2011.
Roderich csukta be az ajtót.
– Biztos jó ötlet volt elmondani nekik? – szegezte rögtön Ludwignak. – Jó ötlet volt odaadni nekik azt a könyvet? Azt se tudjuk, hogy Arthur mit írt le benne…
– Dehogynem. Az a darab papír és spárga már vagy tíz éve ott kallódott az irodámban. Arthur minden bevetése előtt leadta azt a könyvet, és azzal hagyta ott, hogy ha valami történne vele, akkor csomagoljam be, és adjam oda a srácainak.
Beültek az autóba. Ludwig fáradtan dőlt hátra.
– Azért is kértem meg őket rá, hogy Elizáékat ne keressék, mert Arthur az ő szerepüket egyáltalán nem említi.
– De biztos vagy benne? – akadékoskodott Roderich.
– Elolvastam.
– Oh. Milyen volt?
– Életem legborzasztóbb olvasmányélménye – fűzte össze a karjait. – Nem, ne kérdezd.
Ültek még tíz percet az autóban. Roderich egyre többet mocorgott.
– Nem akarunk menni?
– Megvárjuk, amíg kijönnek.
Az osztrák elhaló hangon hörgött és hátravetette a fejét. Ludwig lesújtó pillantást vetett rá.
– Ne nézz rám így, nem véletlen vagyok ellátmányos, nem pedig terepi ügynök. Utálok ilyen szűk helyeken dekkolni és arra várni, hogy történjen valami!
– Meg is néztelek volna a terepen – dünnyögte Ludwig. – De tudod mit?
A fedélzeti számítógépbe beütött néhány számsort, és lenyitotta Roderich előtt a kesztyűtartót. Az apró képernyő villogva életre kelt és betöltötte Arthur nappalija.
A barna hajú sötéten pillantott rá.
– Arthur tudta, hogy be van kamerázva a háza?
– Persze, hogy tudta. És neked is tudnod kéne, a te készleteidből voltak a holmijai.
– Én kérek elnézést, hogy nem tartom számon, kinek mennyi kacatot adtam! – Felhúzta az orrát. Ludwig sóhajtott. – És most? Üljek és nézzem, ahogy ők ülnek és olvasnak?
– A másik lehetőség, hogy ülsz és a bejárati ajtót nézed. Melyik szimpatikusabb?
Roderich elhúzta a száját és csak azért is az egyik fa tetején burukkoló galambokat kezdte figyelni.
Bő egy órája dekkoltak néma csendben, mikor Roderich újra megszólalt:
– Hang van?
Ránézett.
– Roderich, te csináltad ezt a ketyerét, hadd ne nekem kelljen tudni.
Újabb arisztokratikus fintor után Ludwig már nem csak a bőrülésen ficergő Roderichet hallotta, de a nappaliban időnként mélyeket szusszantó fiúkat is. További ajtóbámulás után arra jutott, hogy amíg a nappaliban vannak, úgyse jönnek ki, szóval ő is nézheti a képernyőt.
A srácok ugyanazon a fotelon szorongtak ketten, ahol hagyták őket. Gyorsan haladtak a könyvvel – Arthur jól olvashatóan írt, és nem sokat, csak nehezen emészthető dolgokat. Ludwig tapasztalt, nyomot kereső szeme könnyen felismerte, hogy Arthur hol tartott szüneteket az írásban. Nehezebb részeknél volt, hogy a szó közepén változott a tinta színe, vagy az írásképe.
Hat évig tartott neki, mire le tudta írni, hogyan halt meg a felesége. A kamera szemén át látta, hogyan merednek a fiai arra az oldalra, amin csak két mondat szerepelt:
Mivel információt adott ki, ellenséges kémnek minősült.
És én lelőttem.
Az első a lap tetején szerepelt, a második a lap alján, a kettő között áthúzott, satírozott, szétfirkált mondatkezdemények. Így is négyféle tollal írta le azt a mondatot, amire hat évig készült.
Alfred felugrott, az ablakhoz ment és megtámaszkodott a párkányon. Matt utánanézett.
– Alfred?
A bátyja csak a fejét rázta. Eleve lehetett rajta egy súly, mert mire Arthur leírta ezt a mondatot, Alfred már rég nem lakott otthon. A szicíliai fogság, és kettejük közös életének elbeszélését több helyen megszakították a jelen kitekintései – leginkább bocsánatkérések, amiért lemaradt valamiről, vagy kiabált velük valami apróság miatt. Leírta, ha feszült volt a munkája miatt. Hogy pontosan min dolgozott éppen, arról nem beszélt, nem is tehette volna, egyébként Matték egy erősen cenzúrázott változatot kaptak volna kézbe.
Ludwig, noha nem tartotta magát az érzelmek szakavatott mesterének, most tudta, hogy az idősebbik Kirkland-fiú lelki szemei előtt az a pár sor szerepel, amit az apja az ő távozásakor vetett papírra: (2001. aug. 7.) Alfred, nem tudom, mit tettem, amivel ennyire magamra haragítottalak, de bármi is volt az, kérlek, bocsáss meg érte. Szeretlek, napsugaram.
– Al? – kérdezte halkan Matthew. – Jössz?
– Én ezt nem t'om tovább olvasni, Matt. Nem megy.
A fejét rázta. Remegtek a térdei.
Matthew nem esett kétségbe. Visszanézett a térdein egyensúlyozott könyvre, majd lapozott a következő oldalra. Tisztán és érthetően kezdte felolvasni az ott látottakat, amivel egyrészt padlóra küldte a bátyját, másrészt Ludwignak nem kellett többet tippelnie, hogy hol tartanak.
Nem akartam, hogy bármelyikőtöknek is köze legyen a sereghez. Az én nevemmel a hátatok mögött semmiképp. Normális életet akartam nektek, feleséget, családot, úgy, hogy nem kényszerítenek titeket olyan döntésre, mint engem.
Veletek zsarolták őt.
Ha én az életem feláldozásával megmenthettem volna őt, akkor megtettem volna. De nem tehettem. Az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy tisztességgel felnevellek, és helyette is szeretlek titeket, csillagaim.
Sokszor elmondtam, mennyire szeretlek benneteket. Talán azért, hogy a bűntudatom enyhítsem, amiért neki csak élete utolsó napán voltam képes kimondani, közvetlenül azután, hogy én… értitek. Azóta sem bocsátottam meg magamnak.
A könyv megváltozott, miután Arthur végzett a múlt ismertetésével. Addig csapongott, kitért erre-arra, és csak akkor írt a feleségéről, amikor elég erősnek érezte magát. Onnantól kezdve voltak benne egészen naplószerű bejegyzések: dátum a bal felső sarokban, alant elmélkedés. A könyvben szerepeltek vallomások, bocsánatkérések, sőt, Arthur rendszeresen írt búcsúleveleket a bevetései előtt. Matt hangja többször megremegett, és kivétel nélkül mindegyik után tartottak egy néhány perces szünetet. Az egyik ilyen alkalmával Alfred elment és hozott neki egy pohár vizet, hogy ne száradjon ki a szája teljesen.
A búcsúlevelek általában arról szóltak, hogy Arthur mit szeretett volna még kezdeni az életével, vagy mit bán, hogy nem tett meg. Mindegyiknek két állandó pontja volt: nagyon szereti a gyerekeit, és temessék a felesége mellé.
Ezek után a levelek után Ludwig mindig áldotta az eszét, amiért soha nem nősült meg.
– Kétezer-tizenegy, június tizenegyedike.
Alfred feljajdult. Ludwig nem értette, miért. Matthew felolvasása gyorsan javított ezen.
Gyönyörű volt az esküvőd, napsugaram. Remélem, boldogok lesztek a feleségeddel. Anastasya olyan lánynak tűnik, aki képes megállni a maga lábán, és támogat téged, ha arra van szükség. Szeresd őt nagyon, Alfred, és ezt mondd is meg neki.
A problémák azért vannak, hogy megoldjátok őket, és ketten egyszerűbb, mint egyedül. Ha pedig úgy érzed, nem tudod, mit mondj, ne habozz az öcsédhez fordulni tanácsért.
Matthew, te mindig is egy angyali türelmű ember voltál. Becsüllek érte. Te biztosan jobban kezelted volna azokat a nehéz pillanatokat, amikor én megbuktam. Itt természetesen azokra a percekre gondolok, mikor elveszítettem a türelmem, és kiabáltam veletek. Ne haragudjatok rám, kérlek.
Köszönöm, hogy a fiaim vagytok.
Matthew hosszú perceken keresztül törölgette a szemeit. Alfred végül összekaparta magát, és odament hozzá, hogy vállon veregesse.
– Mindig megköszöni – szipogta. – Mintha én döntöttem volna el, hogy a fia akarok lenni.
– Nekem is megköszönte, pedig én itt hagytam a retekbe – morogta Alfred. – Még azután is megköszönte, hogy elmentem.
– Mert nagyon szeretett téged.
– Ő se tudta, és én se tudom, hogy mi a francon vesztünk össze. Tíz évig alig szóltam hozzá, és csak most derült ki, hogy azt se tudtuk, mi bajunk egymással. – Megrázta a fejét. – Egy seggfej vagyok.
– Al…
– Ne menjünk bele. Csak olvasd tovább.
Matthew lágyan a testvérére mosolygott, és lapozott a következő bejegyzéshez.
– Al.
– Mondd.
– Ez az utolsó.
Alfred elkomorult. Leült a dohányzóasztal mellé, és a bútor lapjára támasztotta a homlokát. Matt kortyolt egyet a vízből, és nagy levegőt véve olvasni kezdett.
2011. augusztus 19.
Drága kicsikéim!
Ha minden jól megy, akkor ez lesz az utolsó utam Olaszországba. Olyan bizonyítékaim vannak az olasz testvérek ellen, amiket ők sem mosnak le egykönnyen. Egy életre rács mögé fognak kerülni. Már, ha minden úgy sikerül, ahogy várom. Természetesen most is benne van a pakliban, hogy valamit elbénázok. Ahogy öregszem, egyre többször előfordul, hogy valami felett elsiklik a figyelmem.
Ludwig megígérte, hogy ha lezárom ezt az ügyet, akkor áthelyeznek irodai szolgálatra, ha nem, akkor karácsonykor. Hálás vagyok érte. Többet lehetek majd itthon, és Gilbert nem fog csillagászati számlákkal rohangálni utánam, hogy segítsek neki kifizetni a nemzetközi csevegéseink árát. Milliószor elmondtam már neki, hogy ne hívjon, amikor „konferencián" vagyok, de esténként akkut szófosásban szenved.
Ha az olaszok végre ülnek, az is lehet, hogy nyugdíjaznak, akkor pedig végre mesélhetek nektek. Lehet, hogy akkor nem lesz többé szükségem erre a könyvre. Lassan ezt is úgy őrzöm, mint titeket. A fél életem benne van.
Lehet, hogy végre valóban felcsapok szerkesztőnek.
Vagy csak kibékülök veled, Alfred. Most nősültél, és bevallom, reménykedem benne, hogy mire megszületnek az unokáim, megbékélünk egymással, és lehetek én a gyerekeid szenilis nagyapja. Matthew, ebben rád is számítok, de semmiképp ne érezd úgy, hogy siettetlek.
Al felugrott és úgy járkált fel-alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Matt csendben, bánatosan figyelte, míg lenyugszik és visszaül, csak utána folytatta.
Természetesen számolnom kell azzal a lehetőséggel is, hogy nem jön össze. Ez esetben temessetek anyátok mellé, kérlek.
Nagyon szeretlek titeket, csillagaim. Vigyázzatok magatokra!
Ludwig szusszant egyet. Figyelte, hogyan meredt Matthew az utolsó mondatra, majd lassan becsukta a könyvet. Alfred nem tudott magával mit kezdeni. Ludwig éppen a társa felé fordult volna, hogy mindjárt kijönnek, és örüljön, mert lassan mehetnek, és realizálta, hogy Roderich a könnyeit törölgeti.
– Most mit nézel, ostoba! – kiáltott fel. – Törődj a magad dolgával…
Kérésének engedve Ludwig inkább visszafordult a képernyő felé.
– Égessük el – jelentette ki Alfred. – Vagy adjuk vissza Ludwignak, mit tudom én, de soha többé nem akarom látni ezt a borzalmat.
Matthew félrebillentett fejjel nézett rá.
– Tudom, hogy fáj, de attól, hogy elpusztítod, nem lesz jobb.
– Apa haza akart jönni, Matt. Apa nem akart bántani senkit, mégis kényszerítették rá. Az egész életét kényszerben élte.
– Arra nem kényszerítette senki, hogy minket felneveljen.
– Nem. Arra nem.
– Mégis megtette – mosolygott.
Alfred kifejezéstelen arccal bámult előre. Matt visszanézett a könyvre. Úgy tűnt, ő jobban viseli a tartalmát. Nem is neki kellett megbirkóznia a ténnyel, hogy haragban vált el valakitől, aki egész életében szerette és védte.
– Azt írta, csak féltestvérek vagyunk – jegyezte meg félhangosan. – Furcsa nem? Úgy értem…
– Számít az? – vágott közbe Alfred. – Mármint oké, elismerem, rohadt fura, hogy valami random házas nő szült meg engem, de az én anyám apa felesége volt. Rá emlékszem. Róla tudom, hogy fontos voltam neki.
– Sose mondtad, hogy emlékszel anyára.
Matthew hangja halk volt, telve csalódottsággal.
– Apának rosszul esett. Anya nem csak nekem hiányzott, hanem neki is. Egyébként se emlékszem rá olyan nagyon. Ha az utcán szembejönne velem, nem ismerném meg, de néhány apróság megmaradt. Megvigasztalt, amikor ráharaptam a nyelvemre, mindig ugyanazt a francia dalt énekelte teregetés közben és szomorú volt, amikor utoljára láttam. – Alfred belebámult a két nyitott tenyerébe. – Emlékszem rá, milyen arccal ment meghalni.
Matt felugrott és átölelte.
– Te legalább emlékszel rá – motyogta neki.
Alfred visszaölelte. Hosszan lapogatták egymás hátát, végül Alfred mélyen, szaggatottan levegőt vett és feltápászkodott.
– És én ezt hogy a fenébe fogom elmesélni Anastasyának?
Erről a kérdésről értekezve léptek ki az ajtón, zártak be maguk után és vágtak neki a városnak. Figyelemre se méltatták Ludwigék tucatautóját.
– Matthew tudja? – kérdezte hirtelen Roderich.
– Micsodát?
– Hogy Vargas dédunokája.
– Dehogy tudja. – Ludwig indított. – Ott voltam, amikor Marie meghalt. Az volt az egyik kérése, hogy a fiai soha nem tudhatják meg. Arthur ezzel egyetértett.
– És Vargas soha nem akart eljönni érte?
Ludwig vetett egy oldalpillantást a kíváncsiskodó ellátmányosra.
– Mint utóbb kiderült, abból a tizenegy nevet soroló listából mindegyik Vargas rokona volt valamilyen fokon. Gyerekek, unokák. Lovino nem tudta, milyen listát kapott, neki csak vigyáznia kellett rá. Egyedül az öreg Vargas, meg az egymással kapcsolatban álló leszármazottak tudtak arról, hogy ki kinek a rokona. Azután, hogy Arthur '88. áprilisában elintézte az öreget…
– Ácsi, Arthur ölte meg? – kerekedett ki a szeme a férfinak. – Én úgy tudtam, hogy ellenséges bandatámadás volt!
– Okolhatjuk a dologért Arthurt – helyesbített. – A megfelelő helyen és megfelelő időben elhintette, hogy hol és mikor lesz az öreg születésnapi partija. A Camorra tiszteletét tette. Róma a sírba vitt magával egy csomó titkot, így azt is, hogy ki-kinek a leszármazottja. Az unokái nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a vérnek, mint ő. Ha valaha összeakadtak volna Matthew-val, akkor megöletik, vagy fogságba ejtik, nem kezdenek el azon filozofálni, hogy most milyen szintű rokonságban állnak.
– Túlbonyolított ez a világ – sóhajtott Roderich. – Még jó, hogy soha nem nősültem meg.
Ludwig felhorkant.
– Te csak hisztizel Eliza után.
– Rohadj meg.
VÉGE