeséget? - ajkai már a fülét érintették. - Ha feleséged leszek, akkor sem fogsz megtörni.
- De bizony megtörlek! És úgy fogsz megtörten állni, ülni, kúszni, ahogy parancsolom. Megértettél engem? - ragadta meg a lány karját, mert hirtelen elborította a düh.
Tudta, hogy csapdába esett: ezzel a nősténnyel mindenért meg kell majd harcolnia, minden csókjában méreg lesz, minden kedvességében halálos sértés, és ő mégsem fog tudni róla lemondani. Mennyi vesződségtől kímélné meg magát, ha most megölné. Hiszen már megkapta, többször is. De ő többet akart! Minden porcikáját, minden gondolatát, lényének minden rezdülését.
Cassia dühösen kitépte magát a szorításából, és kiviharzott a páholyból. A szenátor követte, közben fenyegető pillantást vetett a szülőkre, hogy nehogy elmozduljanak a helyükről.
Az egyik félhomályos folyosón érte utol a lányt, amely kivezetett az arénából. Megragadta a karját, és minden tiltakozása ellenére bevonszolta egy félreeső helyiségbe.
- Eressz el, te hazug vadállat! - sikította a lány, és közben foggal-körömmel küzdött a szenátor ellen.
- Hallgass! Mégis mit képzeltél? Hogy majd lemondok rólad! - nyomta a falnak a lányt. Mindketten hevesen ziháltak. Cassia elfordította a fejét, hogy ne kelljen a férfira néznie.
- Ha ennyire megvetsz, akkor miért hozzám jöttél be éjszaka? - megragadta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Miért nem egy mocskos rabszolgát választottál? Egy ilyen gazdag úrilánynak nem volna nehéz szereznie egyet! És láthatóan azok vonzanak...
- Mert úgysem éreznék semmit - vágta a szemébe a lány, és lassan peregni kezdtek a könnyei. - Próbáltam, tegnap este azért lovagoltam el a rabszolgával, hátha megmozdul bennem valami, mert megkedveltem. De semmi! Feleslegesen vagy rá féltékeny, mert nem éreztem SEMMIT. Neked viszont, akit gyűlölök, elég a közelséged, hogy... - kétségbeesetten megragadta a szenátor egyik kezét, és a felhajtott szoknyája alá húzta, oda, ahol legforróbb és legnedvesebb volt. Szégyentelenül állta a tekintetét, miközben a férfi belemélyesztette az ujjait.
- Csókolj meg! - mosolyodott el a szenátor elégedetten, és birtokba vette a lány ajkait, olyan hévvel, mintha ezen múlna az élete. Addig csókolta, míg ki nem szabadított magát, hogy helyettesíteni tudja az ujjait, és bele nem hatolt a lányba.
- Azt akarod, hogy betartsam a szavam, hogy éljen a családod, és az a koszos rabszolga is? Akkor legyél a feleségem, és emlékeztess rá minden pillanatban, hogy miért is vagyok ilyen nagylelkű - lihegte a fülébe, és újra megcsókolta.
- Igen, az leszek - kapkodott levegő után Cassia, ahogy a férfi egyre mélyebbre merült benne. Teljesen eszét vesztette. Tudta, hogy megpecsételi a sorsát, de a kéj hullámai mindent elsöpörtek. A szenátor ragadozó tekintete, amely korábban megrémítettem, most nem ismert magasságokba repítette, és legalább olyan durván szorította magához a férfit, mint az őt. Kéjsikolya visszahangzott a folyosón.
- Az enyém vagy, megértetted - lehelte a férfi, ahogy még mindig egyesülve a falnak dőltek. - Ezt soha el ne felejtsd!
- És te az enyém - húzódott kissé tébolyodott mosolyra Cassia szája. - Te sem fogod soha elfelejteni...