KÉTSÉGBEESÉS
24. Fejezet /Az utolsó szavaim hozzátok/
Wilsonnak nagy nehezen sikerült elrángatnia House-t Cameron mellől, miután megnyugtatta, hogy feltétlenül hívni fogják, ha csak a legkisebb változás is beállna az állapotában.
Amikor beértek a konferencia terembe, Foreman és Chase már vártak rájuk.
Foreman-nek elég volt egyetlen pillantást vetnie főnökére, hogy észrevegye a duzzadt, piros szemeit, az alatta lévő sötét karikákat, a sápadtságát, és hogy már jó ideje nem látott fésűt a haja. Dühös volt rá, de tudta, hogy szenvedett. Most nem volt idő okolni a történtekért.
Chase ezzel szemben sötét pillantásokat küldözgetett felé. Na nem mintha House-t érdekelték volna Chase érzései. Tisztában volt vele, hogy az évek során sokszor megbántotta Cameront, de minden alkalommal, amikor Chase-re nézett, csak arra tudott gondolni, hogy ez a rohadék szemét módon kihasználta Allisont, amikor a legkisebb alkalma nyílt rá. És Vogler besúgója is ő volt.
House leült Cameron helyére, Wilson pedig a tábla elé állt. Egy borítékot húzott elő a kabátzsebéből.
- Gondolom mindnyájan kíváncsiak vagytok, hogy mért hívtalak ide titeket. A válasz egyszerű. Ezt a levelet Cameron írta, mintegy búcsúzásképp. Nekem címezte, és arra kért benne, hogy hangosan olvassam fel nektek. Tudom, hogy nem halt meg, de talán találunk benne néhány választ, hogy mért tette, amit tett. Csak addig a részig olvastam el, ahol megkért, hogy hangosan folytassam, szóval engem is ugyanolyan váratlanul fog érni, mint titeket.
Wilson felvette az olvasószemüvegét, majd hozzákezdett:
Wilsonnak, Foreman-nek, Chase-nek, és House-nak:
Minden bizonnyal váratlanul ért titeket a halálom, különösen, hogy saját magam tettem. De nem szeretném, ha utálnátok emiatt. Azt hiszem, mostanra már mindnyájan tudjátok, mi történt Cuddy irodájában. Teljesen megsemmisültem és nagyrészt emiatt döntöttem úgy, hogy végleg véget vetek a House-al való „kapcsolatomnak". De nem ez az egyetlen oka és éppen ezért azt szeretném, ha nem vádolnátok miatta House-t
Már jó ideje boldogtalan voltam. Egész végig egyedül éreztem magam, annak ellenére, hogy emberek közt voltam.
Először elvesztettem Dannyt, majd a kisbabámat, és hamarosan életem másik nagy szerelmét, Joe-t is. A szüleim meghaltak. Akkortájt költöztem ide, majd bekerültem a csapatba és… a többit már tudjátok.
Megkíméllek titeket a részletektől, hisz mindannyian tudjátok, hogy beleszerettem House-ba. De sajnos ez egy viszonzatlan szerelem volt.
Oh, és ne felejtsük el azt sem, amikor megvolt az esélye, hogy megfertőzött az egyik betegünk, és hónapokig kétségek közt éltem.
Csak arra próbálok kilyukadni, hogy itt sosem éreztem úgy, hogy igazán szeretnek. Tudom, hogy voltak barátaim, de ennek ellenére egyedül éreztem magam. Mintha senki sem törődött volna velem, és ez egy pokolian magányos érzés tud lenni.
Szörnyű tudni, hogyha ma meghalnál, senkinek nem számítana igazán. Egy nyomasztó ürességet érzel belül.
De nem hibáztatlak titeket. Nektek is megvan a saját életetek. De bárcsak ne éreztem volna mindig azt, hogy én csak egy felesleges „harmadik személy" vagyok. Az sem segített, hogy én voltam az egyetlen női tagja a csapatnak. Folyton úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell… és nemcsak House-nak, hanem nektek hármatoknak is.
Lassan itt az időm… Mindenkitől szeretnék külön-külön is elbúcsúzni, mielőtt megtenném.
Szeretném, ha tudnátok, milyen büszke vagyok rá, hogy veletek dolgozhattam. És büszke vagyok arra, amit együtt csináltunk.
Életeket mentettünk.
De nem menekülhet meg mindenki.
Wilson egy percre leállt az olvasással, amíg megtörölte könnyes szemeit. Miután visszatette a szemüvegét, körülnézett a teremben. House szemeiből potyogtak a könnyek, míg Chase és Foreman még igyekeztek erősek maradni.
- Nem hittem volna, hogy így érzett… hogy ennyire boldogtalan volt. –mondta Foreman.
- Igen…én sem. Fogalmam sem volt, hogy valami nincs rendben, a szokásos House – mizériát leszámítva. –értett egyet Chase.
House közben a könnyeit törölgetve szinte percenként leellenőrizte a csipogóját, hogy biztos legyen benne, hogy el tudják érni, ha valami baj van.
- Most jönnek a személyre szóló részek. –mondta Wilson, majd folytatta a levelet:
Kedves Wilson!
Neked hagytam ezt a levelet, mert tudtam, hogy te leszel az, aki először keresni fog, miután láttál a hallban sírni.
Mindig barátként tekintettem rád. Veled mindig beszélhettem a House-al kapcsolatos problémáimról… azt hiszem, mi ketten vagyunk azok, akik a legjobban ismerik és szeretik őt, annak ellenére, hogy mindenkit ellök magától.
De te több voltál nekem, mint egy egyszerű barát.
Bármi is történt, mindig számíthattam rád. Egy igazán kedves, figyelmes férfi vagy, és kívánom, hogy egyszer megtaláld azt a nőt, akibe beleszeretsz, és aki levesz a lábadról – ezúttal örökké.
Wilson kérlek vigyázz House-ra! Tudom, hogy neked és nekem néha megvoltak a különbségeink, mikor róla volt szó, de egy dolog mindig közös volt bennünk… mindketten szerettük őt.
Te vagy a legjobb barátja.
Tudom, hogy ezt sosem fogja beismerni, de valószínűleg te vagy ez egyetlen ember, akit szeret.
Most, hogy már nem vagyok, neked kell vigyáznod rá. Én megpróbáltam, de nem hagyta. Szüksége van valakire, aki segít neki a helyes úton maradni, és a jó döntéseket meghozni, amikor a fájdalma túlságosan nagy lesz. Tudom, hogy számíthat rád, Wilson.
Csak ne feledd, hogy hirtelen nem erőltethetsz rá semmit.
Neki kell akarnia.
És amikor eljön ez a nap, tudom, hogy ott leszel neki.
Kedves Foreman!
A kettőnk kapcsolata mindig is bonyolult volt.
Az elején nehezen tudtalak megismerni. Egy falat építettél magad köré, amin időbe telt átjutni. De utána minden jónak tűnt.
Azt hittem, barátok voltunk.
De aztán elloptad a cikkemet, és még csak egy kis megbánást sem mutattál. Mikor pár nap múlva megpróbáltam elnézést kérni, amiért annyira kiborultam, te azt mondtad, nem vagyunk barátok. Annyira rideg voltál. Aznap nagyon megbántottál.
Megpróbáltalak utálni, de képtelen voltam rá.
Később, amikor beteg lettél és megszúrtál a fertőzött tűvel, hogy visszamenjek abba a lakásba… azt gondoltad, már annyira sem érdekelsz, hogy nem mentem volna vissza. Csakhogy nem tudtad, hogy kb. 30 percet töltöttem el House-al vitatkozva, de ő nem engedett. Szándékosan meg akartál fertőzni.
Megpróbáltalak utálni, de képtelen voltam rá.
Később viszont úgy tűnt, a dolgok megváltoztak a részedről, mert tiszteletet kezdtél mutatni irántam. Ekkoriban kezdtünk el te, Chase és én hármasban eljárni inni, néha még táncolni is.
Eric, tudom, hogy voltak nehéz időszakaink, de én mindig a bátyámként tekintettem rád. Te voltál az egyetlen, aki reggelenként megkérdezte, hogy vagyok. Mindig nyíltan kimondtad, ha problémáid voltak. Ezt szeretném neked megköszönni.
És még valami… Nagyon tehetséges orvos vagy, Eric. Tudom, hogy nem mindig értettél egyet House-al, és az életmentési szokásaival, de van valami, amit nem tudtál… hogy milyen sok mindenben hasonlítasz rá. Nem egyszer láttam, amint olyan dolgokat mondasz, vagy csinálsz, amik House-ra jellemzőek. Még a szabályokat is képes voltál megszegni, ha a beteg élete volt a tét.
Sokra fogod még vinni, Eric… és bárhol is leszek majd, mindig egy mosoly lesz az arcomon, mert tudom, hogy az én cikkem juttatott el oda, ahol vagy.
Ahogy Wilson a sor végére ért, az asztalnál ülők mindegyike egy félig sírós, félig nevetős hangot hallatott. Foreman House felé bólintott, nyugtázva az előbb elhangzottakat, House pedig viszonozta ezt.
Kedves Chase!
A mi kapcsolatunkban voltak jobb, és kevésbé jobb időszakok egyaránt. Azt hiszem, mindenki tudja, mi történt köztünk, amikor féltem az AIDS-től és metamphetamint vettem be. Ez több okból is hiba volt.
Mindenekelőtt azért, mert nem voltam önmagam. A következményei a munkánkban is megmutatkoztak, és egy időre megbélyegezte a barátságunkat.
Miután túljutottunk a helyzet kínos szakaszán, ugyanolyan jó barát lettél, mint előtte. Mindig meg tudtál nevettetni és ezzel könnyebbé tetted azokat a hosszú vizsgálati órákat.
Ahogy már Foreman-nek is mondtam, nagyon élveztem a péntek esti iszogatásokat és táncolásokat… annak ellenére, hogy ti ketten általában más nőkkel mentetek haza, akikkel megismerkedtetek, én pedig mindig ott kötöttem ki, hogy fogtam egy taxit, és hazamentem az üres lakásomba.
Emlékszem, hogy megnehezítettétek a dolgomat, mikor találkoztam egy fickóval, aki vonzódott hozzám, de én valamilyen kifogással mindig lepattintottam. Senki mást nem akartam, csak House-t.
Robert, tudom, hogy milyen sok ellentét van közted és House között, de remélem ez meg fog változni. Te már az elején figyelmeztettél, hogy ne szeressek bele House-ba, mert úgyis csak fájdalmat fog okozni.
Csak az a baj, hogy az érzéseinket nem irányíthatjuk.
Tudom, hogy úgy gondolod, House nem tisztel téged, mint orvost, de én azt mondom, valahol mélyen biztosan tisztel. Lehet, hogy meg kéne próbálnod békejobbot nyújtani neki a megjegyzések és a lesújtó pillantások helyett. Ki tudja, egy nap talán meglepetést okoz, és elfogadja.
Köszönök minden együtt töltött beszélgetést.
Wilson, Foreman és Chase… mindannyian nagyon fogtok hiányozni! Szeretném ha tudnátok, hogy különleges részei voltatok az életemnek. Bárcsak elég erős lennék hozzá, hogy kibírjam ezt, és veletek együtt nézhetnék a jövőbe… De elfáradtam… nem bírok tovább küzdeni az érzéseimmel. Remélem, idővel megértitek majd. Kérlek, ne felejtsetek el! Szeretlek titeket. Sziasztok.
A levél után egy szem sem maradt szárazon a szobában.
House gyorsan Wilson-ra nézett.
- És mi van velem, Jimmy? –kérdezte.
- A te részed a következő, de Cameron azt kérte, adjam oda neked, hogy egyedül olvashasd el. –mondta.
House a levél után nyúlt, félve attól, hogy mit fog benne olvasni. Felállt, hogy az irodája magányába húzódjon, de az ajtóban még visszafordult.
- Wilson? Azonnal szólj, amint történik valami, rendben?
- Te leszel az első, aki megtudja, ígérem.
House bólintott, majd bement az irodájába, leült az asztalához és kinyitotta a levelet. Megkereste azt a részt, ahol Jimmy abbahagyta, és onnan folytatta.