Tíz óra körül Ichigo lépett be a szobába egy nagyot ásítva. Mögötte a többiek. Elég nyúzottak voltak.
- Na, kinek fája feje? – kérdeztem rikoltva.
- Jaj, kérlek halkabban, széthasad a fejem – nyögött fel Orihime.
- Én ezzel nőttem fel – nevettem. Fájt a fejem, de már hozzá szoktam.
- Neked nem fáj? - kérdezte Ishida.
- De, majd kettészakad, de mint már mondtam ezzel nőttem fel. Az Akadémia első évében már piáltam. Eléggé kikészítettem vele a tanáraimat.
- Jó neked, én majd belehalok – mondta Chad.
- Á, két hét után már tűrhetőbb lesz – mosolyogtam bíztatóan, mire szörnyülködve néztek rám.
- Na ne! Én azt nem bírom ki – mondta Orihime.
- És ti még nem is ittatok sokat – jegyeztem meg. Renji állított be, mögötte a kapitányával.
- Vöröske, nem fáj a fejed? – néztem rá.
- De, de. Kösz, hogy tegnap hazavittél – nézett rám. – Na, nyafognak már a gyerekek? - nézett Ichigoékra.
- Igen, Igen – bólogattam. – A másnaposság szörnyű dolog.
- De te jól bírod – jegyezte meg Kuchiki kapitány, majd leült a mellettem lévő székre.
- Jó reggelt Kuchiki kapitány – köszöntem. – Hogy tetszett a naplóm?
- Hát… - mondta elgondolkodva. – Egy kicsit érdekes volt, de elismerésem ügyesen helyt álltál.
- Mire azt hitték, hogy a hadnagyaik írták, kiderül, hogy egy akadémiás csaj szüleménye.
- De úgy-e nem gondoltad komolyan, amit a levélbe írtál?
- Persze, hogy nem, az csak egy verseny volt.
- És sikerült megszelídítened a kardod?
- Tökéletesen – vigyorogtam teli szájjal.
- Annyira hihetetlen a történeted – mondta fejét rázva. A távolban felhangzott egy sajnos nem ismeretlen kürt hangja, mire felpattantam. A francba! A francba, nekik is most kell megjelenniük!
- Itt maradni! Ezt én majd elintézem! – parancsoltam.
- De… - kezdett ellenkezni Ichigo, de beléfojtottam a szót, mivel egyszerűen kirohantam a szobából. A faltövében megálltam, majd kiugrottam. Az erdőből egy mélykék szem fürkészet, majd előlépett.
- Tudtam, hogy el fogsz jönni – mosolygott félénken. Egyáltalán nem hasonlított az eddig megismert vadászokhoz. Olyan gyámoltalan volt. Barna haja volt, és gyönyörű mélykék szemei.
- Itt vagyok, mit szeretnél? – kérdeztem hidegen.
- Atshusi vagyok, segíteni szeretnék neked. Elegem van a vezetőnkből.
- És honnan tudjam, hogy nem kém vagy? – kérdeztem gúnyosan. Nem az válaszolt, akitől a választ vártam volna. Mivel az a kotnyeles Jigoku válaszolt.
- Nem hazudik, tényleg kitagadták.
- Rendben, gyere – bólintottam megadóan. Valamiért megesett rajta a szívem, ahogy ott lehajtott fejjel állt. Mióta vannak anyai ösztöneim? Botránkoztam meg saját magamtól. – Nem tudom, hogy a többiek mit fognak szólni, de egy biztos, nem fognak örülni.
- Azt sejtettem. És köszönöm, hogy beengedtél – hajolt meg.
- Szabok három feltételt.
- Igen?
- Egy: Ne hajolgass előttem, Kettő: becézz, Iko vagy Rei, Három: ígérd meg, hogy nem fogok csalódni miattad! – néztem rá. – Én nagy felelőségett vállaltam magamra azzal, hogy most beengedtelek.
- Megígérem – fogadkozott.
- Na, és milyen zanpakutód van? – csevegtem vidáman.
- Tűz típusú, a neve Kajikikari
- Tűzfény – motyogtam. – És van bankaid?
- Még nincs, igazából, még csak nem rég tudtam meg a nevét – vallotta be lehajtott fejjel. Pont mikor a tizedik osztag kapitányi szállásához értünk.
- Most jön a neheze! – sóhajtottam, majd beléptem az ajtón.
- Na, mi volt? – kérdezte Ichigo.
- Tudjátok – kezdtem bele tétován -, lehet, hogy orbitális baromságot csináltam, de vállalom érte a felelőséget! – azzal behívtam Atshushit.
- Atshushi, ők a barátaim – mutattam be neki mindenkit – srácok, ő itt Atshushi, és ő a vadászoktól jött.
- Normális vagy? – fakadt ki Ichigo.
- Megesett rajta a szívem. Fiatalabb, mint mikor én elmentem, és kitagadták. Amúgy is Jigoku is egyet értett velem! – próbáltam meggyőzni.
- Hahó, tudod, ő az ellenséged – világosított fel.
- Tudod, mi az, hogy sajnálat, meg, hogy anyai ösztön? Átérzem a helyzetét. Én is egyedül lettem volna a világ összes gondjával, ha nem ismerem meg a Kapitányt. Ő dobott nekem mentőövet a végső elkeseredésemben. Ő tanított sok-sok éven keresztül. Neki ezt én fogom megtestesíteni.
- De… - próbált ellenkezni, de Hitsugaya kapitány félbeszakította.
- Igaza van Reikonak. Ő még csak egy gyerek nem tehet semmiről, és dicséretes, hogy ide mert jönni. És amúgy is még talán a hasznunkra is lehetne.
Köszönöm Hitsugaya kapitány. Atshushi nem választhatta meg a helyet, hogy hova szülessen – fordultam újra Ichigohoz. Ő nem válaszolt, csak megadóan sóhajtott, mire mosolyogva leültem mellé, és egy csókot nyomtam a szájára. Atshushi leült elém a földre. A délelőtt további részében beszélgettünk, Atshushi sok számunkra lényeges dolgot is mondott.