Ahogy megbeszéltük este a kocsmába mentünk. Én a többieknek mondtam, hogy nem túl jó ötlet, de mindenféleképpen velem akartak jönni. Útközben jó tanácsokat osztogattam nekik.
- Próbáljátok elkerülni, hogy Rangiku, Renji vagy akár mellém üljetek le – mondtam.
- Miért? – kérdezett rá Orihime.
- Mi tudunk titeket a leghamarabb leitatni – mosolyogtam rá. – És részegen elégé részegek vagyunk. Egy kicsit mások – húztam el a szám. Mit fognak szólni, ha részeg leszek? – Valamelyikkötők próbáljon egy kicsit józan maradni, mert valakinek haza is kellene engem szállítania – merengtem el. – Vagy max. megkérem Renjit, egy párszor már megtettük.
- Még valami? – kérdezte Ishida.
- Holnapra felejtsétek el az egész estét, most érezzétek jól magatok, és igyátok le magatok. Jó szórakozást – azzal beléptem a kocsmába. Több ismerős arc fordult felénk. Ahogy leültünk az asztalhoz, rögtön egy pohár szaké vándorolt a kezembe, Renji jóvoltából, aki mellettem foglalt helyett. Mellette Matsumotot ült.
- Igyunk a jó ismerősökre - kiáltotta, majd mindenki egyszerre húzta meg a poharát. Mindenre ittunk. Próbáltam a mellettem ülő Orihime kezéből néha kilopni az italt, hogy egy kicsit maradjon józan. Olyan ártatlannak tűnik, hogy nem akarom, hogy megtapasztalja a másnaposság érzését. Mindenki arról mesélt ami éppen az eszébe jutott. És nekem eszembe jutott egy igen jó kérdés.
- Matsumoto – szólítottam meg. – Emlékszel még a Felelsz vagy Merszre?
- Azt ki felejtené el! – sóhajtott. – Azóta nem szórakoztam olyan jól.
- Akkor emlékszel még a legelső kérdésemre is – vigyorogtam. Rögtön elvörösödött. – Táncoltál azóta sztríptizbárban? – mosolyogtam gonoszan, mire a mellettem ülő Renji felnevetett. Rangiku még jobban elvörösödött. Itt az igazság pillanata.
- Igen – vallotta be, mire mindenki felnevetett.
- Verseny – kiáltotta az egyik férfi. Összemosolyogtunk.
- Vajon még mindig olyan jól bírod a piát? – kérdezte Renji lustán forgó nyelvvel. Ó, ő már nincs teljesen magánál. Egy üveget kaptam a kezembe.
- A vesztes szerenádot ad, Zaraki Kenpachi kapitánynak – Renji visszaszámolt, és mi háromra belelendültünk az ivásba. Mondanom sem kell én győztem.
- Gyerünk Rangiku – állt fel az egyik ivótársam. – Csak nem hátrálsz meg? – én is felálltam. Még úgy ahogy jól voltam.
- Mennyire vagy még józan Uromesi? – kérdezte egy másik.
- Nagyon – vigyorogtam, majd felugrottam a kocsma gerendájára, és kétszer végigsétáltam rajta, egyet még szaltóztam is. Majd földet értem.
- Ezt irigylem tőle a legjobban – sóhajtott Renji, egy kicsit imbolyogva.
- Ne aggódjon hadnagy, majd belejön – veregettem meg a hátát. Ő elindult Matsumoto után. Már ő sem a legbiztosabb lábakon állt. Renji végül nekem támaszkodva jött. Ichigo meg szorosan mellettem, hogyha elesnék, akkor még időben el tudjon kapni. Na arról ne is álmodjon. Amúgy ő még józannak tűnt. Vádaskodva fordultam felé.
- Te még józan vagy – mondtam neki, már egyre vontatottabban, közben kikaptam Renji kezéből az üveget, és meghúztam. Nem válaszolt semmit, csak csókot nyomott a számra. Megérkeztünk a tizenegyedik osztag kapitányi szállásához, és Rangiku már a végét énekelte. Vicces volt nézni. Holnap az egész város erről fog beszélni. Mikor kinyílt az ablak, ő rögtön elhúzta a csíkot. Mi is indultunk vissza. A következő három kör után felálltam az asztaltól, igaz most már nem álltam olyan biztos lábakon.
- Na, jó szerintem nekem egyelőre ennyi elég is lesz. Hulla fáradt vagyok. Addig is dolgozzatok, hogy nekem kelljen szerenádot adnom. Szerelmes levelet már írtam, úgyhogy fantáziának nem vagyok híján - vigyorogtam teli szájjal.
- Ne má' elrontod a bulit! Nélküled nem ugyanaz! – nyafogta Renji, mire felhúztam a földről.
- Következőre úgy leitathatsz, hogy másnap semmire se emlékezzek, de most téged is hazaviszlek – suttogtam neki a fülébe, mire engedelmes kiskutya lett. Átdobtam a vállamon a karját, majd együtt kimentünk a kocsmából. A többiek persze utánam, Ichigo meg mellettem. Eltámogattam a lakásáig, majd ledobtam az ágyára. Rögtön elaludt, majd újra elindultam. De mivel nem tudtam, hogy hol a szállásunk, a kapitány irodájába mentem. Kopogtatás nélkül léptem be. Próbáltam egyenesen állni, hogy annyira ne égjek le előtte, de nem nagyon ment. Hát jól berúgtam, az biztos!
- Ne próbálkozz tudom! – mondta föl sem nézve a papírokból. Ellazítottam az izmaim, és ledobtam magam a kanapéra. Véletlenül csuklottam egyet.
- Kapitány, azt szeretném megkérdezni, hogy hol lesz a szállásunk? – néztem rá.
- Két lakást tudtam nektek szerezni, ti majd beosztjátok. Valamelyikkőtök mehet Rukiához is.
- Köszönöm, kapitány. És melyik?
- Rögtön az e mellett lévő kettő – végül Ishida és Chad ment a másodikba, Orihime, meg ment Rukiához, és én maradtam az elsőben Ichigoval. Le se vetkőztem, úgy ahogy voltam dőltem be az ágyba és aludtam el rögtön. Mondanom sem kell, hogy nem álmodtam semmit. Reggel mikor felébredtem, hajnal volt. A fejem szörnyen fájt. Aminek tudtam az okát. És már hozzá voltam szokva. Naaaagyon sokszor voltam másnapos. Felkelletem az ágyból. Kicsikém persze még aludt. Nem volt szívem felkelteni. Istenem, miért nem tudtam ruhát is hozni magammal! Kinyitottam a szobában található szekrényt. Volt benne halálisten egyenruha, és kimonok. Na persze! Túlságosan is elszoktam ezektől. Végül felvettem egy piros kimonot. Kiléptem a kicsi szobából, az igen szúrós, hideg levegőre. Átmentem a kapitányhoz. Mivel féltem, hogy felébresztem, ezért nem kopogtam. Halkan nyitottam ki az ajtót. Igaz nem volt mitől félnem, hisz a kapitány már dolgozott.
- Jó reggelt, Reiko – nézett fel a papírokból. – Hogy vagy?
- Ön szerint? Másnaposan. A fejem, majd kettéhasad! – nevettem halkan.
- Jól áll a kimonó – mondta, mire csak fújtam egyet.
- Elszoktam tőle. Igaziból haza szeretnék lépni, pár ruhámért.
- Még most meg akarod járni? – bólintottam. – Rendben, de siess – azzal még ott a szobában megnyitottam az átjárót, otthon gyorsan összepakoltam, majd két perc múlva, már a kapitány előtt álltam. – Ez tényleg gyors volt! – nézett fel. – Ülj le! Nyugodtan, érezd otthon magad! – mosolygott.
- A Kapitányt nem zavarja, hogy ilyen szoros kapcsolata van, egy számára idegen lánnyal? – kérdeztem, mire felnézett.
- Ugyan miért zavarna?
- Tudja, nem tudom Ichigo tegnap mit mondott, de ez nem olyan mulatságos dolog. Tegnap éreztem a maga fájdalmát, és nem volt kellemes!
- Mindent elmondtak, arról amit tudnak, és az új képességeidről is beszámoltak. Ügyesen fejlődsz! – jegyezte meg.
- Nem erről van szó! – ráztam meg a fejem. – Rám vadásznak, így ön is célpont lesz! Ha véletlenül engem elkapnak, maga is meghal!
- Tisztában vagyok vele! – bólintott. – De azzal is tisztábban vagyok, hogy nagyon erős vagy, bízom benne, hogy erre nem kerül sor. De, ha mégis, remélem nem Matsumoto lesz a kapitány.
- Nem vagyok olyan erős! – ellenkeztem.
- Biztos vagy benne? – nézett rám. – Én nem erről hallottam.
- Jó a képességeim kivételesek, elismerem! De attól, még nem vagyok olyan erős!
- Jól forgatod a kardod, értesz a démonmágiához, és jól meg vagy Jigokuval. És a legfontosabb nem vagy egyedül! – zárta le a témát.
- De… - nem engedte befejeznem.
- Téma lezárva – mondta parancsoló hangnemben. – Tegnap beszéltem Byakuyaval, és ő is kíváncsi rád! – nézett újra rám, egy kedves mosollyal. Én teljesen máson gondolkoztam. Vajon mi lesz, azután, hogy győztünk? Vagy talán veszteni fogunk? És mindenki meghal miattam, mert engem védelmeztek, mint a családom?
- Hitsugaya kapitány… - kezdtem bele. – Ön szerint mi lesz ennek a háborúnak a végkimenetele?
- Győzelem – vágta rá egyből.
- És mi lesz azután? Az emberek világába menjek vissza? Ott sem lenne jobb nekem. Nem fogjuk tudni az összes vadászt megölni, és eddig már az összes tudja, hogy eddig ott éltem, láttak átjönni a kapun. Lehet, hogy ebben a világban kellene örökre maradjak.
- Hát akkor maradj, szerintem senkinek sem lesz ellenére, és bárki szívesen fölvesz az osztagába.
- Gondoltam. De nem kérhetem Ichigotól és a többiektől, hogy maradjanak itt, hisz nekik ott van a családjuk!
- Hova húz a szíved? – kérdezte.
- Kétfele. Az egyik fele ide, haza. De a másik Ichigo mellé. És nem tudom, hogy mit csináljak.
- Nehéz döntésed lesz! De a tiéd, és neked kell meghoznod – jött mellém, és a kezét biztatóan a vállamra tette.
- Nem segített sokat – jegyeztem meg.
- Kérdezd meg erről a barátod is – mondta.
- Tudom mit fog mondani! – mosolyogtam, majd megláttam az asztala tetején azt a sok-sok papírt. – Segítsek?
- Ha van kedved.
- Úgyis korán van még. Szívesen segítek – mosolyogtam, mire ő elém tolt egy nagy adag papírt.
- Kérlek rendezd ezeket betűrendben, a végzős diákok listája. Bele nézhetsz. Meghallgatom a véleményed.
- Nem volt már meg a beosztás? – kérdeztem.
- De. Ez a jövő évi. Majd nyáron meg fognak jönni a vizsgaeredmények, de a papírokat már most kiküldik, hogy legyen elég időnk választani.
- Értem – azzal nekiálltam. Egy kis papír fecnire felírtam a nekem tetszőek nevét.