Mikor magamhoz tértem, egy furcsa helyen voltam. A padló amin feküdtem sötétvörös volt, és kemény. Én is normális vagyok? Kemény a padló egy barlangban! Nagy felfedezés! Na, álljunk csak meg! Mit keresek én egy barlangban? Ekkor beugrott, hogy mi történt. De jó, biztos, a pokolba kerültem! Lassan feltápászkodtam a földről, távolból tűz ropogást hallottam, és fényt láttam, ezért arra felé indultam el. Annyira ismerős ez a jelenet! Egy nagyobb részhez értem. Egy… egy valami ült a tűznél. Úgy nézett ki, mint Jigku, de mégis más volt. A haja fekete volt, a szeme borostyán, és az arcvonásai is az övé voltak, de a bőre sötétvörös volt, fekete tetoválás borította az egész testét, és hatalmas fekete szárnyai voltak.
Jól vagy? – fordult felém.
Jigoku? – kérdeztem rá. Ő bólintott, mire én a nyakába ugrottam. – Jigoku!
Én is szeretlek – simogatta a hátam.
Meghaltam? – kérdeztem halkan, majd leültem mellé, és a vállára hajtottam a fejem.
Igen.
Soha többet nem fogom őket látni?
Nem.
Miért vagyok itt?
Mert, van egy lehetőség, hogy visszatérj.
Mi?
Ha egyesülünk akkor, vissza tudsz térni – mondta.
Ez mivel járna?
A kardom elvesztené az erejét, de te meg megkapnád az én erőmet. Vagyis te lennél a lélekölő.
Még találkoznánk?
Persze.
Mi változna meg?
Te. A valódi erőm sokkal nagyobb, mint amit most uralsz.
Értem – percekig csöndben ültünk, és én mérlegeltem a lehetőségeimet. Végül döntöttem. Fontos nekem Toushiro és Ichigo. – Vissza akarok menni a barátaimhoz! – jelentettem ki határozottan. Kinyújtotta a kezét, és én belecsúsztattam a kezem. Jigoku lassan kezdett elhalványodni, és éreztem, hogy az energiája belém áradt. Egy rántást éreztem, majd erős fény ölelt körbe. Lassan a fény visszaszorult, és a hátamra koncentrálódott, de pár perc múlva eltűnt, és ott álltam én hatalmas fekete szárnyakkal és fekete tetoválásokkal. És a lélekenergiám meg többszöröződött. Két katana, és Jigoku bankai alakjában ott volt a hátamra csatolva. Az oldalamon ugyanúgy két fekete bőr ostor lógott. Egy fekete farmer, egy fekete top, és egy fekete magas sarkú csizma volt rajtam. Amikor végre rendesen alakot öltöttem, a hozzám legközelebb eső ember nyakába ugrottam. Aki Toushiro volt. Majdnem feldőltünk a lendület miatt.
Reiko? – kérdezte hitetlenkedve, miután mindenkit végig ölelgettem, még Byakuyát is, és visszatértem elé.
Ki más? – tártam szét a kezem.
De…te…? – nyögte.
Meghaltam, de visszatértem – mondtam vállat vonva.
Hogy?
Jigokuval egyesültem, és így visszatudtam térni – tártam ki a szárnyam. – Csak még meg kell szoknom az új erőmet, és az új testet.
Istenem, köszönöm – ölelt újra magához Rangiku. Véletlenül a keze hozzáért a szárnyamhoz, mire a hideg futott végig a testemen. Ennyire más lenne? Ennyire érzékeny?
Rangiku, kérlek! – könyörögtem neki, mire elengedett. A szemébe könnyek csillogtak. – Amúgy hol van Ichigo? – kérdeztem lehajtott fejjel.
Elfutott, miután… miután… - mondta Momo, de nem tudta befejezni.
Beszélek vele – mondtam, majd én is eltűntem az erdőben. Ichigo lélekenergiáját követve, egy folyó partra érkeztem. És Ő ott ült a messzeségbe bámulva, szakadt ruhával, és vérző sebekkel. Az arcán pár könnycsepp futott végig. Halkan leültem mellé, majd hozzábújtam. Ő összerezzent, majd magához húzott, és egy csókot nyomott a fejemre.
Ha már álmodok, használjam ki, hogy újra velem vagy – motyogta maga elé meredve és még jobban magához húzott. – Nem foglak még egyszer elengedni.
Ichigo, ez nem álom! – mondtam, majd még szorosabban bújtam oda hozzá. – Én tényleg itt vagyok melletted. Tényleg visszatértem – simítottam végig könnyáztatta arcán, és azokba a gyönyörű csokoládébarna szemeibe néztem.
Nem térhettél vissza, hiszen meghaltál – ellenkezett.
Itt vagyok, higgy nekem! – suttogtam, és kitártam a szárnyaimat. Végre felfogni látszott, hogy mellette vagyok, és nem csak képzelődik.
De… hogy? – kérdezte újra rám nézve.
Választhattam. És én visszatértem. Jigokuval kellett egyesülnöm, és most itt vagyok melletted! – mondtam, fejem a nyakába fúrva, és egy szelíd csókot leheltem a nyakára.
Köszönöm – sóhajtotta. – Szeretlek – nézett a szemembe, és végre megcsókolt. Szelíden, puhán, érzelmesen. Mint legelőször. Közelebb húzódtam hozzá és átöleltem a nyakát, a keze a derekamra vándorolt, és szorosan tartott.
Én is nagyon szeretlek – leheltem a fülébe pár perc múlva. Órákat ültünk ott ketten összebújva. Mindkettőnknek fájdalmasak voltak az események, és jól esik kipihenni őket. Egy fáradt sóhaj szakadt ki belőlem. Toushirotól megkaptam az üzenetet, hogy ők elmennek.
Mi történt? – kérdezte Ichigo.
Ideje visszameni – mondtam halkan. – De nincs kedvem! – sóhajtottam.
Akkor maradunk – mondta egyszerűen, és végig simított a szárnyamon. Ez az érintés valahogy jól esett. – Furcsa lesz megszokni a szárnyaidat.
Vajon póttestben is elő fognak jönni? – gondolkodtam.
Szerintem nem – rázta meg a fejét.
Szerintem sem. Oda csak a lelkem költözik át. Remélem Kisuke jól vigyázott rá – újabb hosszú percek teltek el, és a nap is lassan nyugovóra tért. Sötétben ültünk a fűben. Majd megadóan sóhajtva fölkeltem a földről.
Most már tényleg vissza kellene menni. És amúgy is fáradt vagyok – ásítottam, mire Ichigo felkelt, és magához húzva indultunk el visszafelé. – Komolyan gondoltad, hogy nem engedsz el? – kérdeztem mosolygó szemekkel felnézve rá.
Ezer százalékig – mosolygott rám.
Szeretlek – nyomtam egy csókot a kulcscsontjára. Mikor visszaértem a házba, miután felvettem a pizsamámat bedőltem az ágyba. Ichigo mellett két perc alatt elnyomott az álom. Persze előtte, egy lélekenergia emeléssel jeleztem, hogy visszaértünk.