- 8. fejezet: Felmentő sereg

- Iko, baj van – szólalt meg Jigoku a hátamon.

- Mi történt? – kérdeztem egy fáradt sóhaj kíséretében.

- Egy alacsony rangú Vadász van a közelben. A szándékát nézve el akar kapni téged – magyarázta.

- Rendben. Rangiku, Renji elintézitek? – kérdeztem hozzájuk fordulva.

- Persze – vágták rá egyszerre. Majd eltűntek.

- Amúgy tényleg jól harcoltatok – idézte meg magát Jigoku, majd mellém lépett és a karom alá nyúlva cipelt engem.

- Köszi – nyögte Toushiro.

- Te meg nem figyeltél a lélekenergiádra. Tovább is bírtad volna – nézett rám szúrósan.

- Bankaiban?

- Hát úgy nem – vakarta meg a tarkóját.

- Ha arról lett volna szó, sima kard alakban még tudtam volna küzdeni – mondtam elgondolkodva. – De már a Shikai szintet sem tudtam volna fent tartani.

- Igen igazad van – mondta egy sóhaj kíséretében, majd letett a kapitányi szálláson a kanapéra. Ichigo leült mellém mire én eldőltem, és az ölébe fektettem a fejem. A többiek is helyet foglaltak.

- Amúgy nektek, hogy ment a harc? – kérdeztem csukott szemmel.

- Jól. Orihimének is kevesebb munkája volt. Segített a te otthoni edzésed – mondta Chad.

- Ennek örülök – mondtam egy nagyot ásítva, majd a következő pillanatban már aludtam is. A többiek pedig tovább beszélgettek. A két hadnagy érkezésére ébredtem fel. Álmosan kinyitottam a szemem, majd körbe néztem. Egy nagyot nyújtózva felültem.

- Jó reggelt álomszuszék – mosolygott Ichigo.

- Reggelt? – prüszköltem.

- Már az van – nézett rám.

- Ilyen sokáig elmaradtak volna Renjiék?

- Nem, ők már elmentek lefeküdni. Csak mi maradtunk itt éjszakára, mivel téged nem lehetett elmozdítani, vagy fölébreszteni – mondta mosolyogva.

- Hát én tényleg elfáradhattam, de már jobban vagyok – felálltam. – Menjünk reggelizni – húztam föl, majd elindultunk. Az ebédlőben már mindenki ott volt a csapatból

- Jé, felébredtek – jegyezte meg Renji, mikor ledobtam magam mellé. A válaszom egy egyszerű ütés volt.

- Barom! – jegyeztem meg.

- Most mér'! – tiltakozott hevesen.

- Próbálj három óráig megállás nélkül shikaiban, majd bankaiban harcolni, egy kapitány ellen – magyaráztam.

- Nyugi – mondta álmosan Toushiro. – Legalább még egy kicsit hagyjátok egymást békén.

- Rendben – mondtam. A másik oldalamon ülő Rangiku a kezembe nyomott egy üveget. Rögtön rájöttem, hogy mi az. Jól meghúztam az üveget, majd tovább adtam Renjinek. Aki persze nem tudott kussban maradni.

- Hát ez meg mi? – fordult hozzám, majd beleszagolt a z üvegbe. – Jé, ez szaké! – vidult fel, majd meghúzta az üveget. Mikor visszafordultunk, két mérges kapitánnyal találtuk szembe magunkat.

- MATSUMOTO! – kiáltotta Toushiro.

- RENJI! – és Byakuya. Hát egyik sem volt valami boldog az biztos, mi persze csak mosolyogtunk.

- Igen? – kérdezte Rangiku negédesen.

- MÉG CSAK REGGEL NYOLC ÓRA VAN, ÉS TE MÁR ISZOL! – ordította Hitsugaya.

- Tudja, kapitány, sohasem lehet elég korán kezdeni – pislogott nagyokat. Én magamban csak egy jót röhögtem ezen a jeleneten, de egy óriási nagyot ugrottam, mikor megéreztem valaki kezét a vállamon.

- Nyugi, csak én vagyok – kuncogott egy ismerős hang. Hátrafordultam és Hisagival találtam szembe magam, a kilencedik osztag hadnagyával, aki nem mellesleg jó kis ivótárs és barát. Talán ő volt a harmadik akinek megjegyeztem a nevét.

- Hisagi, te örült, a szívbajt hoztad rám – ugrottam a nyakába. Ő megcsóválta a fejét, majd magához húzott.

- Nők – sóhajtott, mire fejbe csaptam. – Most mi rosszat mondtam?

- Ne sértegess!

- Amúgy hallom bajba vagy – ült le velem szembe.

- Hát, elég nagyban az biztos – válaszoltam a feltett kérdésre.

- Valamit tudok segíteni? – kérdezte reménykedve.

- Hát ami azt illeti, talán tudnál – kezdtem bizonytalanul, de Toushiro közbevágott.

- Igen, tudnál – mondta.

- És miben?

- Gondolom a fő dolgokat tudod? – vettem vissza a szót, ő csak bólintott. – Hát, azt találtam ki, hogy mi fogjuk őket meglátogatni, és harcolni velük, nem pedig ők jönnek ide. És nem akarok még több embert belesodorni, ezért csak mi leszünk benne a harcban.

- Értem – bólintott. – És hogy akartok kilencen győzni? – kérdezte.

- Hát ezen még nem gondolkoztam.

- Rendben – bólintott magának. – Egy óra múlva gyere a megszokott helyre ott találkozunk. Hozok pár embert. Úgy már tizennégyen lesztek velem együtt.

- De, Hisagi… - próbáltam ellenkezni, de nem engedte.

- Nincs de. Fogadd el. Csak pár barát lesz. Nyugi. Pár embert már ismersz is. Például Ikakkut, vagy Yumichikat.

- Ikakku a Golyófej, és Yumichika pedig a tollas? – kérdeztem.

- Ja. Még beszélek Hinamorival és Kiraval.

- Jó rendben. De többet nehogy hozzál magaddal – mentem bel, majd megéreztem egy Vadász lélekenergiáját. – Na, jó! – sóhajtottam. – Ezt intézem én! Valaki velem akar jönni? – néztem végig a társaságon. Végül Ichigoval mentem. Mikor megérkezett a Vadász mi már a kapu előtt vártunk rá. A kezemben már ott tartottam Jigokut.

- Szép jó reggelt! – köszönt nyájasan.

- Nélküled szebb lenne – ásítottam, majd a következő pillanatban már a szívéből húztam ki a kardot. A Vadász hófehér részecskékké változott, majd eltűnt. Ez gyors volt. A kardomat törölgettem, mikor megéreztem öt idegen, de mégis ismerős lélekenergiát. A kardomat a vállamra tettem, majd vártam mikor érkeznek meg. Az erdőből öt halálisten lépett elő.

- Sziasztok! – köszönt a legelöl álló fiú. Vörös haja, és az enyémhez hasonló borostyán szeme volt. Mögötte állt még egy fiú, neki lila haja, és szeme volt. És volt még egy srác, ő a leghátsó sorban állt, fekete haja, és úgyszintén lila szeme volt. Rajtuk kívül még olt ott két lány is. Az egyik lány még nálam is fiatalabbnak nézett ki. Vörös haja és szeme volt. De a másik lány sem lehetett sokkal idősebb a társánál. Halványlila haja és rózsaszín szeme volt.

- Kik vagytok ti? – kérdezte Ichigo.

- Én Taki vagyok, pokolharcos. Ugyanúgy, mint a többiek, vagy akár ti ketten – mosolygott ránk a vöröske. Mikor meghallottam, hogy pokolharcosok, lazítottam a tartásomon, és elraktam a lélekölőm. Ichigo még mindig támadó állásban volt.

- Nyugi, nem ellenség – mondtam neki, mire ő is felengedett. A többiekhez fordultam. – Reiko vagyok, szintén pokolharcos, ő Ichigo a barátom – mutatkoztam be – Örülök, hogy találkoztunk, de miért jöttetek?

- Segíteni – vont vállat a vörös csaj. – Amúgy Izumi vagyok.

- Csak saját magatokat fogjátok bajba sodorni – mondtam.

- Mi nem felajánljuk a segítségünket, hanem közöljük veletek az egyszerű tényeket – mondta a fekete hajú srác. – Mellékesen Én Ryuk vagyok, és ő – mutatott a lila hajú fiúra – Ben.

- És ha nem szeretném elfogadni a segítségeteket? – néztem rá Ryukra.

- Sajnálom, de muszáj lesz – sóhajtott Ryuk.

- Ha elüldözlek titeket?

- Fogadjunk, hogy még megkarcolni sem tudsz! – nézett rám felsőbbrendűen.

- Vigyázz a szádra Ryuk – szólt rá, a lila hajú lány. – Te is tudod ki ő!

- Most miért Haru, semmi rosszat nem tettem – mentegetőzött Ryuk.

- Gyertek – indultam el befelé a városba.

- Mégis kéred a segítségünket? – kérdezte kuncogva Ben.

- Ha már felajánlottátok – mosolyogtam rá. Taki fölzárkózott mellém, és így indultunk el Seireitei utcáin.

- Ne foglalkozz velük, mindig ilyenek – mondta.

- Mióta vagytok együtt? – kérdeztem.

- Mióta megszülettél – mondta.

- Ezt nem értem – ráztam meg a fejem.

- Van egy úgymond vezetőnk, aki összetart minket, és birtokolja a különleges képességeket. Minden csapatnak van egy használati ideje. Nem tudom mikor, de szokott születni, egy új vezető, és vele együtt egy új csapat. Ez nem azt jelenti, hogy ha megszületik az új vezető, mi meghalunk, hanem azt, hogy mi tartalékra leszünk helyezve, úgymond mi leszünk a bölcsek. És ha minden igaz akkor nekünk te vagy a vezetőnk. Ez neked nem jelent semmit, mi ellátjuk magunkat, csak te vagy az összekötő kapocs közöttünk.

- Már értem – mosolyogtam rá. – Köszi, hogy felvilágosítottál!

- Jogod van tudni – pár percig csendben haladtunk, de ekkor nekem eszembe jutott Hisagi. Irányt váltottam, majd még visszaszóltam Ichigonak.

- Vidd el őket a kapitányhoz, ismerkedjetek meg! Nem tudom mikor jövök – azzal egy villámlépéssel eltűntem. Az erdőbe futottam, majd megálltam egy tisztás közepén, leültem és vártam. Három perc múlva hangosan zsibongva egy kisseb csoport érkezett meg hozzánk.

- Á, helló! - köszönt Hisagi, mikor meglátott. Én akkor pont fejben számolgattam.

- Tizenkilenc – jelentettem ki diadalmasan.

- Mi van? – kérdezte egy kopasz. Ikakku, vagy ismertebb nevén Golyófej.

- Majdnem kétszer többen lettünk, mint ahányról indultunk. Tizenkilencen fogunk harcolni.

- Kit szerveztél még be?

- Öt pokolharcos, és magukat szervezték be – álltam fel a földről. A hátamról elővettem Jigokut, majd leraktam a földre. Leültem mellé, majd koncentráltam. Meg akartam idézni. Pár perc múlva megéreztem a kezét a vállamon. Mosolyogva néztem fel rá. Majd az arcomra fagyott a mosoly. A szeme vörös volt, ami csak bajt jelent. Felpattantam a földről.

- Reiko – kezdett bele. Rögtön megértettem. Megéreztek az öt pokolharcost, és most támadást indítanak.

- Mennyi időnk van? – kérdeztem.

- Kettő, max három óra.

- Basszus – rúgtam bele a legközelebbi fába. – Indulunk - szóltam hátra, majd eltűntem. Sokkal hamarabb értem a kapitány irodájába, mint eddig bármikor, a többiekkel a nyomomban.