Az állam valahol a pincében landolt. A vendégem Ichigo volt. Nagy nehezen összekapartam magam.
- Szia – nyögtem.
- Hello, Iko – köszönt Ichigo.
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
- Gondoltam meglátogatlak – mosolygott. Egyszerűen nem jutottam szóhoz. Az igaz, hogy a csapatból vele vagyok a legjobb viszonyban, de azért ez már túlzás.
- Gyere fel! – nyögtem majd elindultam fölfelé, ő követett.
- Jó szórakozást, Csipkerózsika – kiáltott utánam, mire megfordultam.
- Urahara Kisuke, ne merj még egyszer Csipkerózsikának hívni – mordultam rá villámló szemekkel, majd megfordultam és újra elindultunk fölfelé. Mikor bementem a szobámba, a kardom még mindig az ágyamon volt. Ichigo egy pillanatra megállt, mikor meglátta a kardot, de beljebb merészkedett. Leült a szobában lévő egyetlen székre, én meg vele szembe az ágyra.
- Miért jöttél ide igaziból, Ichigo? – szegeztem neki a kérdést.
- Csak meg akartalak látogatni. Mindig olyan komor és szomorú vagy. Nincs egy őszinte mosolyod. Gondoltam elvihetnélek valahova, hogy egy igazi nevetést csiholjak ki belőled – mondta.
- És hova vinnél?
- Még nem tudom. Talán legelőször kideríteném, hogy mi miatt vagy szomorú – gondolkozott el.
- És honnan veszed, hogy én el fogom mondani? – kérdeztem halkan.
- Reménykedek – mosolyodott el
- És ha nem megyek el?
- Akkor kiráncigállak – vigyorgott.
- Nagy az önbizalmad – jegyeztem meg vigyorogva. Magamban már eldöntöttem. – Két perc és jövök, csak átöltözök – mondtam, azzal berohantam a fürdőbe. Magamra ráncigáltam, egy farmert, és egy szürke rövid ujjút, majd kisprinteltem. Ichigo ugyanott várt, ahol hagytam.
- Indulhatunk? – kérdezte. Bólintottam, és a hátamra erősítettem a kardot. Persze a láthatatlanság leple alatt volt. – Miért hozod?
- Mindig velem van – mondtam. Azzal elindultunk lefelé, az ajtóból még visszaszóltam. – Elmentünk, majd jövök! – kiáltottam
- Rendben Csipkerózsika – mondta, megálltam a lépés közepén, és visszafordultam, mikor megláttam Kisukét, egy akkora pofont kevertem le neki, hogy a földön kötött ki. Majd, mint aki jól végezte dolgát, elindultam kifelé. Ichigo kuncogva jött utánam. Majd felzárkózott mellém.
- Miért nem mondtad el, hogy sinigami vagy? – kérdezte. – Már kezdtem azt hinni, hogy igaziból egy lidérc vagy.
- El kellett volna?
- Szerintem igen, hisz barátok vagyunk.
- A szüleim úgy neveltek, hogy csak mindig magamban bízhatok.
- De ez hülyeség. Azt jelenti, hogy mindennel egyedül vagy. A fájdalmaddal, a bánatoddal. A barátok azért vannak, hogy segítsenek.
- Nem bírná el senki sem az én terhemet – sóhajtottam.
- Ne legyél ebben olyan biztos. Erősebbek vagyunk, mint gondolnád.
- Elhiszem, hogy erősek vagytok, de az én helyzetem más.
- Ezt hogy érted?
- Rábíznád Zangetsut valakire?
- Nem. Nem hinném, de miért?
- Jigoku, vagy más néven A Pokol Vak Démona. Ő az én zanpatukom. Elsős koromban kaptam meg. A sinigami akadémián persze. Egyedül ismerkedtünk meg, egyedül fogadtam el a képességeimet. Második évemben megkaptam a bankaiát. Jigoku, egy pokol típusú lélekölő. Nincs vele lehetetlen, és nincsenek akadályok. A legerősebb lélekölő.
- Te Soul Soceityben nőttél fel?
- Igen.
- Milyen képességeid vannak?
- A kedvencem, hogy tudok beszélni a lélekölőkkel, meg tudom idézni őket, és a legtöbbet ismerem. Át tudok változni egy hatalmas fekete farkassá. Ezt a részét is imádom. A vérem gyógyít. És az általam ismerteknek az utolsó, egy kicsit tudok szórakozni a fénnyel. Ezt még nem tudom nagyon uralni, de elég hasznosnak bizonyulhat, még valamikor.
- Te aztán nem vagy semmi! – mosolygott.
- Az biztos.
- Még valami meglepetés? Titok? Vagy bármi?
- Nincs.
- Miért jöttél Karakurába? – kérdezte.
- Ez egy hosszú történet – szomorodtam el.
- Jó, akkor ezt nem feszegetem most tovább – sóhajtott, majd az általa ismert összes mulatságos helyre elvitt. Tényleg jól szórakoztam, és mellette felengedtem, éreztem, hogy tőle nem kell féljek. Néha-néha még én is éreztem, hogy a mosolyom őszinte, és tényleg egy boldog mosoly. Este a parkban sétáltunk, majd a folyó mentén leültünk a fűbe.
- Van testvéred? – kérdezte. Elszomorodtam.
- Volt egy nővérem – mondtam halkan.
- Volt? Már nincs?
- Meghalt, a szüleimmel együtt.
- Sajnálom, hogy történt?
- Ez… - nem tudtam, hogy megfogalmazni. Fájó pont nekem, de elfogadtam, hogy meghaltak. Csak rossz erről beszélni.
- Emiatt jöttél ide? – kérdezte halkan.
- Igen. Ötven év történt – mondtam egy nagy levegőt véve. – Egy éjszaka valami zajra felébredtem, és mikor lementem szétnézni, megtaláltam a holttestüket. Az egyik gyilkossal egy fél percig harcoltam, de elmenekültek. Utánuk akartam futni, de a hatodik osztag hadnagya megállított. Utána egy kicsit elvesztettem a fejem. Senbonzakura, és Bestia próbáltak megnyugtatni, de nem sikerült. Majdnem átadtam minden erőmet Hyourinmarunak, és megidéztem. Igaz abba belehaltam volna – meséltem a könnyeimmel küszködve. – Hitsugaya kapitánynak sikerült még időben leállítania. Utána Jigoku irányított. Megöltem a két fickót, akik nálunk voltak. Egy levélben bocsánatot kértem a két kapitánytól, majd eljöttem – a végén már zokogtam. Ichigo nyugtatólag magához húzott, és a hátamat simogatta. Semmitmondó szavakkal próbálta csitítani, de semmi sem hatot rám, csak zokogtam és zokogtam.
- Csss, nyugi, már vége van! – suttogta. – Shhhh, itt vagyok! Nem vagy egyedül! – csitított. Lassan, hosszú siralmas percek után megnyugodtam. – Jobban vagy?
- Hai. Arigato[1] – mondtam halkan szipogva.
- Nincs mit köszönnöd, nem csináltam semmit – mondta. Én lehajtottam a fejem. De, kitartottál mellettem, nem ítéltél el. Míg mindenki ezt csinálná. Nem sokak akarnak barátkozni egy gyilkossal. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, Ichigo kézfejére cseppenve. Ő lassan az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy a csokoládébarna szemeibe nézzek.
- Mi történt? – kérdezte.
- Semmi – ráztam meg a fejem hangtalanul.
- Akkor miért sírsz, már megint?
- Azt mondtad, hogy nincs mit köszönnöm – sütöttem le a szemem, de ő kényszeríttet rá, hogy a szemébe nézzek.
- De?
- Ez nem igaz. Sok mindenért kell még megköszönnöm.
- Mit?
- Kitartasz mellettem, nem ítélsz el, vigasztalsz. Mások csak elítélnének, de te nem ezt csináltad. Mellém áltál, és nem hagytál egyedül – suttogtam erőtlenül.
- Soha nem foglak egyedül hagyni – hangsúlyozott minden szót.
- Ichigo… - kezdtem. De nem hagyta, hogy befejezzem.
- És mindig melletted állok, segíteni foglak – mondta. Éreztem, hogy most megváltozott. Több lett köztünk, mint barátság. Valami sokkal felemelőbb. Sokkal nagyobb, és erősebb. Egy kapcsolat ami örökké fog tartani. Egy láthatatlan kapocs, ami összekötött minket. Az arca lassan közelített az enyém felé, a keze levándorlót a derekamra és még közelebb húzott magához. Lehunytam a szemem, és a köztünk lévő két centi távolságot átszeltem, és az ajkaim az ő puha ajkára nyomtam. Először csak gyengéden csókolt meg, mintha időt akarna hagyni nekem a meghátrálásra. Mintha meghátrálnék? Most komolyan! Mikor megelégelte az időhagyást hevesebben csókolt. A nyelve befurakodott a szájamba, és a nyelvemmel játszott. Hosszú óráknak tűnő percek múlva elszakadt a szájamtól, és a homlokát az enyémnek támasztva zihált, és az arcomat fürkészte. Hosszú pillanatok múlva kinyitottam a szemem, és egyből az ő csillogó tekintetével találkoztam. Szerintem az enyém is hasonlóan csilloghatott. Elmosolyodtam, és újra az ajkára tapadtam. A kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, és lehúztam magamhoz. Mikor eltávolodtunk mosolyogva szólalt meg.
- Szerintem ezzel kifejezheted a köszöneted. Ami persze fölösleges – mondta.
- Fölösleges? – incselkedtem vele. – Akkor rám további években ne számíts – mondtam.
- Nem úgy értettem – próbált békíteni.
- Reméltem is, mert ez volt életem legjobb csókja, és még sokáig akarom élvezni – hogy bizonyítsam szavaim igazát, újra megcsókoltam.
- Orihimének nem leszel a szíve csücske – jegyezte meg.
- Miért?
- Hát, tudod, ő egy kicsit belém zúgott – makogta.
- Csak megoldjuk – sóhajtottam. Csodálkozva nézett rám. – Most mi van?
- Azt hittem leharapod a fejem – mondta mosolyogva, mire felnevettem.
- Mért? Hisz megértem. És amúgy is most mellettem vagy, és engem csókolsz, és nem mellette – vontam meg a vállam. Majd felnézve az égre rájöttem, hogy már nagyon késő van. Lassan felálltam, és felé nyújtottam a kezem. Felállt, majd megfogta a kezem, és elindultunk a holdfényes parkban a vegyesbolt felé. Az ajtóban megálltam, és felé fordultam. Magához húzott és lehajolt, hogy megcsókoljon. Két hosszú csók után elvállt az ajkamtól.
- Holnap találkozunk – suttogtam.
- Holnap – mondta. Kétszer fordult vissza egy jó éjt csókra. Harmadszorra már marasztaltam.
- Itt maradsz? – kérdeztem rá felnézve.
- Szabad? Urahara nem fog reggel kitenni az ajtó elé? – kérdezte poénkodva.
- Ha nem leszel hangos – vontam meg a vállam, azzal bementünk, és felosontunk a szobámba. Amíg ő letusolt, és megvettem az ágyat, elraktam a fegyvereimet, majd felváltottam a fürdőben. Mikor visszaértem, ő mér az ágyamon feküdt és halkan szuszogott. Befeküdtem mellé és még abban a pillanatban elaludtam.
[1] Igen. Köszönöm.