A hónapok megint csak repültek, csak már úgy, hogy mindent tudtak rólam a barátaim. Ichigoval a kapcsolatom egyre jobban elmélyült, és most már biztos, hogy végzetesen szerelmes vagyok. Több arrancar nem tűnt fel, és lidércek is egyre ritkábban jelentek meg. Vagyis az életem nagyon unalmas lett. A többiekkel harcoltam, csak az nem ugyanaz. Kapitány néha még mindig lever a sárga földig, Ichigo kímél, mert félt. Chad meg egészen más téma, mivel én nem vagyok olyan kivételes nagy fizikai erővel megáldva, így az teljesen más. Ishida pedig rendesen küzd ellenem és néha még sikerül is legyőzni, és Rukia. Hát vele szeretek a legjobban harcolni. Ő nem szokott kegyelmezni, ahogy én sem. Orihimével, pedig nem lehet harcolni, így ő csak a nézőközönség, és néha ő látja el a sebeket, ami persze nagyon gyakori, egy velem harcolt csata után. Az utolsó iskolai hetek nyugiban teltek el. És a szünidő legelső napjai pedig, egy nagy kirándulással kezdődtek, ami a végén nagyon jó lett. A mai tikkasztó keddi napon az én hideg szobámban ültünk, és vígan csevegtünk minden lényegtelen témáról. A három lélekölő kard az ágyon hevert. Én Ichigo hátának dőlve hallgattam Rukia elbeszélését a lélekölő kardjáról. Arra gondoltam, hogy a mai napon semmi érdekes nem fog történi. Hogy mekkorákat szoktam én tévedni!
És azt mondják, ő a legszebb zanpakuto a Lelkek Világában – fejezte be meséjét Rukia.
És Jigoku milyen? Mesélj róla valamit, Iko – kérte Ishida. Már vettem egy nagy levegőt, hogy belekezdjek, de hirtelen fájdalom hasított a vállamba. Az anyag elszakadt, mintha egy kard vágta volna el, és a sötétvörös vérem is eleredt. A vállamra szorítottam a kezem, és az arcom megrándult a fájdalomtól. Próbáltam a véremmel meggyógyítani magam, de nem sikerült. Már téptem volna fel a csuklóm mikor Jigoku szavai megakadályoztak.
Nem fog menni – idézte meg magát, és leült mellém az ágyra.
Ugyan miért?
Mert nem a tiéd – válaszolta egyszerűen.
Most nem értelek – ráztam meg a fejem, miközben a testemen újabb sebek jelentek volna meg.
A Pokol típusú zanpakutok gazdái a pokolharcosok – kezdet bele, de félbe szakítottam.
Nem te vagy az egyetlen?
Nem, körülbelül tízen vannak, és elkülönülve élnek, de a sinigamik oldalán harcolnak, és Yamamoto, vagy más kapitányok parancsait is elfogadják, de általában a maguk feje után mennek. Na mindegy. A pokolharcosok nem csak ebben különböznek, a rendes halálistenektől. Mivel, mi zanpakutók nagyon erősek vagyunk, van hogy mi irányítunk titeket, a lelketek legmélyebb kívánságai szerint. Ezt hívjátok vörös ködnek. Ebből az állapotból csak két személy képes kirángatni. Az egyik a társatok – itt jelentőségteljesen Ichigora nézett – a másik a lelketek másik fele. A köztetek lévő kapocs annyira erős, hogy a másik sebeit, fájdalmát is átveszitek, néha még az érzéseiteket is érzitek.
És ki az én lelkem másik fele? – kérdeztem rá. Értem én a dolgokat.
Egy kapitány… - kezdett bele, de félbe szakítottam.
Hitsugaya – vágtam rá.
Igen, honnan tudtad?
Megérzés, és Jégförgeteg. Akkor, most ezek az ővéi?
Igen – ekkor a hasamon is keletkezett egy hatalmas és halálos seb.
Útközben elmeséled, hogy mi van most a Lelkek Világában – keltem fel az ágyról, és a kardot a hátamra csatoltam. Az ágy alól elővettem a másik két katanát is, és a két ostort is.
Még van itt valami. Ha te vagy Hitsugaya kapitány meghaltok, akkor mindketten meghaltok.
Oké, ezt sejtettem, mikor elkezdtél mesélni, ezért is sietek. Nyisd a kaput! – mondtam neki, mire ő megnyitotta azt.
A Tiszta Lelkek városára Vadászok támadtak, és velük harcolnak most a halálistenek. Sokan megsebesültek, de halott még nincs.
Kitalálom, a Vadászok, a pokolharcosokra vadásznak, és ölik meg őket. A családom, ezért halt meg, és a Tiszta Lelkek városára is miattam támadtak.
Jól vág az eszed, mint mindig – mosolygott. Kiléptem a póttestemből, majd nyomtam egy csókot Ichigo szájára.
Na, jó én húztam, sziasztok – mosolyogtam a többiekre.
Na, arról ne is álmodj, hogy elengedünk egyedül – fogta meg a csuklóm Ichigo, és már ő és Rukia is elhagyta a póttestét.
Mivel tudlak itt marasztalni? – néztem rá.
Semmivel – vigyorgott. Megadóan sóhajtottam, majd együtt léptük át a kaput. Közben Jigoku visszavándorolt a kardjába. Pont a legjobb pillanatban, és a legjobb helyen értünk földet. Amíg a többiek összeszedték magukat, én megakadályoztam a fal tövében ájult Hitsugaya kapitányra mért végzetes csapát. A feketemaszkos férfi most már rám támadt.
Pokolharcos, most meghalsz – hörögte, és nekem ugrott, de én egyszerűen hárítottam, majd felülről támadtam rá. De résen volt, és kivédte a támadásom. Egy fa ágán értem földet. – Miért menekülsz? Úgyis megöllek. Mindig megölöm az ellenfelem, ha máshogy nem, hát megölöm a társát – azzal felemelte a kardját, és már suhant is a karja. Az utolsó pillanatban értem oda, és a csapás felszántotta a mellkasom. Sajnos, a kapitányon is megjelent a seb. A francba!
Ichigo vigyétek be! – kiáltottam, mire ő a kapitány mellett termett, és felemelte a földről. Majd átugrott a falon, be Seireiteibe. A többiek is követték be a városba. Én farkasszemet néztem a Vadásszal. Ekkor a levegőben egy furcsa kürt hangja harsant. A Vadász felkapta a fejét, majd rám nézett.
Még visszajövök! És veled fogom kezdeni! – fenyegetett, majd eltűnt. A francba, ezek mindig eltűnnek? Káromkodtam, közben beugrottam a városba. Ichigoék még mindig ott voltak, Hitsugaya kapitány pedig a földön feküdt, és Orihime próbálta gyógyítani, ami nem nagyon ment neki, az arcából ítélve. De legalább a kapitány már magánál volt. Mellé sétáltam, és feltéptem a csuklóm, a sebekre is folytattam belőle, amik rögtön kezdtek begyógyulni, majd a fejéhez sétáltam.
Kapitány, kérem ezt nyelje le – mondtam, majd a szájába csepegtettem a vérem, ő lenyelte, de láttam a fintorát, mire felnevettem. – Melyik orvosság a finom? – a sebek már teljesen összezáródtak, a kapitány kinyitotta türkiz zöld szemeit, majd felült, mellette térdeltem. Nem foglalkoztam vele, hisz sebe fel nem szakadhatott, már a heg sem látszódott, de a mellkasán ott virított az én sebhelyem. Ami elég csúnya volt.
Jobban van Hitsugaya kapitány? – kérdezte Rukia.
Igen, köszönöm – bólintott. – De ti, hogy kerültök ide? – kérdezte, majd lassan lábra tornázta magát, és én is követtem őt, Ichigo aggodalmas tekintetét le sem vette rólam. Ekkor rádöbbentem, hogy a mellkasomon lévő seb még nem forrt be, így hát lenyeltem a saját vérem, minek hatására két perc alatt összeforrt a seb.
Az egy hosszú történet – sóhajtottam, majd a kapitány mellé mentem, és támogattam a tizedik osztag kapitány szállásához, ott egy egyszerű mozdulattal berúgtam az ajtót. Ő az íróasztal mögötti székbe ült, le, és én a kanapéra, mellém Ichigo ült, és magához húzott. A többiek is helyet foglaltak. A türkiz szemek engem figyeltek, majd megcsillant benne a felismerés. Benyúlt a legalsó fiókba, és egy fekete füzetet vett elő, rá fel volt tűzve egy kis cetli. Felállt, majd felém nyújtotta.
Ez azt hiszem a tiéd Reiko – mosolyodott el. – Bevallom, hogy rossz lehetett egyedül lenned, de mégis jól helyt álltál. És szerintem Byakuya is így gondolja. Elismerésem. És a kérésedet betartottuk. Senki sem tud erről.
Köszönöm, Hitsugaya kapitány – hajtottam le a fejem, ezt el is felejtettem. Kinyitottam, majd egy oldalon megállt a tekintetem.
December 15
Álmomban egy furcsa helyen jártam. Sötét volt, és nagyon meleg. A távolból egy fénypontot láttam és arra felé futottam. Egy barlangban voltam. A fény egy kis térről jött. Egy férfi ült ott, teljes hasonmásomként. Szénfekete haj, és borostyán szem. A tűzbe bámult, de mikor megérezte a jelenlétem felpillantott.
„ Már vártalak" mondta lágyan. „A nevem Jigoku, vagy a Pokol Vak Démona. Én leszek a lélekölőd!" Mosolygott kedvesen, de én mégis megijedtem. Hiszen még csak elsős vagyok.
„ Miért most látom magát? Ez még nem korai?"
„Már elég érett vagy hozzám" Ami lehet, hogy tényleg igaz is volt, mert a jobb csoportból is én voltam a legjobb. Sokáig beszélgettem a férfival. Mindent elmeséltem neki, megbíztam benne. Reggel egy nagy csatanásra ébredtem, ami már megint az a hülye szobatársam volt. Elegem van belőle, hisz mindig a legjobb pillanatokba tud zavarni.
Soha nem fogom azt az álmot elfelejteni. Azóta sokszor jártam már ott. Mindig a tűznél ülünk. Tovább lapoztam. Egy öt év múlvai lapnál álltam meg.
Április 26
Mindjárt itt lesznek a vizsgák, nagyon izgulok. Azt sem tudom, hogy hova szeretnék menni. Gondoltam, hogy a második osztagba megyek. Lehet, hogy még hasznomat is vennék, de sajnos nem tudom, hogy fogadnák el, hogy még nincs zanpakutom. Ami persze hazugság, de nem beszélhetek Jigokuról. Igaz mindig velem van, de mindig jól elrejtem. A kettőnk érdekében, és ebben ő is egyetért. Ha kiderülne a képességem, és róla is tudomást szereznének, az nagyon nem lenne jó. Utána gondoltam, még a tizedik osztagra. Hitsugaya kapitány biztos nagyon kedves lehet, és megértené, hogy még nem tudom a zanpakutom nevét. Ami persze megint hazugság lenne a részemről. Ha kiderülne, biztos elvennék tőlem, és elzárnák, mert túl nagy a hatalma. Visszatérve az osztag választáshoz, remélem, hogy oda fogok kerülni. Talán még hasznára is lehet, ha másban nem is elvégezhetném Matsumoto munkáját. Jaj, az a csaj egy kész káosz. Néha teljesen ki tud készíteni, úgy, hogy az még két nap múlva is fáj. De bírom. Igaz párszor leitatott a sárgaföldig, de ez nagyon mindegy, mert jó fej. Mindebben az a legjobb, hogy már halálistenekkel barátkozom. Legalább sehol sem leszek majd egyedül. Témára visszatérve, megfordult a fejemben, hogy a hatodik osztagba menjek. Nagyon nem kívánkozok oda, de talán ott sem lenne rossz helyem. Talán a hadnagy jól kijönne velem. Halottam, hogy nagy szakés. Aszem, kétszer találkoztunk, de ebben nem vagyok biztos, hisz eléggé részeg voltam. A részegségről jut eszembe, azt mondják, hogy jó hangom van. Témára visszatérve, két helyre nem akarok menni. A tizenegyedik osztagba. Ahova persze esélytelen a bekerülésem, mivel lány vagyok. Szerencsére. És a negyedikbe. Nem akarok csatornát tisztítani. Jó, persze tudom, hogy fontos feladat az övék, de akkor is. Belehalnék. De szerintem ez is esélytelen, hisz ahhoz túl jó harcos vagyok. És amúgy is szörnyen gyógyítok! Szerencsére. Amúgy a többi osztaggal sincs semmi bajom, de ez már a jövő titka.
Már soha nem fogom tudni, hogy hova jutottam volna.
Felvett volna magához Hitsugaya kapitány? – kérdeztem halkan, mire felkapta a fejét, eddig Ichigoval beszélgetett.
Igen. Amúgy tényleg mi hárman veszekedtünk érted. Byakuya idő előtt feladta. Amúgy szerintem hozzám kerültél volna – válaszolt elgondolkozva.
Ahogy tovább lapoztam, megakadt a szemem, egy nagyon csúnya írás mellett. Eszembe jutott az a nap.
Május 21
Totál másnapos vagyok. A fejem, majd kettéhasad, és minden homályos, alig tudtam kikelni az ágyból, nemhogy még tanuljak is. Egyszer még komolyan kikészít Rangiku. Nem emlékszem tisztán, de azt hiszem valami örült nagy hülyeségre vett rá. Valami buli volt, ami a tizedik osztag területén zajlott. Csak páran voltunk, mi azok kevesen akik jól bírjuk a szakét. Rangiku, valami Renji, én, és még pár ember, akinek a nevét sem tudtam megjegyezni. Felelsz vagy merszet játszottunk. Elég rossz ötlet, ha részegekkel vagy összezárva. Én pörgettem, mivel én voltam a legfiatalabb a csapatból (nem mellesleg én bírtam a legjobban a piát), Rangikun állt meg.
Felelsz vagy mersz? – kérdeztem lassan forgó nyelvvel.
Ne dobjuk magunkat a mélyvízbe, így felelek – elgondolkoztam. Mit is kérdezzek?
Mondjuuuuuuuuuuuuuuk – húztam a mondatot. Renji a fülemhez hajolt, és belesúgott egy kérdést. Felgyúlt az arcom, ez jó kérdés? – Táncoltál, már a halandók világában, egy sztríptizbárban? – kérdeztem, mire elvörösödött, mindenki felnevetett. Nagyon jó volt a hangulat.
Csak egyetlen egyszer – mentegetőzött rögtön.
Lebuktál - vigyorgott Renji.
Felnéztem a naplóból, majd a kapitányra néztem. Elmosolyodtam. A bulinak csak az után jött a jó része!
Kapitány tudott erről? – kérdeztem.
Miről? – nézett rám érdeklődve. Felálltam, és mellé sétáltam, majd megmutattam. Felnevetett. – Nem, de Matsumoto megjárta, és ez a füzet, sok éjszakámat feldobta. Nem hittem volna, hogy már az akadémiásokkal is leáll – mondta, mire elvörösödtem.
Tudja, kapitány, ezért ne a hadnagyát hibáztassa – makogtam zavaromban. Érdeklődve pillantott rám. Mire még jobban elvörösödtem. – Nekem sem teljesen tiszta az az este, de azt tudom, hogy én mentem oda hozzájuk – habogtam zavaromban. – Én már akkor egy kicsit… - kerestem a megfelelő szót, mivel nem akartam magam még nagyobb szégyenbe hozni.
Részeg voltál? – kérdezett rá, mire még jobban elvörösödtem.
Igen – makogtam, majd visszasomfordáltam a helyemre.
A következő körökben a többieket szívattuk, folyton folyvást, és a játék is már kezdett bedurvulni. Az üveg rajtam állt meg, mire felhajtottam a maradék szakém.
- Felelsz vagy mersz? – kérdezte az egyik számomra örökre névtelen maradó halálisten. Felismerem őket az utcán, csak szégyen nem szégyen a nevüket nem tudom, és szerintem ők sem állnak jobban az enyémmel.
- Micsoda kérdés! Hát persze, hogy merek – vágtam rá, nem is olyan gyorsan, mint akartam.
- Akkor, írj egy névtelen szerelmes levelet Kuchiki Kapitánynak – mondta lankadatlan vigyorral. Valahonnan előhúzott két papírt. Mindkettőre ugyanazt írtam. Az egyiket bedugtam Kuchiki kapitány ajtaja alá, a másikat megtartottam. Ma reggel egész Seireitei hallhatta a kapitány véleményét erről. Sajnos, az a Renji nevű vörös szívta meg, mert ő a hadnagya, de szerencsére nem mártott be.
Felnevettem, mire mindenki rám nézett. A napló hátuljából előkotortam a levelet.
„ Kedves Byakuya,
Te vagy a szívem fagyos gyémántja, ha elmegyek melletted a térdem is megremeg. Álmomban érted nyáladzom, te vagy minden álmom, drága egyetlenem! Nem értem, hogy eddig, hogy tudtam nélküled élni, de ennek vége! Ha rájöttél kilétemre kérlek keress meg, s tégy nyáladzó rabszolgáddá!
Szeretettel titkos nyáladzó rabszolgád
Hitsugaya kapitány?
Igen?
Olvasta a levelemet? – alig bírtam visszafogni a nevetésem. És ez még nem is volt durva.
Melyiket? – nem volt olyan sok.
Kuchiki kapitány kikészült? Mit szólt hozzá?
Hát nem ő volt a legboldogabb – húzta el a száját. – Amúgy Renjinek is meg voltak a visszaemlékezései – kuncogott. – Kezdtél számára ismerős lenni – nem bírtam ki, hangosan felnevettem. Ezt nem hiszem el! Még emlékeznek rám! Pedig rég volt!
De megnéztem volna akkor Kuchiki kapitány arcát! – sóhajtottam fel.
Hát aznap nagyon rossz kedvében volt, mindenkivel kiabált – mosolygott. Tovább olvastam.
A következő körben én pörgettem, és Rangikun állt meg az üveg.
- Merek – előzte meg a kérdésemet.
- Remek, akkor fesd be a kapitányod haját rózsaszínre – többen felnevettek, de Matsumoto egyből rábólintott, és már indultunk is. Hát, elég vicces volt Hitsugaya kapitány rózsaszín hajjal, és ma reggel, nem Kuchiki kapitány volt az egyetlen dühös kapitány az biztos. Szegények, mind miattam szívnak, de azért szerintem ők is jól szórakoztak, már az elbeszélések alapján. Rangiku alig bírta ki röhögés nélkül a kapitányát. Hát az biztos, hogy ez mozgalmas nap lesz számukra. Az est további részében, már csak ittunk, de abból már nem sokra emlékszek. Csak annyi biztos, hogy reggel a vörös mellett ébredtem, de hogy akkor éjszaka mi történt, az örök rejtély marad.
Hát az biztos. Ki kell majd faggassam a hadnagyot erről az éjszakáról, hátha ő többre emlékszik, bár nem hiszem.
Hitsugaya kapitány? – néztem fel a naplóból.
Hm?
Kérem ne haragudjon rám azért az ötletét – hajtottam le a fejem. – Egy kicsit részeg voltam. Jó, ne túlozzak, nagyon részeg voltam, és meg akartam szívatni a hadnagyát.
Semmi baj, így utólag én is jót nevetek rajta! – mosolygott.
Akkor tök jó mókának tűnt – mosolyogtam.
Mi? – kérdezett rá Ichigo, eddig is figyelt.
Jó tanács – mosolyogtam rá – részegen soha ne játssz felelsz vagy merszet!
Miért?
Tapasztalat beszél belőlem – nevettem. – Minden titkod kifecseged, és mindenre vállalkozol. Elég durva feladatokat adnak egymásnak a halálistenek. És még nem is emlékszek mindenre. Aszem valamelyik még meztelenül végig is futott az osztaga területén.
Renji szerint Ikokku volt – szólalt meg Hitsugaya. Ekkor Matsumoto hadnagy rontott be a szobába.
Kapitányom, megjöttem – kiáltotta, majd megállt és ránk nézet. – Sziasztok, ti mikor jöttetek? – felálltam, ő homlokráncolva gondolkozott. Az orra alá dugtam a levelet. Felcsillant a szeme, majd a karjaiba zárt. – Jaj, Iko, annyira hiányoztál, már semmi sem volt ugyanaz nélküled. Úgy hiányoztak az eszelős ötleteid – azzal elengedett, és kihúzott a szobából. – Muszáj szóljak a többieknek, ma este nagy bulit csapunk.
Na azt próbáljátok meg! – kiáltotta a kapitány, mire Matsumoto visszafordult.
Meg is fogom. A legjobb ivótársam tért vissza, hát persze, hogy megünneplem – hozzám fordult. – Mikor voltál utoljára úgy kiütve, mint mikor velem szórakoztál? – vörösödve hajtottam le a fejem.
Ötven éve. Körülbelül – vontam meg a vállam.
Azóta nem ittál szakét? Ezt pótolni kell – rázta meg a fejét, és sajnálkozva nézett rám.
Rendben, de vigyázz, hogy már megint ne egy idegennél ébredjek – nevettem.
Hát mikor nem vigyáztam én rád? Renjin kívül senkivel sem engedtelek el!
Mi van velem? – lépett be a szobába az említett.
Nagy buli lesz ma. Ünnepelünk! – ujjongott Matsumoto. Renji rám nézett és elmosolyodott. Ördögi volt ez a mosoly.
Kíváncsi vagyok ki fog ma este szerelmet vallani! – nézett rám, mire egy óriásit kapott a fejére.
Az csak játék volt – mentegetőztem, de ekkor eszembe jutott valami. – Tudod, hogy akkor, hogy kötöttem ki nálad?
Az kiesett, és még sok minden – vakarta meg a fejét. – Na nem baj, ma majd bepótoljuk, megyek szólók a többieknek! – azzal indult is kifelé, de utána szóltam.
Renji, maradj! Matsumotot majd szól – néztem rá, azzal a hadnagy már el is tűnt, Renji becsukta maga mögött az ajtót.
Igen?
Emlékszel még arra az ejszakára, mikor eltűntem? – bólintott. – Olvastad? – emeltem fel a naplóm. Most vigyorogva bólintott.
Többre emlékszel mint én!
Akkor tudnod kellene a többi részletet is! – azzal leültem, és neki is elmondtam azt, amit Jigoku mondott.