KÉTSÉGBEESÉS
10. Fejezet /Pánik/
Cameron kábultan feküdt az ágyon. A Vicodin lassan átvette az uralmat a teste fölött. Éppen próbálta összeszedni a gondolatait, amikor megszólalt a telefon.
Automatikusan utána nyúlt, nem gondolva a lehetséges következményeire.
A vonal túlsó oldalán Wilson összehúzott szemöldökkel szólt bele a kagylóba:
- Cameron, te vagy az? ...Kérlek, válaszolj!
Cameron a füléhez emelte a készüléket (legalábbis olyan közel hozzá, amennyire tudta) és elmosódott hangon szólt bele.
- Halló?
- Cameron, hogy vagy? –kérdezte Wilson, de egészen más választ kapott, mint amire számított.
- Jimmy! Annyira sajnálom, Jimmy. Ígérd meg, hogy meg fogod érteni.
Wilson érezte, ahogy teste minden porcikáján felálltak a szőrszálai. Először is, Cameron SOHA nem hívta őt Jimmy-nek. Egyedül House hívta így. Másodszor pedig olyan volt a hangja, mintha ki lenne ütve, vagy be lenne gyógyszerezve.
- A francba. Cameron, mit tettél kedvesem? Bevettél valamit? El kell mondanod. Cameron! Itt vagy még?
Wilson kezdett pánikba esni.
- Allison Cameron, válaszolnod kell, most azonnal! Jól vagy?
A felelet annyira halk volt, szinte már csak suttogásként hatott.
- Nem. De jól leszek… hamarosan. – azzal letette a kagylót.
Wilson teljesen kétségbeesett. Cameron megpróbálta megölni magát.
Oda kellett mennie, hogy megmentse, mielőtt még túl késő lesz.
A lakása csak pár percnyire volt a kórháztól. Gyorsabban odaér, mintha a rendőrséget hívná… és különben sem akarta őket belekeverni ebbe. Remélte, hogy még időben beér vele a kórházba, de isten tudja milyen messzire ment el. Megragadta a kulcsait és kirohant az irodából, be sem zárva maga után.