- Az esküvőt Rómában tartjuk meg - jelentette be a szenátor, amikor a karján a lánnyal visszaértek a páholyba, mintha mi sem történt volna. Cassia arcát még a kéj pírja díszítette, de a sírástól feldagadt szeme könnyen magyarázatul szolgált erre is. Szíve majd kiugrott a helyéből, és talán még sosem érezte magát ilyen felszabadultnak.

A szülei megütközéssel figyelték őket, de a lányuk megnyugtató szavaira és mosolyára nem tudtak, mit mondani.

A lovas és egy másik nagyobb darab gladiátor még mindig az ítéletükre vártak az íjászok gyűrűjében, közben már elkezdték eltakarítani a holttesteket, és előkészíteni az arénát a következő látványosságra.
Ekkor hatalmas morajlással megremegett a föld, Cassiának a székébe kellett kapaszkodnia, hogy ne essen el. Az emberek rémült menekülésbe kezdtek.

- Pompeji polgárai! - kiáltott a néphez a szenátor, hogy úrrá legyen a pánikon. - Pompeji polgárai! Vulcanus szól! Vulcanus kinyilatkoztatta, hogy ez a férfi Pompeji bajnoka. Hogy méltó rá, hogy szemtől szembe megküzdjön Róma hatalmával. Hatalmas Vulcanus értjük szavad, és engedelmeskedünk - fejezte be a teátrálisan a beszédét, és a testőréhez fordult.

- Proculus mutasd meg ennek a söpredéknek, hogy mi jár annak, aki dacol Róma hatalmával. De úgy csináld, hogy a végén életben maradjon. Még terveim vannak vele - adta ki az utasítást.
- Örömmel... - felelte a testőr.
- Bízz bennem - foglalt helyet Cassia mellett, aki aggodalommal figyelte a kettejük párbeszédét. - Állom a szavam! - és az ajkához emelte a lány kezét, közben beszippantotta a lány titkos illatát, amely még mindig érezhető volt az ujjain. Cassia észrevette az apró, de annál perverzebb mozdulatot, és felnevetett. A szenátor szemtelensége nem ismert határokat.
- Örülök, hogy jól szórakozol - kacsintott rá, és a tekintetét a kibontakozó küzdelemnek szentelte.

- Quintas Attius Corvus szenátor támogatásával Róma bajnoka, Proculus, a kelták elleni hadjárat hőse most kihívja Pompeji új bajnokát, a Keltát. Kezdődjék a párharc!
- Dicsőség Titusz császárnak - kiáltotta Proculus, amikor elfoglalta a helyét.
- Ismerlek! - fintorodott el a Kelta. - A gyáva szenátorral együtt kiirtottátok a népemet - köpött az aréna homokjába.
- Valóban? Ha most arról ábrándozol, hogy bosszút állsz, keservesen csalódni fogsz - válaszolta az ellenfele, és heves harc bontakozott ki közöttük, még úgy is, hogy a Kelta fáradt és sebesült volt. Proculus egy ügyes cselt követően kardjával kettécsapta a lovas kardját. Könnyedén ledöfhette volna, de az nem szórakoztatott volna senkit, és utasításba kapta, hogy ne ölje meg rabszolgát.
- Kapjon egy másik fegyvert - adta ki a parancsot a testőr.
- Ez a penge tompa... - lepődött meg a lovas, amikor kezébe kapta a kardot.
- De kár! Szórakoztassuk a népet! - vigyorodott el a római, és ismét belevetette magát a küzdelembe. Nem is kellett sok hozzá, hogy legyőzze a teljesen kifáradt lovast.
- Öld meg, végezz vele! - kiáltotta a szenátor, aki még mindig Cassia mellett ült. És Proculus úgy is tett, mintha engedelmeskedne. Olyan helyen mártotta bele a pengét a lovasba, ahol nem ért létfontosságú szervet.

Cassia még így is összerándult a fájdalomtól, és erősebben szorította a szenátor kezét. Még mindig arra várt, hogy mikor fogja újra elárulni a férfi. Hiszen nem tartja vissza tőle semmi sem.
A vereség ellenére a közönség éljenzett, és alig várta a következő számot. A lovast és nagydarab társát levitték az amfiteátrum gyomrába, ahol a többi gladiátor várakozott.

Cassia aggódva figyelte őket.

- Lemaradsz a legjobb szórakozásról, Cassia úrnő - korholta a szenátor. - Mondtam már, hogy állom a szavam, amíg mellettem vagy, hogy emlékeztess rá. Szóval kérek egyet abból az elragadó mosolyodból, és élvezzük együtt a játékokat.
Cassia engedelmeskedett, és rávillantotta betanult mosolyát. A kérés többi részét már nem sikerült neki teljesítenie, de igyekezett úgy tenni, mintha élvezné a látottakat.

Amikor estére befejeződtek a főbb látványosságok, akkor a tehetősebb vendégek átvonultak Severus házába, ahol a ma esti lakomán nemcsak a játékok sikeres kezdetét, hanem Cassia és Corvus eljegyzését is ünnepelték. A folyton gratuláló emberek sokaságától alig tudott egy pár pillanatra elszabadulni, hogy meg tegye az előkészületeket a lovas távozásához. Rájött, hogy csak akkor lehet teljesen nyugodt, ha ő maga gondoskodik róla.
- Hol jártál? - vonta kérdőre Corvus, amikor visszafelé igyekezett a lakomára.
- Arra gondoltam, hogy nekem kellene elengednem a Keltát - jelentette ki a lány, és látta a szenátor felháborodását. - Várj, hadd magyarázzam meg. Egyrészt így biztosan tudni fogom, hogy álltad a szavad, másrészt én rá tudom venni, hogy elég messzire menjen, hogy soha többé ne zavarjon téged.
- És ezt mégis hogyan akarod elérni? - fintorgott a férfi. Mégiscsak jobban járt volna, ha megöleti azt a rabszolgát. - Felejtsd el! Majd hajnalban kicsempészik őket, amikor már az egész város részeg lesz. Mondtam már, hogy állom a szavamat - jegyezte meg türelmetlenül.
- És én csak gondoskodtam róla, hogy álld a szavad - lépett oda hozzá, hogy lágyan megcsókolja. - Azt mondtad, hogy emlékeztesselek minden pillanatban a nagylelkűségedre. És azt teszem - tette hozzá.
- Rendben, kedvesem, de most már gyere vissza.

Éjfélkor, amikor már mindenki részeg volt, és a tetőpontja felé közeledett a lakoma, Cassia kiosont, hogy Félixszel elvigyék Virest és egy másik lovat az északi alagút bejáratához. Nem kevés őrt kellett megvesztegetnie, hogy akadálytalanul odajussanak. Már ott várt rájuk a Kelta, a sebesülésétől kissé görnyedten, és Atticus, a nagydarab társa, aki a törvények értelmében elnyerte a szabadságát, két fegyveres őr társaságában. Úgy álltak ott leszegett fejjel, mint akik a halálra készülnek, mert senki sem avatta be őket a tervbe.
- Most már elmehettek! - szólt az őrökhöz Cassia, akik csak néhány pillanatig haboztak, hogy teljesítsék a parancsot. Túl sok pénzt kaptak ahhoz, hogy ellenkezni merjenek.
- Nem értem - fordult oda hozzá a Kelta, amikor az őrök eltűntek.
- Pedig egyszerű - vezette oda Cassia a felszerszámozott Virest a lovashoz. - Szabadok vagytok. Felix kivezet benneteket a városon túlra. És azt szeretném, ha magaddal vinnéd Virest is minél messzebb. Van valamennyi pénz a nyeregtáskában...
- És veled mi lesz? - lépett oda hozzá a Kelta, hogy egyenesen a szemébe nézhessen. - Neked köszönhetem az életemet, nem hagyhatom, hogy annak a szörnyetegnek a prédájává válj! Hallottam az eljegyzésről!

Cassia lehajtotta a fejét.
- Nem tehetek mást - sóhajtotta a könnyeivel küszködve.
- De igen! Gyere velem! Ha sokat nem is ígérhetek neked, azt mindenképpen, hogy mindig tisztelni foglak, ami róla nem mondható el. Velem szabad leszel!
Cassia kényszerítette magát, hogy a lovas szemébe nézzen. Nemességet, aggodalmat és szerelmet látott benne. Igen, szerelmet. Tisztán és erősen lobogott benne, mint annak idején Remus szemében. És eleredtek a könnyei.
- És mi lesz a szüleimmel? - kérdezte halkan. - Bosszút fog állni rajtuk...
- Nem, ha elrabollak - felelte a fiú reményteli hangon.
- Nem, az nem jó! - rázta meg a fejét Cassia. - Azt hiszem, van egy mód, de időre van szükségem, hogy előkészítsem. Menj előre, hogy biztonságban legyél. Míg a mennyasszonyának hisz, addig nem érhet bántódás.
- Nem hagylak itt! - fogta meg a lány vállát, hátha észre tudja téríteni.
- Nem lehet másképpen - jelentette ki könnyek között Cassia. - Nem kockáztathatom a szüleim életét. De amint tudok, utánad megyek. Hagyj nekem üzenetet a déli Vénusz templom kertjében mához hat hónapra, hogy hol vagy. Ha egy hétig nem jövök az üzenetért, akkor nem sikerült a tervem, és menj, olyan messzire amennyire csak tudsz!
- Nem kérheted ezt tőlem!
- Még nem mondtad meg a neved - mosolyodott el fájdalmasan Cassia.
- Milo.
- Milo - ízlelgette a szót a lány, és a lovas mellkasára tette a kezét. Már egészen közel álltak egymáshoz. - Vidd biztonságos helyre Virest, kérlek. Tudom, hogy senki sem fogja úgy gondját viselni, mint te - mielőtt a Kelta tiltakozhatott volna lágyan megcsókolta az ajkát. A csók tétova volt, és sós a könnyeitől. - Semmi másra ne emlékezz Pompejiből csak erre a pillanatra - kibontakozott az ölelésből, és elindult vissza a város felé.
- Cassia! - érezte, ahogy Milo tekintete a hátát égeti, de nem fordult vissza.
- Milo, gyere! Mennünk kell! Ilyen esélyünk nem lesz még egy...

A távolodó lovak dobogását hallgatta, miközben azt a beugró zugot kereste, amelyet idefelé látott. Végül az találta meg őt, mert valaki durván berántotta.
- Megcsókoltad? - szorította meg a torkát fájdalmasan Corvus szenátor, aki mindvégig ott hallgatózott a félhomályban.
- Igen - felelte Cassia fásultan. - Másképpen nem tudtam volna rávenni, hogy elinduljon.
- Szereted? - torzult el a férfi arca.
- Nem - rázta meg a fejét tompán. - Ha tudnék bárkit is szeretni, akkor őt szeretném. De nem tudok.
- Miért adtad neki oda a lovad? - folytatódott a faggatózás, és látszott a szenátoron, hogy azt fontolgatja, hogy ott helyben megfojtsa-e jövendőbelijét.
- Mert nem kell semmi a régi életemből - nézett végre a szemébe, és elhatározta, hogy őszinte lesz, akkor is, ha belehal. - Hát nem érted? Láttam a szemében a szerelmet, az igazi tiszta szerelmet, amelyre te sosem leszel képes, és nem kellett. Hazudtam neki, hogy elinduljon, és valahol valakivel boldog legyen. Mert én csak szerencsétlenné tettem volna. Egy hideg, megkövült asszony...

Corvus értetlenül nézte a lányt, akinek ömlöttek a könnyei, és láthatóan hisztérikus állapotban volt. Rá akarta bizonyítani, hogy a hűtlen hozzá, de kiderült, hogy a rabszolgához volt az, akit ő vetélytársának hitt.

- Most már a tiéd vagyok - folytatta Cassia, és férfi mellkasára hajtotta a fejét, aki így kénytelen volt elengedni a torkát. - Akkor megyünk Rómába, amikor csak akarod.

Magához ölelte a lányt. Erről álmodott, mióta először meglátta, hogy megtörten alávesse magát az akaratának. Az hogy ezt mind önként ajánlotta fel, különlegesen izgatóvá tette a helyzetet. Könnyektől maszatos arca szinte már fájdalmas vágyakozást ébresztett a lágyékában, annak ellenére, hogy ma már megkapta a lányt.

Cassia mélyet sóhajtva ráemelte a tekintetét, szempillái nedvesen ragadtak össze, és egy eszelős mosoly keretében szépen lassan térdre ereszkedett előtte. Lágyan és hangtalanul. Ugyanilyen lágyan és hangtalanul szabadította ki az ágaskodó férfiasságát, és vezette a puha ajkai közé az apró kezével. A férfinek meg kellett támaszkodni a falban, amikor végig söpört rajta a gyönyör. Nem egy bordélyban részesült már hasonló kényeztetésben, de hogy ez a finom előkelő lány tegye ezt vele, aki egy napja még meg sem akarta csókolni. Már megérte életben hagyni a rabszolgát.