5. Fejezet - Légy kedves / Férkőzz a bizalmába!

Szombat reggel. Nem, ezt inkább húzzuk ki! Szombat hajnal!

Az egész Hoshihara család, név szerint anya, apa, kislány egész napos családi vadászatra indultak a város szélén fekvő erdőbe. Ez nem igazán nagy meglepetés, minden hónapban legalább egyszer elmennek egy ilyen kirándulásra, hogy erősítsék a családi köteléket és kielégítsék apjuk vadászati szenvedélyeit, amik nem engedhetnek neki egyetlen szabadnapot sem. Ami a mostani alkalommal mégis más volt, az a hívatlan vendégük. Nos, valójában a családfő meghívta a fiút, de ez még nem jelenti azt, hogy a kis család többi tagja is szívesen látja.

Az erdőben sötét van, a nap még csak most kezdi kidugni fejét a horizont mögül. A halvány fénysugarak meg-megcsillannak a sötét hajú fiú orrán ülő szemüvegen, majdnem olyan, mintha az üveg egy második védőfalként takarná a lelkéhez vezető talán egyetlen megközelíthető bejáratot, az amúgy is folyton csukva levő szemeit. Minori szerint igazán ijesztő volt, hogy szinte soha nem nyitja ki a szemét, mégis sokkal többet lát a világból, mint bárki más.

„Most légy olyan kedves, mondd el még egyszer, hogy MI A FRANCOT KERESEL ITT?!", ordított a lány Imayoshira, mikor már nem bírta tovább a feszültséget. A feszültséget, amit az okozott, hogy már legalább 10 perce menetelnek az erdőben, Imayoshi pedig egy szót sem szólt, csak bámult és mosolygott rá.

„Csak nem elfelejtetted, hogy az apukád meghívott?", dörgölte az orra alá ismét ezt a felettébb bosszantó tényt.

„Visszautasíthattad volna!"

„És haragítsam magamra a drága barátosném édesapját? Az nem lenne szép."

„Legalább hétvégén ne kéne a bamba képedet bámulnom…" morogta Minori.

„Jól van, kölykök! Megérkeztünk!", kiáltotta Hoshihara Kariya, és ledobta a vállán lévő hatalmas hátizsákot az apró tisztásra. „Az újoncok kedvéért még egyszer elmondom, hogy is lesz innentől. Felállítjuk a sátort, aztán mindkét férfi a csapatban kap egy puskát, és kétfelé oszolva behatolunk a vadászterületre, világos?"

„Igen, apa." válaszolta Minori, aki több, mint elégszer hallotta már ezt a stratégiát. Gyakorlatilag már ő maga is egy vadásszá vált.

„Minori, Shōichi, ti innen északra mentek! Arrafelé nincs sok veszélyes állat, de ha mégis lenne, bízom benne, hogy tudjátok kezelni a helyzetet. Ha bármi gond lenne, lőjetek fel jelzőrakétát." Kariya átadta az eszközt a lányának. Innen egy kilométerre lesz egy szarvascsorda. Azokat ajánlom!"

„Rendben. Napnyugtára itt leszünk." mondta Minori, és magával rángatta vigyorgó partnerét a sűrű erdőbe.

„Jól van, idióta kapitány, azt hiszem, ha már nem szabadulhatok meg tőled, kénytelen leszek együttműködni." sóhajtotta a lány.

„Bölcs döntés."

„Hajlandó vagyok erre az időre békét kötni veled, de figyelmeztetlek, a vadászat nem gyerekjáték. Az állatok, még ha békésnek is tűnnek, veszélyesek, ha megijesztik őket, a ragadozókról már ne is beszéljünk. Együtt kell maradnunk, és óvatosan kell megközelítenünk a prédát!"

„Muszáj lőnünk is valamit?", kérdezte Imayoshi. Azt az ért nem gondolta, hogy rábíznak egy puskát, és elvárják tőle, hogy a zéró tapasztalatával elejtsen egy vadat. Bármennyire is zseniális, ez azért már meghaladja a képességeit. Wakamatsun és Aominén kívül más vaddal még nemigen volt dolga.

„Nem, nem muszáj, csak akkor, ha enni is akarsz valamit." vigyorgott Minori kárörvendően.

„Enni?"

„Van egy mondás: aki nem dolgozik, ne is egyék! Mondhatni, ez az apám alapelve. Ha nem lősz semmit, nem eszel semmit."

„Értem, de kizárt, hogy te minden alkalommal levadásztál egy állatot. Ezt mivel magyarázod?"

„Ez a feltételezés már önmagában sértő! Honnan veszed, hogy nem sikerült mindig elejtenem egy vadat?!"

Imayoshi vetett rá egy tényleg-azt-hiszed-hogy-beveszem-nézést.

„Jól van. Nos, vagy éheztem, mint a szabály kimondja, vagy apuci pici lányára ez nem vonatkozik, ha kiskutya szemmel néz teljesen kimerülve. Választhatsz!", mosolygott Minori édesen.

„Áh, így már világos!" És itt van, megint kezdi.

„Hagyd ezt abba, most!"

„Micsodát?", kérdezte Imayoshi zavarodottan. Oh, mintha nem tudná, miről beszél a lány.

„Ezt a manipulálási izét. Kiráz tőle a hideg. Úgy próbálod formálni a párbeszédet, hogy vesztesen kerüljek ki belőle. Így éred el, hogy mindenki azt tegye, amit te akarsz."

„Ugyan, te tényleg ezt gondolod rólam?", kérdezte a rémkapitány enyhén megbántott arckifejezéssel. Hogy ez őszinte, vagy csak egy újabb hazugság, csakis ő tudhatja.

„Igen. Ezt gondolom." válaszolta Minori teljes határozottsággal.

Imayoshi sóhajtott. „Figyelj, lehet, hogy vannak dolgok, amikhez szükségem van némi manipulációhoz, de nincs minden mondatom mögött valami hátsószándék."

„Na, persze! Semmit sem változtál az általános óta, és már akkor megfogadtam, hogy soha nem fogok megbízni benned." jelentette ki a lány az emlékek tüzében fortyogva.

„Nem csinálhattam olyan nagy katasztrófát. Csak 14 voltam."

„Ja, tényleg nem, csak tönkretetted a legjobb barátnőm életét!", kiáltotta Minori.

„A legjobb barátnőd? Vajon ki…?"

„TE BAROM! MÉGIS HÁNY ÉLETET TETTÉL TÖNKRE?"

„Cssss!"

„ENGEM NE MERJ LECSITTELNI, TE ÁLNOK RÓKADÉMmmmfff!"

Imayoshi hirtelen befogta Minori száját a kezével. „Nem, úgy értem, maradj csöndben!", suttogta közel a füléhez, ám ezúttal nem közvetett romantikus szándék miatt, hanem mert mozgást hallott a közeli bokorból. Minori szemei kikerekedtek, és pánik ült az arcára. Pontosan tudta, milyen állat közelít felé. A szaga és a hangja alapján egyértelmű volt a tapasztalt lány számára. Csak remélni tudja, hogy épségben megússzák ezt a találkozást. A bokor még egyszer megzörrent, és előlépett mögüle egy hatalmas, valószínűleg nagyon-nagyon éhes farkas.

Folytatjuk…