7. Fejezet – Ismerd meg teljesen!

„Hmm… nem úgy tűnik, mintha el akarna állni…" mondta Imayoshi a zuhogó esőt és tomboló vihart bámulva. Szerencsére nem tartott sokáig, míg ő és Minori találtak egy barlangot, ahol meghúzhatják magukat egy ideig, így nem áztak bőrig. Ennek ellenére a lány a legkevésbé sem volt elégedett. Szerkesszük másképp a mondatokat, és megvan a megoldás: most egyedül van az ijesztő, idegesítő szemüveges rókával ki tudja, mennyi ideig. Már nem hangzik olyan jól, nem igaz?

„Kösz az infót, Okoska!", morogta az orra alatt, de elég hangos volt, hogy Imayoshi is hallja.

„Nos, ha már itt ragadtunk, akár elüthetnénk az időt azzal, hogy elmeséled, hogy tettem tönkre a legjobb barátnőd életét?", javasolta. Tényleg kíváncsi volt, mert ami azt illeti, egyáltalán nem szerepelt az emlékei között olyasmi, hogy szánt szándékkal meg akart valakit semmisíteni.

„Szóval érdekel, mi?", vigyorgott Minori. „Nem hiszem el, hogy egy esemény, ami gyökeresen megváltoztatta valaki életét nem maradt meg a fejedben. És még te lennél a zseni?!"

„Akkor elmondod, vagy nem?", kérdezte egy kis mosollyal. Úgyis tudta, hogy a lány előbb-utóbb megadja magát. Nem hagyna ki egy lehetőséget se, ha arról van szó, hogy a fejéhez vághatja a hibáit.

Minori sóhajtott egyet, és leült Imayoshi mellé. „Emlékszel Yamaha Mikára? Ő volt a kosárcsapat menedzsere alsó középben." A fiú bólintott. „Mivel a legjobb barátnőm volt, néha benéztem hozzá az edzések alatt. Ez is egy ilyen alkalom volt azt hiszem, másodikosok lehettünk…"

„Hé, Mika-chan!", köszönt egy szőkésbarna hajú lány, mikor belépett a tornaterembe.

„Jó reggelt, Minori-chan!", válaszolt Mika egyik kezével hátrafésülve éjfekete haját.

„Hogy halad az edzés?", kérdezte Minori kíváncsiságot színlelve, bár valójában a legkisebb mértékben sem érdekelte, mit csinálnak az izzadt, büdös sportolók.

„Nagyszerűen! Tehetséges elsőseink vannak, és biztos vagyok benne, hogy nagy esélyekkel indulunk a következő bajnokságon." mondta a lány, álmodozó, vörösesbarna szemeit mindvégig a játékosokon tartva.

„Te tényleg nagyon szereted ezt a munkát." kuncogott Minori.

„Ha te azt tudnád! Egy nap gyógytornát fogok tanítani gyerekeknek, és a menedzseri tevékenység biztos, hogy nagyon sokat fog dobni a felvételimen."

„Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog." mondta Minori egy biztató mosollyal.

Eközben a pálya másik szélén egy szemüveges, sötét hajú fiú figyelte a csapat edzését, a kapitány, Imayoshi Shōichi.

„Hé, kapitány!", szólította meg az egyik elsőéves, fekete hajjal és nevetségesen vastag szemöldökkel.

„Oh, Hanamiya? Mi az?"

A fiú, Hanamiya Makoto egy rágón csámcsogva a padra nézett, ahol az edző, a menedzser és Minori ült. „Senpai, szerinted az edző mit szeret jobban? A haját vagy a lányokat?" A kosárcsapat edzője csakugyan sok időt töltött a frizurája beállításával: egy nap legalább harmincszor megfésülte már amúgy is tökéletesen egyenes ősz haját, és annak ellenére, hogy 50 és a halál között volt, úgy csillogott a szeme bármikor egy új hölgy lépett a tornacsarnokba, mintha még soha életében nem látott volna nőnemű lényt.

Imayoshi elvigyorodott a kérdésen és a fiú szemfülességén, majd válaszolt: „Nem tudom, de erre a kérdésre nem lenne nehéz kideríteni a választ."

„Csakugyan." mondta Hanamiya, kivette a rágót a szájából, és egy edzett kosarazó mozdulatával elhajította a ragacsos gumit, ami hosszas repülés után egyenesen az edző tökéletesen ápolt hajában landolt.

„ÁÁÁÁÁ!", hangzott a meglehetősen nőies (kislányos) sikoly az edzőtől. Amint megtapogatta a feje búbját, és a keze érzékelte a ragadós anyagot, azonnal eltűnt minden szín az arcából. Mikor megpróbálta eltávolítani, a helyzet csak tovább romlott: abban a pillanatban, hogy kihúzta a rágót, kihúzott még egy maréknyi hajat is a társaságában, egy szép kis kopaszfoltot hagyva maga után. „KI…? KI KÖVETTE EL EZT A BORZALMAT?", üvöltötte azonnali választ parancsolva. Imayoshi és Hanamiya – hogy megbizonyosodjanak 100%-ig tudományos kísérletük végkimeneteléről – egyszerre a menedzserre, Mikára mutattak, aki zavarodottan nézett a meglepetéstől. „Szóval maga volt az, kisasszony?", irányította az edző dühös (őrült) tekintetét a szerencsétlen (és ártatlan) lányra.

„N-nem, én nem-"

„NEM AKARJA BEISMERNI?!", rivallt rá az edző ismét.

„D-d-de én… én nem…" Mika jól tudta, hogy semmi értelme. Amikor az edző tényleg dühös lesz, akkor nincs a világon semmi, amire hallgatna. Vége. Mindennek vége. A lány még egy pillantást vetett a valóban bűnös fiúkra, akik alig bírták visszafojtani a nevetésüket. Igen, ők jól szórakoztak mások szenvedésén. Aztán a tekintete Minorira vetődött, aki láthatólag alig bírta visszafojtani azt a késztetést, hogy teljes erejéből – amiből nem kevés van egy vadász lányának – leüsse a két nevetgélő, idegesítő, felelőtlen, idióta barmot.

„ELÉG! MOSTANTÓL FOGVA NEM AKAROM MEGLÁTNI EBBEN A TORNATEREMBEN!", hirdette ki az edző a végső ítéletet. Minoriban ennek hallatán elpattant az utolsó szál cérna is, és elindult, hogy helyre tegye a tényleges bűnösöket, de Mika elkapta a kezét.

„Kérlek… ne csináld!"

„De, Mika-chan! Megérdemlik! Nem lehetsz te az egyetlen, aki szenved!", tiltakozott Minori.

„Nem számít. Nem akarom, hogy te is bajba kerülj, mert verekedtél. Kérlek, nyugodj meg!" Minori nagyot sóhajtott, és szorosan átölelte barátnőjét. Neki most nagyobb szüksége van rá, mint a két idiótának egy kiadós verésre, amint érezte, hogy a könnyek előtörtek belőle.

„…És ezért nem vették fel az iskolába, ahonnan zöld utat kaphatott volna a legjobb egyetemre, hogy gyógypedagógus legyen. Csak azért, mert ti infantilis nyomorékok nem voltatok képesek a büdös kosárlabdátoknál maradni! Van fogalmad róla, mennyi gyerek életét nem lesz most képes szebbé tenni?!", fejezte be Minori a történetet.

„Nos, gyakorlatilag ez Hanamiya hibája." jelentette ki Imayoshi a fejét vakargatva idegesen.

„Oh, persze! Csináld csak ezt! Megint másra kened a bűneidet! Tudom, hogy ő végezte el a munka nagyját, de te ugyanúgy hibás vagy a történtekben, és egy cseppnyi bűntudatot sem vagy képes mutatni?!"

„Sajnálom."

„Sajnálhatod is, mert- Micsoda?", nézett Minori értetlenkedve. Imayoshi Shōichi most komolyan bocsánatot kért?

„Úgy értem, nem akartuk tönkretenni a barátodat, csak szórakoztunk…" Minori nem hitt a fülének. Ennyi? Ennyi lenne az egész? Csak el kell mondania a problémáját neki, ő bocsánatot kér, és el van intézve? Nincs több harag és szenvedés? Nem! Ettől Mika még nem fog bejutni az egyetemre, ettől még nem fog semmissé válni az incidens. De akkor miért esik nehezére tovább haragudni a fiúra?

„Mindegy…"

„Ez most azt jelenti, hogy már nem utálsz?", kérdezte Imayoshi egy vigyorral, ami általában azt jelzi, hogy minden pontosan a tervei szerint alakul.

„Hah! Még mit nem! Egy szóval sem mondtam, hogy megbocsátok, csak annyit, hogy értékelem a minimális bűnbánatodat."

„Az is valami."

„Hé! Kérdezhetek valamit?", mondta Minori egy huzamos idő csend után.

„Persze." jött a válasz.

„Miért jöttél el velünk?", kérdezte a lány, Imayoshi pedig épp mondani készült valamit, de Minori következő mondata belé forrasztotta a szót. „Ha azt mondod, hogy mert apa meghívott, megütlek. Te is tudod, hogy visszautasíthattad volna, de inkább eljöttél az erdőbe, álltad apám fenyegető tekintetét, elviseled, hogy állandóan ordítozok veled, és megtámadott egy farkas! Bármit is forgatsz a fejedben, kétlem, hogy megérne ennyi áldozatot."

Imayoshi csak mosolygott, kinyitotta a szemét, és a lány mogyoróbarna szemébe nézett: „Túl kevésre becsülöd magad, Minori-chan."

Ez volt az a pillanat, amikor minden a feje tetejére állt. Minori már nem volt biztos benne, hogy Imayoshi tényleg az az ijesztő, idegesítő, utálatos, álszent ember, akinek mindeddig gondolta, Imayoshi pedig nem volt biztos benne, hogy pusztán azért van itt, mert van egy gondosan kidolgozott terve, aminek célja, hogy megkedveltesse magát Minorival. Már semmi sem volt olyan tiszta, és világos, mint a legelején. A régi kép teljesen elhomályosult.

Nem igazán volt világos, hogyan történt, milyen események sorozata vezetett a jelenlegi helyzet kialakulásához, de mire a két fiatal észbe kapott, azt vették észre, hogy nagyon közel vannak egymáshoz, az arcukat csak néhány centiméter választja el. És ez volt az a pillanat, amikor az agykerekeik újra visszatértek a normális kerékvágásba. A szemeik nagyra nyíltak, és gyorsabban, mint a villám, elfordították a fejüket egymástól, mindkettejük arcát piros szín ékesítette.

„O-oda nézz, elállt az eső!", kiáltott fel Minori egy kicsit hangosabban a kelleténél.

„Áh, igen! Talán vissza kéne mennünk! A szüleid biztosan aggódnak." válaszolt Imayoshi szintén kevésbé összeszedetten, mint általában.

„Igen."

Egy röpke pillanatig, ismét találkozott a tekintetük, de képtelenek voltak egymásra nézni. A majdnem megtörtént esemény még túl frissen élt az emlékezetükben. Mind a ketten csendes megállapodást kötöttek, hogy az iméntieket meg nem történtnek nyilvánítják, és visszaindultak a táborba, de valójában mind a kettejüknek ugyanaz járt az eszében: 'Mégis mi a fene történt az előbb?!'

Folytatjuk…