2. fejezet: Barát vagy ellenség?

Messze Seireiteitől megnyitottam egy átjárót az emberek világába. Egy nagy parkba érkeztem Karakura városba. Teljesen új világ volt nekem. Elindultam egy irányba, az ösztöneim vezéreltek. Fél óra céltalan séta után leültem egy vegyesbolt lépcsőjére. Namostmitfogokcsinálni? Kérdeztem magamtól. Miért is jöttem el? Jah, persze, mert elvesztettem az eszem, és megöltem azt a kettő semmirekellőt. De csak azért, mert megint Jigoku irányított. Azért jöttem ide, hogy az uralmam alá hajtsam a kardom. Egy nagyot villámlott, majd el kezdett zuhogni az eső. Szuper. A szabad ég alatt kel éjszakázzak, zuhogó esőben. Ekkor kicsapódott a bolt ajtaja, és egy férfi zöld fehér csíkos esernyővel, és kalappal leült mellém.

- Urahara Kisuke vagyok, de tegezz nyugodtan. Miért ülsz itt egyesül? – kérdezte.

- Nem tudom, hogy mit csináljak – csóváltam meg a fejem.

- Gyere be, majd segítek! – mosolygott rám a kalapja alól.

- Nem tud – motyogtam.

- De szerintem tudok rajtad segíteni, nakama(szövetséges) – mondta, mire felkaptam a fejem. Szövetséges?

- Mit tud rólam? – kérdeztem.

- Nem sokat.

- Ki ön?

- Már mondtam – mosolygott rám.

- Nem tud egyenes választ adni! – csattantam fel.

- Iie(nem) – rázta meg a fejét. Engem is egy örülttel hoz össze a sors!

- Tudja ki vagyok?

- Egy halálisten – válaszolt.

- Honnan…

- Én is az vagyok. Valaha kapitány voltam. A 12. osztag volt kapitánya.

- Kapitány, én… - nem tudtam erre mit mondhatnék.

- Most már bejössz? – kérdezte. Lassan bólintottam. Felálltunk a lépcsőről, és bementünk. – Kérsz egy teát?

- Igen, köszönöm kapitány – mondtam.

- Hagyd el, a kapitányt, és mint már mondtam tegezz!

- Rendben, kapitány – mondtam, mire szúrósan nézett rám. – Bocsánat.

- Hogy hívnak? – kérdezte, miközben letett elém, egy csésze forró teát. Kortyoltam egyet, csak azután válaszoltam.

- Uromesi Reiko vagyok. És hivatalosan nem lettem halálistennek beosztva, de már elvégeztem az akadémiát.

- Van lélekölőd? – érdeklődött.

- Igen. A neve Pokol Vak Démona, vagy Jigoku. Pokol típusú zanpakutó.

- Van bankaid?

- Igen. Az a legnagyobb bajom, hogy sokszor elvesztem a kardom felett az uralmam.

- Mikor kaptad meg?

- Az Akadémia első évében. Senki sem tudott róla.

- Mivel fogsz még meglepni?

- Sok mindennel – nevettem, azzal mindent elmondtam neki. A képességeimet, és hogy mit csináltam.

Ötven év telt el azóta a viharos nap óta, azóta hogy Kisuke befogadott. Ötven év alatt megtanultam tökéletes uralni Jigokut. És Kisuke elmondása szerint, hatalmas lélekenergiám van, nagyon erős vagyok. Erősebb, mint egy kapitány, vagy akár a főkapitányt is le tudnám győzni.

- Jó reggelt, Rei – köszönt Kisuke.

- Neked is, Kapitány – tegezem meg minden, de a Kapitányról nem tudok leszokni.

- Hogy vagy ma reggel? – kérdezte nyájasan.

- Mire készülsz, Kapitány? – kérdeztem mérgesen, összehúzott szemekkel.

- Nem készülök, már megtettem – mosolygott.

- Kapitány! – mondtam fenyegetően.

- Beírattalak a helyi középiskolába! – mondta. Póttestem már van, és már jártam is el innen. De hogy iskolába menjek? Na azt már nem.

- Urahara Kisuke, hogy képzelted el, hogy beíratsz a középiskolába? – kiáltottam, mire ő csinált egy hátraarcot, és elmenekült. Nem futottam utána. Mértegyőrülttelhozottösszeasors?Kérdeztem magamtól, miközben felmásztam a tetőre. Akkorholnapiskolábamegyek! Sóhajtottam. Egyszer még kinyírom a Kapitányt!

Másnap reggel az órám hétkor csengetett, és az idegesítő hanggal együtt a kapitány rontott be a szobámba.

- Ébresztő, Csipkerózsika, ma van az első napod! – pattogott. Egy csomag ruhát rakott le a székre, majd kiment. Kimásztam az ágyból, majd a fürdőt letudva kimentem a szobámba felöltözni. Belenéztem a tükörbe.Mindenkiengemfognézni. Vettem tudomásul. Hosszú, most már kiengedve, térdig érő hajamat egy szalaggal felkötöttem. Az iskolai egyenruhám csak még jobban kihangsúlyozta a halovány porcelán fehér bőrömet, ami már így is elég nagy kontraszt a hajamhoz képest. Ajkam születésem óta vérvörös színben pompázott. És a szemem furcsa színe, is rossz irányba mutat. Borostyán sárga, mely néha bevörösödik. Kicsit sem nézek ki emberien, és a kapitány emberi iskolába akar küldeni. Kifelé menet magamhoz vettem a kardom. És láthatatlanul a hátamra erősítettem. Legalább ő legyen velem. Gyorsan megreggeliztem, majd elindultam az iskola felé. Fél óra séta után megérkeztem. Mikor beléptem a kapun egy rettentően erős lélekenergia majdnem ledöntött a lábamról. Az enyém is hatalmas, csak megtanultam elzárni azt. A nagy lélekenergia nem vonta el a figyelmem, a mellette lévő kisebbről. Kicsike volt, de nagyobb, mint a legtöbb embernek, és mellette, több nagyobb lélekenergiával rendelkező is volt. Most már tudom milyen szándékkal küldött ide Kisuke. Vajon segítenem kell-e, vagy megölnöm őket? Becsengettek. Elindultam a matek terem felé, mivel az volt a legelső órám. Illedelmesen bekopogtam. Egy nagyon magas tanár nyitott ajtót. Teljesen eltörpültem, az én 150 cm magasságommal, az ő két métere mellett. Sokszor csúfoltak a méretemmel, de ha harcolni kellett velem, már menekültek.

- Igen? – nézett rám.

- Jó napot, Uromesi Reiko vagyok, az új diák – mutatkoztam be.

- Á, igen – bólintott azzal, behúzott a terembe. – Figyelem, gyerekek – szólította meg az osztályt, mire mindenki rám nézett. Nem pirultam el, nem hajtottam le a fejem, az nem én lennék. Az Akadémián leszoktam a szégyenlőségről. – A neve Uromesi Reiko, kérem segítsék őt mindenben - vajon melyik osztaghoz kerültem volna? Én a másodikba és a tizedikbe szerettem volna menni, de a hatodik sem volt ellenemre. A tizenegyedikbe semmiféleképpen nem akartam menni, és a negyedikbe sem. Minek? Nem fogok csatornát takarítani! – Kérem üljön le Kurosaki úr mellett – mutatott az ablak mellett ülő narancshajú fiúra. Mikor leültem mellé, majd elájultam a lélekenergiáját érzékelve. Megtaláltam. Vajon ki lehet? Ekkor a zsebemben lévő Urahara találmány rezegni kezdett. Egy lidérc észlelő. Sokat megöltem. Kivettem a zsebemből, és megnéztem. A francba! Az iskola tetején fog alakot ölteni. A mellettem lévő fiúval egyszerre pattantam fel, mikor megéreztem a lidércet.

- Elnézést, kimehetek a mosdóba? – kérdeztük egyszerre. Igen, tuti őt éreztem.

- Menjenek! – mondta szigorúan, mire mindketten kirohantunk a teremből. Persze, egyikünk sem a mosdó felé ment. Pont az ellenkező irányba. Mikor észrevett, megállt, és elém lépett. Majdnem neki mentem.

- Hova mész? A mosdó nem erre van – mondta.

- Hogy hívnak? – kérdeztem rá fittyet hányva. Majd el is fogom mondani, hogy ki vagyok!

- Kurosaki Ichigo.

- Örülök, most had menjek a dolgomra – kerültem ki, de a karja megakadályozott. A törpe méreteimnek hála, ki tudtam kerülni. Már futottam volna tovább, mikor megfogta a kezem, és visszahúzott. – Elengednél? – kérdeztem.

- Nem – mondta egyszerűen. Felforrósítottam a kezem, mire elkapta a kezét. A szabadságot kihasználva, egy villámlépéssel eltűntem. Fél perc alatt végeztem, a tetőn lévő lidérccel. Mikor megfordultam, hogy visszamenjek órára Ichigóval találtam szembe magam.

- Ki vagy te? – kérdezte.

- Barát vagy ellenség? Nehéz kérdések, de neked kell kitalálnod – megint elkapta a csuklóm.

- Kérlek válaszolj.

- Te ki vagy? – fordultam vissza. Nem válaszolt rögtön.

- Helyettes halálisten. Kuchiki Rukiától kaptam az erőm – válaszolt végül. Kuchiki? Akkor ő csak Kuchiki kapitány húga lehet. De ekkor rájöttem, mit mondott. Kapta az erejét. Tiltja a törvény, hogy az erőnk átadjuk, egy halandónak. Büntetés általában halál.

- Még él? – kérdeztem halkan.

- Megmentettem.

- Megmentettük – szólalt meg mögötte egy vöröses barna hajú lány. Mögötte még állt két fiú, és még egy lány. Mindenkinek nagy volt a lélekenergiája, de a második lány, biztos, hogy halálisten. Rövid fekete haja volt, és sötét szeme. Mögötte, egy nagydarab mexikoi, barna hajú fiú állt, és mellette, egy fekete hajú szemüveges srác. Hát az ők lélekenergiájukat éreztem.

- Most pikkelhetnek rátok – mondtam, majd kirántottam a kezem a szorításból és újra elindultam. – Barát vagy ellenség? – motyogtam félhangosan.

- Várj – szólt utánam a nagydarab. – Mi a neved? – kérdezte mikor visszafordultam.

- Uromesi Reiko – válaszoltam, majd újra elindultam.

- Sado Yasutora vagyok, de hívj Chadnak – mutatkozott be. Megálltam.

- Barát vagy ellenség? – kérdeztem, hátra sem fordulva. Majd újra elindultam, most Ichigo állított meg.

- Barát – válaszolta.

- Honnan tudod? – kérdeztem, azzal egyszerűen leugrottam a tetőről. Nem foglalkoztam, hogy még lenne órám, hanem csak egyszerűen hazamentem.

- Hát te? – nézett rám a kapitány mikor beléptem a házba. – Még nincs iskola?

- Egyszer még megbánod, Kapitány – mosolyogtam rá, majd felmentem a szobámba.

- Másnap megint ébresztett az órám, és én megint mentem iskolába. Ha már Kisuke beíratott, járjam ki. Ahogy beléptem a kapun, már megéreztem a felém futó fiú energiáját.

- Várj, Reiko – kiáltott utánam, de én nem foglalkoztam vele, lassan ballagtam a folyosókon. Lihegve állt meg előttem, de kikerültem, és tovább akartam menni. De a csuklómra fonódó keze megállított.

- Tegnap, a tetőn azt kérdezted, hogy honnan tudom, hogy barát. Onnan, hogy nem bántottál minket, Rukiával együtt éreztél, és ma újra jöttél iskolába – mondta, majd a folyosó végén feltűntek a barátai. A fekete hajú elém állt és kezet nyújtott.

- Ishida Uryuu vagyok, Quincy – mosolygott rám, én elfogadtam a kezét. Majd a barna hajú lány jött mellém.

- Én Inoue Orihime vagyok – mosolygott – és ő Kuchiki Rukia – mutatott a fekete hajú lányra. Most velük volt, egy másik rövid fekete hajú lány is.

- Tatsuki Arisawa – mutatkozott be.

- Uromesi Reiko – mondtam, majd újra elindultam a folyosón, de ők rendíthetetlenül jöttek mellettem.

- Miért nem fogadod el? – kérdezte Jigoku a hátamról, de sajnos hangosan, nem gondolatban. Megmerevedtem. Vajon hallották? Remélem nem.

- Mi történt? – fordult hátra Ichigo. Elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon. Percek múlva sem válaszoltam. – Reiko, jól vagy? – kérdezte. Megfordultam, és elindultam kifelé, de a kapuban megálltam, már így is kihagytam az első napot. A másodikon legalább legyek itt. Megfordultam, és egy aggódó barna szempárral találtam szembe magam.

- Reiko? – nézett rám.

- Rei vagy Iko, de ne Reiko – mondtam, majd elindultam. Mindenhova volt egy kísérőm. Még ha a mosdóba mentem is. A hetek csak teltek, egyik a másik után, de én még mindig nem mondtam el nekik, hogy ki vagyok, ők meg csak meséltek a kalandjaikról. Jól éreztem magam velük. Őket sem zavartam, sőt talán még kedveltek is.

- Három hónap múlva egy délután a szobámban ültem, és másnapra tanultam. Jó, nem tanultam, Jigokuval beszélgettem, mikor Kisuke felszólt.

- Csipkerózsika, vendégeid vannak – kiáltott fel.

- Kapitány, ezt komolyan gondolod? – kérdeztem tőle miközben kiléptem a szobámból.

- Igen, Csipkerózsika, komolyan – kiáltotta.

- Kapitány, nem vagyok Csipkerózsika – mondtam, miközben a lépcsőn mentem lefelé.

- Én Kapitány, te Csipkerózsika – vonta meg a vállát mikor mellé értem.

- Egyszer még megörülök, ha sokáig veled maradok – mondtam, majd a vendégemhez fordultam. Az állam valahol a pincében ért földet.