4. fejezet: A bizalom kölcsönös

Másnap hétfő reggel az ébresztőm hét órakor csengett. Egy mérges mozdulattal lecsaptam az órát, majd befészkeltem magam Ichigo mellé.

- Jó reggelt – köszöntött mosolyogva, majd egy puszit nyomot a homlokomra.

- Nincs kedvem suliba menni – morogtam.

- Muszáj, szépségem – mosolygott. Kikeltem az ágyból, majd a fürdőbe csoszogtam. Tíz perc múlva felfrissülve útra készen jöttem ki. Míg Ichigo a fürdőben volt, én rendet raktam a szobámban. Majd együtt mentünk le reggelizni. A Kapitány persze már lent volt, és teát szürcsölt. Persze plusz két személyre volt megterítve.

- Jó reggelt gyerekek – köszönt mosolyogva.

- Nem vagyok gyerek – motyogtam a bajszom alatt. Majd leütünk és megreggeliztünk. Együtt indultunk el suliba is. A kapuban összefutottunk a többiekkel. Hát, Orihime tényleg nem volt boldog, mikor meglátott minket együtt. Azért sajnálom őt. Reménytelenül szeretni valakit.

- Jót tett veled Ichigo, tényleg kivirultál – jegyezte meg az egyik szünetben Chad. Mire én csak mosolyogva lehajtottam a fejem. A napomat akkor úgy gondoltam semmi sem ronthatja el. Hogy mekkorát tévedtem!

Az iskola kapujában éreztem meg egy magas lélekenergiát. A többiekkel összenéztünk, majd elindultunk a forrás felé. Először arra gondoltam, hogy csak egy egyszerű hollow az, aki véletlenül átjutott, de mikor megláttam, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem az. Egy arrancar volt a vendégünk.

Végre szórakozhatok! Jegyezte meg Jigoku. Elhagytam a póttestem, amit Ichigo kapott el.

- Maradjatok hátul, ő az enyém! – mosolyogtam ördögien, majd megropogtattam az ujjaim. Elővettem a hátamra csatolt kardot, majd az arrancarra néztem. Csettintettem a nyelvemmel, mire rám kapta a tekintetét.

- Egy pokolharcos – nézett végig rajtam.

- Talált süllyedt – mondtam. – Segíthetek neked valamiben? – kérdeztem negédesen.

- Talán. Kaptam egy küldetést. Kurosaki Ichigo, halálistent kell megölnöm – ezen egy kicsit felkaptam a vizet.

- Karmazsinvörös lángok közt halld most parancsom, s gyilkolj, Pokol Vak Démona! – kiáltottam, mire a kardom megremegett, és átváltozott. Hosszú fekete pengéjű kétélű kard lett belőle. A fekete bőr ruha újra megjelent rajtam. Egy bőr ujjatlan, egy bőr hosszú nadrág, és egy fekete magas sarkú csizma. A lélekenergiám, pedig igen megugrott. – Láng oszlop! – kiáltottam, mire egy nagy tűzkör gyúlt körülöttünk, Ichigoéktól elválasztva. – Lássuk mit tudsz! – vigyorogtam, azzal a levegőbe ugrottam, és csapásra emeltem a kardom, de kivédte. – Ügyes, de sajnos meg kell hogy öljelek! – biggyesztettem le az ajkam.

- Ebbe nekem is lesz beleszólásom – mondta, majd nekem ugrott, a csapását fél kézzel védtem ki, hogy egy kicsit húzzam az agyát, még ásítottam is.

- Jobbat nem tudsz? – kérdeztem. Újra nekem ugrott, most már a csapása is erősebb volt, már két kézzel védekeztem. – Haladunk! – következő támadása egy cero volt. Egyszerűen elugrottam előle, bele a kardjába. Átszúrta a hasam, de meg sem kottyant, megfordultam, és a kardommal végigszántottam a mellkasát. Közben a kezem a hasamra szorítottam. Következő mozdulatommal megöltem. Jigokut visszaraktam a hátamra, majd elindultam feléjük. Megálltam előttük, és ásítottam egyet.

- Már kezdem unni ezeket a kicsi senkiket! – mondtam.

- Reiko – kiáltott fel Orihime – te megsérültél! – a hasamra néztem. Szép kis seb. Egy óra múlva semmi sem fogy látszani.

- Semmiség – vontam meg a vállam, és visszatértem a póttestembe.

- Átszúrták a hasad! – jegyezte meg szörnyülködve.

- Volt már súlyosabb sérülésem is. Semmiség.

- Elvérezhetsz – ellenkezett.

- Ha ennyire zavar! – sóhajtottam, majd a fogamhoz emeltem a kezem, és feltéptem, majd a seb fölé tettem. Két perc múlva minden sebem be volt forrva. – Megfelel? – néztem rá, majd felálltam és elindultam hazafelé. Elképedve követtek.

- Szörnyű vagy! – mondta a hátamról Jigoku. – Nem is volt olyan gyenge! És jó volt a logikája. Ügyes volt az a ceros trükk – mondta. – Nagy odafigyelés, és sebesség kellett ahhoz, hogy sikerüljön.

- Jigoku – szóltam hátra fenyegetően.

- Most mi rosszat mondtam?

- Istenem, nem tudlak téged megérteni. Ez az arrancar egy senki volt – mondtam neki a vállam felett.

- Hányan tudtak minket így becsapni? – kérdezte.

- Jó lehet, hogy a logikája jó volt – mondtam végül.

- Meg gyors is volt, és jó volt a megfigyelő képessége – folytatta.

- Jigoku! – csattantam fel hangosan, mire a többiek is összerezzentek.

- Mi van? – kérdezte, és éreztem, hogy lüktetni kezd. Meg akarja magát idézni.

- Mars vissza a helyedre. Ne idézd meg magad! – parancsoltam.

- Csicska hopp – mondta gúnyosan. – Tudod, hogy nem szeretek a kardból beszélgetni!

- És te is tudod, hogy otthon megidézlek, ha beszélgetünk – vágtam vissza.

- Reiko, te aztán nem vagy semmi – sóhajtott, azzal megidézte magát, és előttem öltött testet. Hogy semmit sem változik. Egy férfi képében szokott megjelenni, mellesleg a másolatomként.

- Már megint nem engedelmeskedtél! – mondtam, és elsétáltam mellette.

- Reiko, figyelj már rám – mondta, mire szikrázó tekintettel megfordultam.

- Mit akarsz? – csattantam fel.

- Azt akarom, hogy ismerd el az arrancar jó harcos volt.

- Jó harcos volt – mondtam gúnyosan. – Most már visszamész?

- Nem. Őszintén!

- Soha – ráztam meg a fejem, majd újra elindultam. Ha jó harcos lett volna, nem tudtam volna a cero után olyan hamar legyőzni.

- Makacs vagy és önfejű – jött mellém, és rendíthetetlenül követett.

- Karmazsinvörös lángok közt halld most parancsom, s dugulj el, Pokol Vak Démona!

- Ez nem fog rám hatni – makacskodott.

- Jigoku – álltam meg. – Nem tudnál jobb tulajdonságokban osztozni velem. Miért kell ilyen makacsnak lenned?

- Milyen jó tulajdonság? – kérdezte érdeklődően. Elgondolkoztam. Mit is tudnék mondani, mert igazán nincs olyan tulajdonságom, aminek örülnék, ha birtokolná. – Jó válasz! – mosolygott.

- Inkább lennél egy rideg bunkó, mint ilyen makacs! – csattantam fel. – Menj vissza a belső világba, és maradj is ott, addig, amíg nem hívlak! – parancsoltam. Ő meghajolt, majd eltűnt. Na, végre. Neki dőltem egy fa törzsének, majd leültem a fűbe.

- Halálisten vagy? – kérdezte Orihime.

- Igen.

- Ő volt a zanpakutód? – Ishida.

- Igen.

- Miért jöttél Karakurába? – kérdezte Chad. Közben mindenki leült. Annyira el tudok rajtuk csodálkozni. Még most sem vetnek meg, inkább kíváncsiak rám.

- Menekültem magam elől.

- Harapófogó nélkül is mesélsz? – kérdezte Rukia. Bólintottam, és meséltem. Mindent elmeséltem, amire kíváncsiak voltak.