- Kislányom! Hogy érzed magad? - Cassia nagy nehezen kinyitotta a szemét, és meglátta az édesanyját, aki szintén nem sokat aludhatott az éjjel. Az aggodalom sötét karikákat rajzolt az asszony szeme alá. - Elmehetsz! - szólt rá Ariadnéra, aki éppen reggelit hozott be tálcán.
- Mi történt tegnap éjjel? A szenátor az illemmel mit sem törődve maga hozott haza téged félálomban, és cipelt be a karjában egészen ide, a hálószobádig, hogy lefektessen aludni - szegezte a lányának a kérdést, akinek eddig csak bágyadt mosolyra futotta. - Bántott téged az a vadállat? Nekünk csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy elvitt téged sétálni, és közben elfáradtál! - Corvus szokásos tenyérbemászó mosolya most is dühbe gurította az asszonyt.
Lassan felderengett Cassia előtt az elmúlt éjszaka. Hogy utolsó értelmes gondolatával mielőtt mély álomba merült volna, abban reménykedett, hogy elég ideig feltartotta Corvust, ahhoz, hogy a Kelta egérutat nyerhessen, mert nem volt kétsége afelől, hogy üldözni fogják őket.
- Nem, anyám - felelte halkan Cassia, és különösebb lelkesedés nélkül végignézett a tálca tartalmán.
- Nem áldozhatod fel magad miattunk - kezdte a tiltakozást, de a lánya félbeszakította.
- Nem áldozom fel magam, vele akarok menni Rómába - mélyet sóhajtott, mert megint a sírás fojtogatta. Megfordult a fejében, hogy elmagyarázza, miért is nincs számára más lehetőség, mint a szenátorral tartani, de aztán letett róla. Akármilyen szavakkal is fogalmazta meg, amit érzett, mindenképpen iszonyatosan hangzott. - Valóban voltak nézeteltéréseink a szenátorral, részben ezért is hagytam ott Rómát olyan sietősen, de mostanra sikerült ezeket tisztáznunk. Ne aggódjatok miattam! - ölelte magához a meglepett és hitetlenkedő asszonyt, és látványosan enni kezdett, mint akinek farkasétvágya van. - Mi ez a lárma odakint?
- Az egész ház a feje tetején áll. A szenátor ugyanis minél hamarabb indulni akar Rómába - magyarázta az anyja fintorogva. - Már korán reggel aláírta a szerződést, hogy támogatja az apád terveit, és azóta is kegyetlen tempót diktál az előkészületeknek. Azt sem tudjuk, merre rohanjunk a nagy zűrzavarban.
- Igen, én kértem meg, hogy minél hamarabb induljunk - próbálta tompítani a helyzet élét.
- De miért? Legalább a fesztivál végét megvárhatnátok! - háborodott fel az anyja.
- Mert ezzel örömet szerzek neki - mosolyodott el Cassia, mintha komolyan gondolná, közben pedig abban reménykedett, hogy az édesanyja a lehető leghamarabb elmegy. Egyre nehezebben ment a színlelés, az elmúlt napok történései teljesen kimerítették. Szerencséje volt, mert Ariadné szólt az asszonynak, hogy valami halasztást nem tűrő probléma merült fel a konyhában.
- Fejezd be a reggelid, és öltözz fel, nemsokára visszajövök - puszilta meg a lányát.
Ariadné segített neki megfürödni, felöltözködni és befejezni a reggelit, mert kábultságában erre egyedül nem lett volna képes.
- Sajnálom, úrnőm, hogy meghalt a lovas - jegyezte meg végül Ariadné, amikor már készen voltak mindennel. Valószínűleg eddig arra várt, hogy majd ő hozza fel a témát. Ezek szerint a lovas hivatalosan meghalt, ezért akarta a szenátor, hogy párharcot vívjon az arénában. Okos.
- Én is - felelte halkan Cassia. - De így legalább újra együtt van a népével.
Végül erőt vett magán, és ő is belevetette magát az előkészületekbe, hogy minél kevesebb lehetőségük legyen a szüleinek feltenni ugyanazokat a kérdéseket újra és újra.
A férfi már délután megjelent. Corvust talán még sosem látta ilyen jó hangulatban. Önelégültsége eposzi méreteket öltött, főleg, ha a mennyasszonya közelében tartózkodott, és ez nagylelkűvé tette. Olyannyira, hogy egy páratlan fekete csődört hozott Cassiának ajándékba. Sokkal vadabb és kezelhetetlenebb volt, mint Vires valaha, két istállószolga is alig bírt vele, de lenyűgöző látványt nyújtott. Cassia megbabonázva figyelte, a szenátor pedig nem törődve a leendő anyósa jelenlétével átfogta a lány derekát, és a fülébe súgta.
- Tudom, hogy képes leszel megülni - és elégedetten figyelte, ahogy Cassia fülig vörösödik. A lány igyekezett felszabadultan viselkedni a társaságában, és minél többet mosolyogni, még akkor is, ha ez csak a betanult mosolya volt, hogy minél inkább eloszlassa a családja félelmeit. Ez meglepően könnyen ment, mert Cassiának tetszett az ajándék.
Elhatározta, nem marad a férfi adósa. Minden adandó alkalommal incselkedett vele. Apró, kétértelmű célzásokat tett mások előtt, úgy mozdult, hogy a férfi beláthasson a ruhája kivágásába. Egy alkalommal még a fenekébe is belemarkolt a hosszú köpenye takarásában, amikor éppen néhány tehetős kereskedővel beszélgetett, akik még az utolsó pillanatban szerettek volna néhány szót váltani vele.
Sikerült ezzel a férfi türelmetlenségét és vágyát olyan mértékig csigázni, hogy a lehető leggyorsabban útra keltek Róma felé. A szokásokkal ellentétben nem lóháton hagyta el a várost a szenátor, hanem a mennyasszonyával utazott a kocsiban szigorúan kiparancsolva onnan a szolgálólányt, hogy amint elhagyták a város határát a behúzott függönyök félhomályában birtokba vehesse a testét. A búcsú könnyei még fel sem száradtak a lány arcán.
Cassia úgy gondolta, hogy az út alatt összeszokhat az új lóval, így sokat lovagolt a szenátor mellett, és beszélgettek. A legtöbb dologban nem értettek egyet, de legalább élvezetes vitákat folytattak. Cassia azt is megfigyelte, hogy mennyire keményen, néha egészen kegyetlenül bánik az embereivel, akik ennek ellenére mégis tisztelik őt. Be kellett látnia, hogy ha embernek nem is, de katonának tényleg kiváló volt.
Rómában az illemet továbbra is figyelmen kívül hagyva Corvus egyenesen a házába vitte választottját, ahol majd az esküvőt is tartják, és nem annak rokonaihoz, akiknél az egyéves látogatása alatt is megszállt. Cassia már ismerte a helyet, hiszen több lakomán vett itt részt. Az itteni könyvtár szobában történt az a bizonyos eset a vázával, még most is belepirult, amikor belépett oda. A szenátor szorosan a nyomában volt, mert éppen körbevezette a házon.
- Természetesen azt változtatsz meg a házon, amit csak szeretnél, te vagy az úrnője mostantól. Azt szeretném, hogy a vendégeink szája tátva maradjon, ha meglátják - magyarázta éppen, amikor beléptek a világos, régi tekercsek illatától terhes szobába. - Ehhez viszont nem nyúlhatsz - ölelte magához szorosan a lányt. - Ez az én birodalmam. Még annak a vázának az árával is tartozol - hajolt a lány füléhez. - És figyelmeztetlek, hogy nem érem ám be akármilyen kárpótlással.
- Majd kitalálok valamit - súgta vissza Cassia, és elámult rajta, hogy a férfi taszító, felkavaró hatása még ennyi idő után sem kezdett el halványulni. Alig várta, hogy végre egyedül lehessen a szobájában. Már éppen indult volna kifelé, amikor utána szólt.
- Gondoltam, érdekelni fog, hogy az embereim nyomát vesztették a Keltának - Cassia megdermedt. - Tényleg azt hitted, hogy szó nélkül hagyom elmenni azt, aki megcsókolta a mennyasszonyom. De ne aggódj, nem fogom őket többet kerestetni, hacsak nem akarsz fél év múlva átvenni egy bizonyos üzenetet.
- Nem - rázta meg a fejét Cassia. - Ugyanis nem létezik déli Vénusz templom, tavaly megsemmisült egy árvízben. Nem lesz hol üzenetet hagynia - mosolyodott el keserűen. - De már nem hiszek neked.
- Cassia úrnő, te mindig meg tudsz lepni engem - ismerte el a szenátor, és meglepő gyengédséggel csókolta meg, sőt még magához is ölelte. Cassia a vállára hajtotta a fejét, ujjai hegyével a szenátor köpenyének szélével játszott, miközben kinézett az könyvtár hatalmas ablakán. Mivel az épület egy dombra épült, csodálatos kilátás nyílt a környező hatalmas kertre.
- Hiányzik a tenger - nyilallt bele hirtelen a felismerés.
- Máris? - lepődött meg Corvus. - Gondolkodtam rajta, hogy kellene valahol vidéken venni egy villát, valami nyugodt helyen. Esetleg meggyőzhető vagyok, hogy a tengerparton legyen...
Cassia meglepetten nézett a férfira. A szavainak volt valamilyen új utózengése. Egészen úgy hangzott, mintha elégedett volna...
- Uram! - hívta fel magára a figyelmet Proculus, aki éppen ekkor lépett be a könyvtárba.
- Mit akarsz! - vetette oda a testőrének a szenátor, aki éppen azon gondolkodott, hogy a szoba melyik pontján tegye magáévá az édesen meghatott menyasszonyát.
- Érkezett egy hírnök Pompejii mellől... - mutatott a háta mögött álló meglehetősen viharvert emberre.
- És? - fordult feléjük dühösen Corvus, a hangja semmi jót nem ígért.
- Pompejii megsemmisült, uram - bökte ki Proculus.
- Mi az, hogy megsemmisült? Beszélj! - förmedt rá a szenátor.
- Kitört a vulkán, és maga alá temette a várost. Mindenki meghalt, minden elpusztult...
- Nem! - sikoltott fel Cassia, és térdre rogyott fájdalmában, pedig meg akarta kérdezni, hogy mi történt a szüleivel, hogy mennyire biztos, hogy mindenki meghalt, de nem jött ki több hang a torkán. Sőt mintha levegőt sem kapott volna... aztán elfeketedett előtte a világ.
Napokig nem is tért magához, életre kelt árnyak, és éles fénylények kínozták felváltva, a föld morajlása dübörgött a mellkasában, és csak sikított, sikított egyetlen hang nélkül.
Abban sem volt köszönet, amikor végre magához tért, és már felismerte Ariadnét, aki fáradhatatlanul ápolta, és alig mozdult el az ágya mellől. Cassia pedig tehetetlenül feküdt, mert a bensőjében lüktető mérhetetlen fájdalomtól mozdulni sem tudott. Korábban azt akarta, hogy bárcsak érezne valamit. Most viszont bármit megtett volna, hogy elmúljon ez a kín. Azt kívánta bárcsak őt is maga alá temette volna a forró láva, és ott nyugodhatna a családjával, és Remusszal. Mert így mi értelme az ő életének? Egy üres kagylóhéjnak a tenger sodrásában...
Nem tudta mennyi idő telt el így, nem is érdekelte. Ha Ariadné nem kényszerítette arra, hogy egyen vagy igyon, akkor meg sem mozdult. Néha mások is mozogtak a szobában, akivel Ariadné halkan váltott néhány szót, és a távolban időnként hallotta egy ingerült férfi hangját, ami csak növelte a szenvedéseit, ezért a fülére tapasztotta a kezét, hogy kizárja a tudatából.
Elhatározta, hogy meghal. Ha elég sokáig nem mozdul, akkor biztosan sikerülni fog... bármi jobb, mint ez a fájdalom...
- Azt mondtam, kifelé! Nem tartotok távol tovább! Ez itt az én asszonyom! Az istenek verjenek meg benneteket - viharzott be a szobába Corvus szenátor. Ariadné és még két szolgáló riadtan meredt a dühös férfira. - Nem hallottátok? Takarodjatok innen, mert megbánjátok! - vonta ki a kardját, amíg a három nő sikoltva ki nem rohant a szobából.
- Gyerünk, kelj fel! - lépett oda Cassia ágyához, és megragadta a karját.
- Neee! - nyöszörögte a lány. Ennél többet képtelen volt kimondani, a torka, mintha homokkal lett volna kibélelve.
- De igen! Most fel fogsz kelni, és a hét végén megtartjuk az esküvőt a tervek szerint! - húzta kifelé az ágyból Cassiát.
- Mii? - hörögte Cassia. Milyen esküvő? Miről beszél ez a vadállat? - Hagyj békén! - találta meg a hangját, mert az esküvő gondolata mindennél jobban taszította. Komolyan arra számít ez az örült, hogy bármi ilyesmit fog csinálni. Ő meg fog halni, itt hagyja mindezt a fájdalommal teli ürességet...
- Nem! - rántotta ki az ágyból a szenátor, és fájdalmas szorításban tartotta a karját, hogy Cassia ne zuhanjon a padlóra. - Te az enyém vagy, emlékszel? Nincs jogod eldobni az életedet! Megértetted?- Nekem már nincs életem, én már halott vagyok - zokogta Cassia, és kétségbeesetten próbált visszafeküdni az ágyba.
Mozdulatlanul kell feküdnie, különben sosem fog megállni a szíve.
- Ó nem, kedvesem - tartotta vissza erővel Corvus. - Még csak most kezdődik az életed mellettem!
- Nem! Soha! - küzdött a szorítás ellen a lány. Nem lesz rabszolga...
- Gyerünk, Cassia úrnő! Hova lett a lány, aki belopózott hozzám? Aki lovagolni ment egy vademberrel az éjszaka közepén, és tőrt szegezett a torkomnak? - a férfi már egészen közel húzta magához, a lehelete Cassia fülét súrolta. - Aki térdre ereszkedett előttem?
Cassiát elborította a düh. Egész lénye izzásnak indult, mert a fájdalmát felváltotta a harag. Amiért elveszítette Remust, a családját, a városát, önmagát. Mivel érdemelte ki, hogy egyedül ez a kegyetlen, erőszakos férfi maradjon meg neki.
Egy hirtelen mozdulattal kirántotta a férfi kardját, és feléje sújtott. Meg akarta ölni, és utána magát is, de Corvus könnyedén kitért az első csapás elől. Aztán a második elől is. Gyakorlott mozdulattal kerülte el a lány esztelen vagdalkozását, míg egy csellel mögé nem került, és le nem fogta a fegyvert tartó kezét.
- Nem is rossz egy lánytól - lihegte a fülébe, míg kicsavarta a kezéből a fegyvert. Cassia pedig csak dühödten kiáltani és rúgkapálni tudott, míg a szenátor magával vonszolta a szobában lévő fürdőmedencéhez. - Most pedig megfürdesz, és felöltözöl, mert ki kell választanod az esküvői ruhádat! - és ezzel bele is dobta a vízbe választottját.
Cassia prüszkölt, és igyekezett kijönni a vízből, de férfi már mellette is volt, hogy lefogja.
- Azóta szeretnélek megfürdetni, mióta aznap éjjel láttalak a medencében - jegyezte meg, amikor már szorosan tartotta a lányt. - Jobban teszed, ha nem ellenkezel.
Cassia erőtlenül bólintott, mert a hűvös víz kissé magához térítette, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Szinte elernyedt, ahogyan a férfi kisimította az arcába tapadt vizes haját, lehámozta róla vizes ruhát, és dörzsölni kezdte a testét. Lassan és gyengéden dolgozott. Amikor Cassia nagy sokára rá emelte a tekintetét, teljes elmélyülést látott. A szenátor elemében érezte magát.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte meg végül a lány.
- Mert az enyém vagy - felelte egyszerűen. - És azt akarom, hogy a tervek szerint meg legyen az esküvő, hogy ezt mindenki tudja.
- Sosem foglak szeretni - jelentette ki halkan a lány. A férfi megállt, és a szemébe nézett.
- Ne aggódj, kedvesem, ezzel mindenki más is így van. De legalább benned van annyi bátorság, hogy a szemembe is mond. Tudom, hogy ha te meg akarnál ölni, akkor szemből támadnál, mint az előbb, és nem álmomban vágnád el a torkom. Ritka az ilyen bátorság. Fordulj meg!
Cassia úgy is tett, mert meglepte a férfi őszintesége.
- És ez neked megfelel? - suttogta maga elé.
- Igen, mert ennél jobb nem lesz - nevetett fel halkan a másik.
A lány meglepetten fordult a férfi felé, akinek kifürkészhetetlenek voltak az arc vonásai. Mintha ugyanolyan üresség lakott volna mögöttünk, mint amilyen Cassiát kínozta.
- Csókolj meg! - kérte végül. Kíváncsi volt, hogy még mindig remegés fut-e végig a testén Corvus érintésére. Hogy működik-e még a gonosz varázslata.
Működött. Talán jobban, mint valaha. Elég volt egy nedves, hűvös csók, hogy áthatoljon a fájdalmon, és kilátástalanságon, amely Cassiát fogva tartotta.
A férfi ölben vitte ki a medencéből, és szárazra törölte, mielőtt felötöztette volna. Nem hazudott, tényleg a házban várakozott a szabó legalább egy tucat szebbnél szebb esküvői ruhával, és egy ékszerész, egy kisebb várost érő drágakövekkel felszerelve. Bár Cassiának az egész valószerűtlennek tűnt, a szenátor nem tágított, míg meg nem találták számára a lehető legszebb dolgokat.
Cassia hiába reménykedett abban, hogy ezután végre a szobájába vonulhat, hogy összeessen a fáradtságtól, a férfi nem tágított mellőle. Körbevezette a birtok azon részén, ahol eddig még nem járt a lány, megmutatta a lovát, és együtt vacsoráztak.
Csak mindezek után kísérte vissza a szobájába Cassiát, aki már szó szerint tántorgott.
- Maradj... - kérte alig hallhatóan, amikor a férfi távozni akart.
- Biztosan ezt szeretnéd? - lépett az ágyához a férfi.
- Nem akarok egyedül lenni - fojtogatta a sírás a lányt, és először hagyta, hogy a szenvedély mámorán kívül is a karjában tartsa a szenátor.
- Itt vagyok - felelte a férfi, amikor már kényelmesen elhelyezkedett az ágyban. - Azt hiszem, meg kellene tanulnod vívni.
Cassia nem felelt, mert azt hitte, rosszul hall.
- Igen, az lesz a legjobb, ha holnap reggel el is kezdjük a leckéket...
- Miért kellene nekem vívnom? - kérdezte meg végül értetlenkedve a lány.
- Mert életcél kell neked. Lovagolni már tudsz, tehát, ha képes lennél harcban legyőzni, és megölni, akkor szabad lehetnél... - fejtegette az elméletét a szenátor. - Nem mellesleg hihetetlenül gyönyörű vagy fegyverrel a kezedben... - súgta sokat sejtetően a menyasszonya fülébe, mielőtt az végleg mély álomba merült volna.