12. fejezet: A Búcsú

Másnap reggel, vagyis inkább délután későn ébredtem. Ichigo már nem volt mellettem. Ülő helyzetbe tornáztam magam, majd kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, és a szárnyamat, is kitártam, majd összezártam, hogy minél kevesebb helyet foglaljon. Végül felálltam, és felöltöztem. Egy hófehér nyakba kötős top, és egy farmer szoknya mellett döntöttem, meg persze a tegnap viseletes fekete csizma. Hát majd valahonnan kellene szárnyas lényeknek megfelelően szabott ruhát is varázsoljak magamnak. Képletesen értve persze. Mikor kiléptem megállapítottam, hogy három óra körül lehet. A többiek lélekenergiáját követve, a megszokott gyülekező helynél kötöttem ki. A 10. osztag kapitányi szállása. Egy nagyot ásítva beléptem. Jó sokan vagyunk itt. Néztem végig a szobán. Minden lehetséges ülőhelyen ült valaki, végül kisebb nagyobb manőverezések után a kapitány asztalán kötöttem ki.

- Bocsi – mosolyogtam rá, de ő csak megrázta a fejét.

- Hogy vagy? – kérdezte Orihime.

- Egész jól. Csak még furcsa – mozgattam meg a szárnyam.

- Hát azt nem csodálom – jegyezte meg Ryuk.

- Amúgy, még mindig pokolharcos vagy? – kérdezte Haru. Valahonnan messziről meghallottam Jigoku ismerős hangját, ahogy a választ próbálja meg eljuttatni hozzám. Mosolyogva válaszoltam.

- Jigoku szerint igen. De mást nem mondott – mondtam.

- Értem – ekkor az ajtón valaki kopogott. Majd bejött az első osztagtól egy halálisten.

- Reiko-hime, a főparancsnok hívat – nevetve intettem, hogy elmehet.

- Gyertek – azzal libasorban kivonultunk. – De azért, figyelitek, hercegnő lettem – nevettem.

- Eddig is az voltál – jegyezte meg Haru.

- Most már nincsenek meg a képességeim, nem vagyok a vezetőtök – mondtam.

- De, mindig az fogsz maradni – nézett rám jelentőségteljesen Ryuk. Tovább csöndben haladtunk.

- Hívatott? – léptem be pár perc múlva az első osztag épületébe.

- Igen, köszönöm, hogy eljöttek – mondta. – Hallottam, hogy sikeresen legyőzték a Vadászokat.

- Igen – bólintottam.

- Fel szeretnék neked ajánlani egy kapitányi rangot. Te lehetnél a 14. osztag kapitánya, és az osztagod tagjai az itt jelenlévő halálistenek lehetnének – mondta, mire elkomolyodtam és körbenéztem a kiscsapaton. Két kapitány, öt hadnagy, és a többiek tisztek. Feladnák az életüket, csak emiatt. Sohasem engedném.

- Nem vállalom, nem teszem tönkre a barátaim életét – mondtam, hidegen a szemébe nézve. Nem fogok az akarata előtt meghunyászkodni.

- Akkor kíváncsiak lennénk, hogy melyik osztaghoz szeretnél kerülni? Mert gondolom a Lelkek Világában maradsz.

- Nem gondolja jól, én haza megyek az Emberek Világába a barátaimmal!- jelentettem ki. - Engedelmével, mi most távoznánk – hajoltam meg, majd kisiettem a teremből. A többiek sietősen követtek.

- Te normális vagy? – kérdezte mellém lépve Byakuya.

- Ezer százalékig – bólintottam.

- Tényleg visszamész? – kérdezte Toushiro.

- Igen, úgy tervezem – bólintottam mosolyogva.

- Még csak egyszer tudtunk bulizni! – nyafogott Rangiku, mire mellé léptem, és átöleltem, majd bizalmasan a fülébe suttogtam.

- Tartsátok fenn a helyem, lehet, hogy majd valamikor beugrok! - mondtam, mire örömében felsikított.

- Mit mondtál neki? – kérdezte Renji

- Á, semmi lényegeset, csak a következő felelsz vagy mersz időpontját – legyintettem, és vártam, hogy mikor esik le nekik. Renji hamar felfogta, hogy miről van szó.

- Akkor fogsz még visszajönni? – kérdezte mosolyogva.

- Megígértem, hogy leitathatsz. Nem? – néztem rá. Ezután a két kapitánynak is leesett, hogy miről van szó.

- Semmi szerelmes levél – mondta Byakuya.

- Semmi hajfestés – mondta Toushiro, mire felnevettünk.

- Nyugi, megpróbálok valami jobbat kitalálni – színpadiasan gondolkodtam. – Mondjuk, lehet arcfestés az egyik feladat – a két kapitány egy kétségbeeset pillantást váltott.

- Jaj, ne. Ha már józanon ilyenek jutnak az eszébe, mi lesz velünk részegen! – sóhajtott Hisagi.

- Hé, ne kritizálj! – fordultam felé.

- Ugyan biza miért ne? – cukkolt tovább. – Talán valami félelmetes feladatot adsz nekem?

- Még meg lehet – vontam meg a vállam, majd gondolkodtam. Mit is kérdezzek. Azt nem kérdezhetem amit Rangikutól szoktam, valami jobb kellene. Na jó feladom, nem tudok mit kérdezni. Bevallom részegen tényleg jobb ötleteim, szoktak lenni. Megvan! Nem szívatós, de engem érdekel.

- Hisagi – kezdtem.

- Igen?

- Emlékszel mikor legelőször hozzátok csapódtam? – bólintott.

- Nagyjából.

- Akkor mit gondoltál rólam? Este holt részeg voltam, és még az Akadémiára jártam. Mi volt rólam a véleményed?

- Hát… - nem akart válaszolni, de meglátta az érdeklődő pillantásom, és így rászánta magát. – Legelőször lenéztelek, hogy már ilyen fatalon, leittad magad a sárgaföldig. Utána, meg sajnáltalak, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mi vihet rá téged arra, hogy igyál. Majd utánad néztem, és kiderült, hogy te vagy az iskola üdvöskéje. Még jobban sajnáltalak. Majd egyre jobban megismertelek, és kezdtelek megkedvelni. És kivívtad az elismerésem azzal, hogy olyan sokáig bírtad, meg a rossz emlékező tehetségeddel. Azt persze kihagytam a felsorolásból, hogy csodáltam, hogy mindennap mással mész haza, de reggelre semmi sem marad meg neked erről – ezen az utolsó mondaton egy kicsit bepöccentem. Mindeneste mással? Én csak Renjire szoktam emlékezni.

- MATSUMOTO! – kiáltottam. Ő félve fordult vissza hozzám.

- Csak Renjivel engedtél el? – kérdeztem tőle, vészjóslóan.

- Hát, tudod én sem tudok mindenre figyelni – magyarázkodott gyorsan. – De azért mindig csak olyannal engedtelek el, akiben megbíztam.

- Matsomoto – a hangom figyelmeztető volt, és a szemeim villámokat szórtak.

- Sajnálom, nem figyeltem rád eléggé – mondta végül, őszinte megbánással.

- Semmi baj – mosolyogtam, mire ő egy nagyot fújt. Közben megérkeztünk a 10. osztaghoz, és már bent ültünk a szobában. Út közben a Pokolharcosok elbúcsúztak, majd elmentek. Így már bőven véve már csak halálistenek maradtak. Azért bőven, mert Chad, Ishida és Orihime nem az.

- Mikor akartok visszamenni? – kérdezte végül Toushiro.

- Hát… én úgy gondoltam, hogy még ma – mondtam végül lehajtott fejjel, egy fél perc habozás után.

- Értem. Tudsz még átjárót nyitni? – kérdezte Byakuya.

- Remélem igen. Vagy hanem nem fogok tudni visszajönni, és én komolyan gondoltam a látogatásokat – mondtam. Távolról megint meghallottam Jigoku hangját, majd egyre erősödött. A borostyán tűzével, tudsz kaput nyitni, bármely világba. Ha valamit nem tudsz én mindig segítek neked. Mindig veled leszek. Még egy kicsit beszélgettünk, majd már csak arra figyeltem fel, hogy sötét van. Szomorúan álltam fel. A szemembe már a gondolattól is könnyek gyűltek.

- Azt hiszem ideje indulnunk – szipogtam, és lassan a többiekhez fordultam. A végére a két kapitány maradt. Megálltam Byakuya előtt. Egy pillanatig csak álltam, majd megöleltem. Nem kellettek szavak. Ő így is értette a köszönetem. Következő, és egyben utolsó személy Toshiro volt.

- Köszönöm – suttogtam a nyakába fúrva az arcom.

- Azért ne felejts el néha minket is meglátogatni! – mosolygott, majd a többiek után tolt.

- A borostyán tüze – nyújtottam ki a kezem, mire előttem fellángolt egy borostyán színű tűzcsóva, majd kialakult belőle egy kapu. A többiek után léptem be az átjáróba, egy utolsó pillantás után. Karakura város központjában értünk földet. És innen, egy utolsó intés után mindenki elment haza. Ichigohoz fordultam.

- Nálatok aludhatok? – kérdeztem hozzá bújva.

- Persze – nyomott egy csókot a fejem búbjára, majd felugrottunk egy háztetőre, és ott indultunk a Kurosaki klinika felé Egy tetőn megálltunk, és felnéztem a holdra. Majd a barátomhoz fordultam, és egy szelíd csókot leheltem a szájára.

- Szeretlek - suttogtam és még szorosabban bújtam hozzá.

- Én is.

VÉGE

Sziasztok! Arra szeretnélek kérni titeket, hogyha elolvastátok, akkor jelezzétek valahogy a véleményeiteket! Nagyon kíváncsi vagyok rá. Ha máshogy nem akkor írjatok az e-mail címemre: