- Corvus, ezért megöllek! - viharzott be Cassia a félhomályos szobába, ahol a férfi egy kényelmes székben ülve borozott. Az utolsó pillanatban pattant fel a helyéről, és tért ki a kardcsapás elől, amikor látta, hogy élete párja nem a levegőbe beszél.

- Megőrültél, asszony? - rivallt rá, de nem volt ideje tovább méltatlankodni, mert Cassia újra támadásba lendült. Úgyhogy jobbnak látta megkeresni a saját kardját, valahol széthagyta a szobában, addig kénytelen volt a különböző bútorok mögött fedezéket keresni.

- Neked ment el az eszed, amikor kezet emeltél a fiunkra! - üvöltötte Cassia, és komoly vágást ejtett az egyik kisebb szekrényen, nem messze a férfi fejétől. Corvus négy kézlábra ereszkedett, mert az egyik asztal alatt meglátta a kardja markolatát. A következő ütést már azzal hárította el.

- Épphogy csak kapott egy pofont! - vágott vissza Cassiának szóban és tettben.

- Feldagadt az arca és felrepedt a szája! - lendült ismét támadásba a feldühödött anya, akit kicsit sem hatott meg Corvus erőtlen ellentámadása. Csak még elszántabb lett. Rájött, hogy még sosem vívott valódi kardpárbajt senkivel. Persze, amikor csak lehetősége nyílt rá gyakorolt, de sosem kellett vérre menő küzdelmet folytatnia. Most azonban a férfi vérét akarta, és ez úgy felpezsdítette, mint évek óta semmi. Remus halála óta nem érezte magát ennyire elevennek.

- Ennél többet kell mutatnod, ha engem le akarsz győzni - piszkálódott Corvus, amikor egy sikeres csellel kibillentette egy pillanatra az egyensúlyából az ellenfelét.

- Megkapod - lihegte az asszony, és újult erővel vetette magát a küzdelembe. Az egyik csel sorozata annyira jól sikerült, hogy nem csak lefegyvereznie sikerült a férjét, de a kardját is a torkának tudta szegezni, ami láthatóan meglepte a nyugdíjazott szenátort.

- Ha még egyszer bántod bármelyik gyerekemet, akkor nem szemtől szembe fogok támadni, hanem átvágom a torkodat álmodban - lihegte Cassia.

- Gyerünk, mire vársz? Tedd meg most! - feszült neki a pengének a férfi. - Úgyis erre vársz, mióta megismertél, nem? Hogy belém rúghass, amikor a padlón fetrengek. Ezt akarod, nem?

- Nem! - engedte lejjebb a kardját Cassia. - A férjemet akarom vissza!

- Minek? Mindig is gyűlöltél! Ha nem lett volna akkora hatalmam, akkor megszöktél volna azzal a rabszolgával!

- Neked teljesen elment az eszed...

- Itt a lehetőség, amire vártál. Elveszítettem mindent, már nem tudom megakadályozni, hogy elmenj! - üvöltött magából kikelve Corvus. Cassiát a dühe ellenére is szíven ütötte a szavaiból kiérződő keserűség.

- Te tényleg ezt hiszed? Hogy az elmúlt hét évben nem találtam volna meg a módját, hogy elhagyjalak, ha valóban azt akarom? - nézett rá hitetlenkedve az asszony. - Az eszedbe sem jutott, hogy abban a pillanatban megszűnt felettem minden hatalmad, amikor meghaltak a szüleim? Meg akartam halni, nem volt vesztenivalóm.

- Akkor miért maradtál? - nézett rá meglepetten Corvus.

- Nem tudom - vallotta be Cassia.

- Most miért nem hagysz el, ahelyett, hogy folyton veszekszel velem?

- Folyton? - akadt ki az asszony. - Egy éve várok arra, hogy végre összeszedd magad. Egy éve nézem, ahogyan egyre többet iszol, és egyre mélyebbre süllyedsz.

- Mégis mit vársz? Elveszítettem mindent: a császár kegyét, a rangomat, a hatalmamat, Rómát. Ilyen porfészekben kell megrohadnom, mint ez!

- Ne dramatizáld túl a helyzetet! A vagyonod szinte érintetlen. Egészséges vagy, és a családod sem hagyott el... De ha így folytatod, akkor lassan teljeses eltűnik az a férfi, akit... - hallgatott el hirtelen Cassia.

- Akit mi? - mordult rá Corvus. - Akit gyűlölsz? Szeretsz? - gúnyolódott tovább, amikor az asszony nem válaszolt.

- Aki a férjem és a gyerekeim apja - válaszolta végül, hogy megkerülje a valódi kérdést. Mert csak azt tudta, hogy hiányzik az a rutin, amelyet a házasságkötésük óta eltelt hét évben kialakítottak. Hiányzott neki az a férfi, aki az éles eszével, és még élesebb természetével állandó éberségben tartotta, és folyamatosan fejlődésre és tökélesedésre sarkallta. - Tényleg hagyod, hogy tönkre tegyen a császár szeszélye? Hogy mindent elveszíts, amiért egész életedben küzdöttél?

- És mégis mit tegyek? Dacoljak a császárral, és hívjam hozzá segítségül az isteneket? - kiabálta a férfi. - Egy szál karddal győzzem le a félelmetes légióit, amikor a saját feleségem, egy asszony, könnyedén lefegyverez! - úsztak könnyben Corvus szemei.

- Kezdésnek rendbeszedhetnéd magad. Fürödj meg, és borotválkozz meg. Rémesen nézel ki! - engedte le a kardját Cassia, mert látta, hogy a férfi tényleg kétségbe van esve.

Corvus nem válaszolt egy darabig, csak akkorát sóhajtott, mintha a lelke készülne távozni a testéből.

- Gyere! - fogta meg a férje kezét, hogy felhúzza a földről, majd a szobájukban lévő fürdőmedence felé irányította. A kezdeti ellenállás után hagyta, hogy levetkőztesse, és a vízbe vezesse.

- Emlékszel, hogy mit mondtam neked, amikor megkérted a kezem? - kérdezte Cassia, miközben a férfi hosszúra nőtt szakállát nyírta le. Erre vágyott már hónapok óta, mert öregnek és megközelíthetetlennek tűnt tőle. Még inkább, mint amilyen egyébként volt.

- Nemet - morogta Corvus lehunyt szemmel.

- Hogy te is annyira az enyém vagy, mint én a tiéd. Mindenáron birtokolni vágytál, megkaptad, amit akartál, de én sem eresztelek el - figyelmeztette az asszony. - És a gyerekeidnek is szükségük van rád. Már alig ismernek meg, és a dühkitöréseid miatt már-már félnek tőled...

- Mindig is szörnyetegnek tartottál, megszokhattad volna már!

- Én megszoktam, de nem hagyom, hogy a gyerekeim is ezt tegyék! Komolyan beszélek! - illesztette a borotvát a torkához, hogy a maradék szőrzetet is eltávolítsa.

- Nagyon meggyőző tudsz lenni, Cassia úrnő! - húzódott keserű mosolyra a szája, de mozdulatlanul tűrte, hogy dühös felesége megborotválja. Mert hirtelen rádöbbent, hogy bízik benne, jobban, mint eddig bárki másban élete folyamán. A veszélyes vadmacska, aki minden adandó alkalommal szembe szállt vele, és teljes szívével gyűlölte valahogyan az évek folyamán a bizalmasa és társa lett. Sosem ismerné be Cassiának, de a bukása után többször megfogadta a tanácsát, amikor nem tudta, hogy mi tévő legyen, és ha elkerülni nem is tudták a tragédiát, de mérsékelték a kárt. Legalábbis végül nem kapta meg a halálos ítéletet, ami sokak szerint a levegőben lógott.

- Köszönöm - nézett a feleségére, amikor az befejezte a borotválását. Cassia apró mosollyal nyugtázta a szót, ami talán több mindent takart, mint elsőre tűnt. - Maradj! Azt hiszem, még nem mondtam, hogy mennyire szeretem az új formádat... - kérte, és átfogta a derekát.

- Miről beszélsz? - lepődött meg Cassia, és próbált kibontakozni az ölelésből.

- Mióta megszülettek az ikrek, azóta sokkal több fognivaló van rajtad - csípett bele a fenekébe Corvus, és nem zavarta az asszonya erőtlen tiltakozása.

- Mondja egy pocakos, részeges alak! - háborodott fel Cassia. - Te még jobban fel akarsz dühíteni?

- Nem, egészen mást szeretnék veled csinálni - vigyorgott a férfi, és mindent megtett, hogy kihámozza hitvesét az átázott ruháiból.

- Felejtsd el, még mindig haragszom rád!

- Nem tudtam, hogy valaha is abbahagytad... - kezdett el lefelé araszolni az asszony ruhakivágásában, hogy megízlelje a tényleg szépen kigömbölyödött mellét. Szerencsére minden más is arányosan nőtt hozzá, így Corvus úgy érezhette, hogy magával a termékeny anyafölddel kel birokra. Mintha az élete és józan esze múlna azon, hogy maga alá gyűrje, és jól megdolgozza a fehér halmokat, amely alatt Cassia évek óta lappangó dühét, most lángra lobbantotta a viselkedése. Sosem érezte, hogy ennyire veszélyes lenne magáévá tenni a nőt, még akkor sem, amikor az kést tartott a torkának. Hátborzongató, és egyben felemelő érzés volt.

Valószínűleg Cassiának is, mert sokszor kapkodott levegő után, vagy sikoltott fel.

Cassia haragudott magára, amiért ilyen könnyen kötélnek állt, de örült is neki. Tényleg hiányzott a férje, főleg bizonyos részei. Persze tudta, hogy még messze nem oldódott meg minden, de talán kezdetnek elég lesz.

Minden napért meg kellett küzdenie az elkövetkező években, szinte a semmiből felépíteni egy új közös életet. Rá kellett jönnie, hogy a férje kegyvesztettsége alapjaiban változtatta meg az egész családja életét. Corvus nemcsak egy pozíciót veszített el, hanem az élete értelmét. Mindig is ambíciózus volt, és semmi más nem okozott neki nagyobb örömet, mint a hatalom birtoklása. Még hatalmas vagyona is csak egy kellemes mellékhatása volt a sikereinek. Enélkül nemcsak azt nem tudta, hogy mihez kezdjen, hanem, hogy kicsoda is ő valójában.

Cassiának is szembe kellett néznie néhány kérdéssel, amelyeket a férje is megkérdezett az összecsapásuk során, és utána is számtalanszor. Miért marad vele? Kényszeríteni már nem tudná, és Remus halála sem vet már mindent beborító árnyékot az életére. Már képes lenne szeretni, ezt érezte magában. Akkor miért nem keres valakit, aki méltó lenne arra a törődésre, amellyel a férjét veszi körül. És egyáltalán Corvus állandó figyeléséből, mikor lett odafigyelés? Mikor kezdte el úgy érezni, hogy hűséggel tartozik iránta, nemcsak tettben, de gondolatban, és érzésben is? Mikor fonódott össze annyira az életük, hogy nyugtalannak és kicsit elveszettnek érezte magát, amikor a férfi borgőzös magányába zárkózott?

Cassiát elkerülték a válaszok, és talán óvakodott is tőlük. Hiszen bármit is érzett ő, vagy bármit is jelentett neki a férfi, mégiscsak egy szörnyeteg maradt, aki kimondhatatlan szörnyűségeket követett el, és követne el még mindig, ha lenne rá alkalma.

A kényszerítő szenvedélyek, és a folyamatos, néhol értelmetlen harc elmúltával, csak ők maradtak a küzdőtéren, meztelenül. Fegyverek, vértek és álarcok nélkül.

Mihez kezdhetnek így egymással?