Mikor beléptem az iroda ajtón, már mindenki ott volt. Rám néztek, és egyből kiszúrták a szememet.
Iko, a szemed… - kezdte Ishida, de félbeszakítottam.
Kettő- három óránk van. Most rögtön indulunk. Kiszagolták, hogy itt van az összes harcos – mondtam, a hangom színtelen lett, és parancsokat osztogattam. Mindenki összeszedte a cuccait, és fél óra múlva már az erdőt szeltük. Másfél óra múlva beértük a Vadászokat. Körülbelül ugyannyian voltak, mint mi. Mindenki megtalálta a saját maga ellenfelét. Én például a főnökkel szemeztem. Egy magas szőke hajú férfi volt, fekete szemekkel.
Mondtam, hogy még találkozni fogunk – mosolygott gúnyosan.
A halálotokba futottatok – jelentettem ki hidegen. A távolban már elkezdődtek a harcok, de mi még mindig csak szemeztünk egymással, majd lassan előhúztam a kardom. Ő is így tett. Kivont karddal álltunk egymással szemben. Időnk, mint a tenger alapon. Már mindenki harcolt, sőt sokan, már az első szinten, de mi még mindig nem mozdultunk, mintha valamire vártunk volna. Ekkor feljött a hold az égre. Így elment volna idő? A telihold fénye bevilágított egy szabályos kört körülöttünk, és minket is körbe ölelt, mindketten árnyak voltunk az éjszakában.
A telihold küzdelme – suttogta, majd nekem ugrott, de én egyszerűen hárítottam. Oldalról támadtam, de ő elugrott. Most fentről támadtam, de hárított. Sokáig folyt így a harc, de szerencsére még a többiek is harcoltak.
Karmazsinvörös lángok közt halld most hangom, s gyilkolj Pokol Vak Démona – suttogtam.
Zengje be a világot, a boldogság sugara, Tűzdal énekelj – kiáltotta. A kezében lévő katana megnőtt, és egy lánccal volt összekötve a Vadász másik kezében lévő sarlóval. Sötétvörös volt a penge. – Tűzsáv – mondta ki a támadás nevét, mire egy széles tűzsáv közelített felém, de én egyszerűen kitértem a támadás elől. A tűz pusztít, és halálos. A Vadász, jól tudja irányítani, de a sebességemhez képest ez semmiség. Ez még lehet számomra előny. De tűzzel most már nem ér meg támadjak. Akkor:
Fekete Villám – a villám pont arra a helyre csapott be ahol, még egy másodperce az ellenfelem állt, de sajnos a vadász sérülése egyáltalán nem volt súlyos. De én kihasználtam ezt a pár pillanatot, és ugrottam neki feszültem a kardjának, de ő kitartott. Majd előköt magától. Egy fa tövében értem földet, de nem tudtam sokáig pihenni, mivel érkezet a következő támadása.
Tűzbéklyó – pont időben sikerült kikerülnöm a felém száguldó tűzből készült láncot.
A Pokol Zűrzavara! – kiáltottam, mire a vadász a fülét befogva a földre esett. Nem ez a legelősebb támadásom, de hatásos. A célszemély ezer pokolba kárhozott lélek sikítását hallja egyszerre. Borzalmas. A háta mögé kerültem, és szúrásra emeltem a kardom, de az már csak a földbe állt bele, mivel a Vadász pont időben észlelte a támadást, és még ki tudott térni előle. A kardját függőlegesen maga elé tartotta, majd szóra nyitotta a száját.
Éneklő Tűzdal! – kiáltott. A kezében lévő kard kisebb lett, de a másik kezében lévő sarló megnőtt. Most azzal támadt rám, de én felugrottam egy fára.
Tépd le a láncaid, engedd hatalmad kezembe, s segíts Pokol Vak Démona. Láncra vert Vad Démon – suttogtam, s én is felvettem a kardom bankai alakját. Következő percekben így támadtunk egymásra. Csak kisebb karcolásokat tudtunk okozni egymásnak.
A Fekete hold fénye – kiáltottam, a körülöttünk lévő kör a holdam fényében úszott, majd minden elsötétedett, és a fehér energia már a Vadász felé tartott. Ő eltudott ugrani előle, de a bal válla súlyosan megsebesült. – Ó, bocsi nagyon fáj? – kérdeztem gúnyosan, erre ő csak még több tűzgömböt küldött rám. Az egyik gömb telibe találta a vállamat. Ha, ő így, akkor én is. És energia gömbökkel hadakoztunk egymással.
Sikító tűz – kiáltotta, felém fülsértő hangon rikácsoló tűzgömbök repültek, de én fel sem fogtam. A levegőbe emeltem magam, majd közelebb repültem hozzá. Ő egyre sűrűsítette a csapásokat, de azok engem nem tudtak megállítani. Mikor kellő közelbe értem felemeltem a kardom, és nekifeszültem az ő kardjának.
Halálkönny – mondtam, mire a kardom hegyéről egy könnycsepp pottyant a vadász szívére. Leszálltam előtte a földre, és leengedett karddal néztem a szenvedését. A legundorítóbb támadás, mert kimarja a bőröd, majd a húsod, és végül megöl. Lassú és fájdalmas halál. Már kezdett hófehér részecskékké válni, mikor megéreztem a mellkasomban a hideg kardot, és a lecsöppenő vörös folyadékot is láttam.
Ha már meghalok, legalább téged is magammal tudlak vinni – nyögte, majd eltűnt. Én a mellkasomra szorított kezekkel térdre estem. A külvilág kezdett elhomályosodni, de még hallottam a felém rohanó léptek hangját. Eddig tartott. Nem bánom, hogy meg kell halnom. Semmi bajom sincs ellene. Elvégeztem a feladatom, s nyugodtan meg halhatok. Megéreztem egy kezet a vállamon. Nem néztem fel, nem tudtam felnézni, de tudtam, hogy Ichigo az.
Reiko – hallottam aggódó hangját. Nem tudtam válaszolni, csak behunytam a szemem, s ledőltem az ölébe. Ő végig simított a hajamon. Majd meglátta a mellkasomon tátong hatalmas sebet. – Mi történt?
Mi történt? – kérdezte Ichigo, miközben szerelmét nézte. A többiek végeztek már a megmaradt Vadászokkal, s most ők is ott álltak a közelben. A lányok sírtak, és a fiúk sem voltak a legboldogabbak. Hitsugaya kapitány szenvedett a fájdalomtól. Csodálta, hogy Reiko, hogyan bírja ki anélkül, hogy sikítania. A lány felemelte a kezeit, majd a kardja markolatára tette.
Ji…goku… - nyögte ki nagy nehezen. – Old fel a kapcsolatot – utasította. A kapitány egy pillanatig észveszejtő fájdalmat érzett, majd minden fájdalma eltűnt. Reiko újra szólásra nyitotta a száját, de nem tudott megszólalni, mert egy adag vért köhögött fel. Csukott szemmel feküdt Ichigo ölében, aki szorosan magához szorította. Kinyitotta a szemét, majd lassan körülnézett. Majd a tekintete Ichigon ált meg.
Vi…gyáz…zatok egy…másra! – hangja a mondat végére elhalt, alig lehetett érteni. Porcelánfehér arcán könnycseppek keveredtek a szája sarkából folydogáló vérrel, mely így halvány rózsaszín színben pompázva cseppent le a földre. Szemeit újra kinyitotta, Ichigot nézte, és a füléhez hajolva suttogta utolsó szavait. Ichigo próbálta visszanyomni a földre, és nyugtatni, de Reiko mintha már eldöntötte volna magában, hogy meg fog most halni. Nem küzdött az életéért, elfogadta a saját halálát.
Szeretlek – suttogta, majd hatalmas fénnyel kísérve lélekrészecskévé változva az égbe szállt.
REIKO! – kiáltotta Ichigo, és az arcán könnyek szaladtak végig. Felállt a földről, majd eltűnt az erdőben. A többieket magukra hagyva.