8. Fejezet – Szeresd!

A barlangban történt események után nem meglepő módon sem Imayoshi, sem pedig Minori nem tudta, hogyan viszonyuljon egymáshoz, így a hazafelé vezető út kínos csendben telt el Minori apjának néhány erőltetett poénja kíséretében. Ez az állapot pedig hetekig nem változott.

Minori finoman szólva is össze volt zavarodva, az indokra pedig nem volt éppenséggel nehéz rájönni. Egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a tényt, hogy az ember, akit éveken át gyűlölt, mert megkeserítette a barátnője életét valójában nem is olyan borzalmas, mint azt eddig hitte. Ha ez így van, akkor mi értelme volt az eddigi tetteinek? Egyáltalán hogy fajultak a dolgok odáig, hogy a barlangban megnyíljon neki? És mi volt az az elképesztően őszinte pillanat?! És ha arra gondol, hogy ők majdnem… Még a hideg is kirázza…

Imayoshi részéről nem voltak ennyire drámaiak a dolgok, ám kétségtelen, hogy az ő fejében sem volt teljesen tiszta minden részlet, ám egy dologban biztos volt: a terve egyenesen a siker kapuja előtt áll. Az egyetlen probléma, hogy a kapuőr elképesztően erős, semmiképp se akarja hagyni, hogy átlépje a küszöböt. Nos, két lehetőség áll rendelkezésére: vagy áttöri erővel a védelmet, vagy egy alattomos lépéssel csapdába csalja a prédát. Az utóbbi minden szempontból jobban illett az ex-kapitány stílusához.

A kérdés már csak az maradt, hogy szembesítse a lányt azzal a ténnyel, hogy már nincs hová menekülnie?

A válasz egy füstbomba formájában érkezett.

„Üdv, Shō-chan!", intett Haru-chan mély gondolataiban lévő barátjának.

„Haru-chan, mondtam, hogy ne jelenj meg csak úgy az emberek előtt. Ijesztő."

„Ezt nem akarom pont tőled hallani." nevetett a lány, Imayoshi pedig jól tudta, hogy igaza van. „Mizu a kis prédáddal?"

„Hát, történt egy-két dolog, de szükségem lenne még valamire, amivel végleg megtöröm." válaszolta a szemüveges róka.

„Mindent bele, én szurkolok neked. Bár tudom, hogy úgyis te fogsz nyerni, mert te vagy az egyetlen, aki még nálam is jobb, nálam pedig senki se lehet jobb." vigyorgott Haru.

„Kösz a támogatást. Egyébként hallottam, a te pályádon is kisütött a nap."

„Mi van?"

„Hallottam a macskamentő akciódról. Elég érdekes volt látni, ahogy Wakamatsu arca lilából vörösre, majd kékre, fehérre, majd megint vörösre vált." mosolygott a fiú, majd egy lopott pillantással ő is láthatta, ahogy Haru-chan arcán büszke mosoly szélesedik, de nem szólt semmit.

„Mit gondolsz, ő megéri, hogy bevesd rajta Haru-sama, a Vadász Öt Lépéses Vadászati Útmutatóját?", kérdezte Imayoshi.

„Hm… Ha neked bevált, akkor talán én is tehetek egy próbát."

„Hé, kettyós kacsa! Nem úgy volt, hogy még egy hétig nem jöhetsz ki a kórházból?!", hallatszott Wakamatsu kiáltása a távolból.

„Ugyan, Kō-chan, már semmi bajom!", feleselt a lány.

„MEGMONDTAM, HOGY NE HÍVJ KŌ-CHANNAK! És hogy takarodj vissza a kórházba, mielőtt megsérülsz!"

„Haru-samát, a Vadászt nem tarthatják fogva!"

„Pofa be, engem nem versz át a dumáddal! Közveszélyes kiskacsa!"

Ezután Imayoshi már csak annyit vett észre, hogy Wakamatsu üldözi az épületek, kerítések tetején a közgyógy elől menekülő Harut.

'Valóban egy érdekes pár…' gondolta magában, majd továbbhaladt az otthona felé.

Egy héttel a ballagási ünnepség előtt járunk. Imayoshinak egyetlen hete maradt, hogy rávegye Minorit valódi érzéseinek elismerésére. Nem igazán romantikus értelemen. Pusztán annyi volt a megállapodás tárgya, hogy azt mondja, kedveli a fiút. Csupán ennyi kell a győzelemhez. Mégis fenn áll a kérdés: ezzel megelégedne a zseniális kapitány? Még maga sem tudta pontosan.

Egy fejrázással elhessegette ezeket a zavaró gondolatokat, és csak a szemei előtt lebegő célra összpontosított. A tanteremben egy rendkívül érdekfeszítő tanórán ülve, Minorit figyelve cikáztak a stratégiák a fejében. Ekkor bevillant egy kulcsmondat: Mindent vagy semmit!

Ezzel a tökéletes vadászati útmutató körvonalai kirajzolódtak zseniális elméjében.

Folytatjuk…