Összetörtek, megkínoztak… bár, akik ezt teszik velem, máshogy látják. Szerintük gyógyítanak és mindezt önfeláldozó módon, az én érdekemben cselekszik. A világ legnagyobb álszentjeivel vagyok körülvéve! Ha lenne rá felesleges erőm, nevetnék ezen a meglátáson.

Jelenlegi helyzetem, azonban csöppet sem kacagtató. Bőrszíj mar csuklóimba, feszesen tartva magát ellen állva rángatásomnak mellyel akaratlanul is szabadulnék helyzetemből, még ha esélyem sincs erre, attól megpróbálom a lehetetlent. Ösztönös emberi reakció, ami nem befolyásolható akarattal sem, hiába tudja az áldozat, hogy felesleges erőpocsékolás próbálkozása.

Órák vagy percek óta tart a kezelésem? Ki tudja… Az bizonyos, hogy ez idő alatt egy leheletnyit sem lazultak meg béklyóim. Addig nem szabadulhatok, míg úgy nem döntenek kezelőim, hogy végeztek.

Bírni a gyötrelmet, egy ideig lehetséges, és ebben egész jó vagyok, viszont egy bizonyos idő után már nem lehet figyelmen kívül hagyni a testemen átcikázó fájdalmat. A víz jeges érintése, az áram szikrázása, és mindezt keresztezve az orvosi szakszerűséggel, lehetetlen legyőzni, míg az ember él, lélegzik. Könyörögni viszont nem fogok. Sírni, átkozódni, kimondani az igazságot lehet, megteszem, viszont nem adom meg a gyönyört, amit jelentene egy apró kérésem is doktoromnak.

- Uram, le kellene állítani a sokkolót – jegyzi meg figyelmeztetőleg egy kifejezéstelen női hang. –- Ideje váltani… valami másra -– leheletnyi vággyal ejti ki a "más" szót, amit csak én értek meg igazán.

- Anna – ismerem fel kissé kábultan.

Az egyedüli személy, akinek bűne a többiekéhez képest szinte alig mérhető, és felfogható csupán egyszerű gyarló emberi esendőségnek. A pontos idejét meg nem tudnám mondani, de azt hiszem még csak pár hónapja jelent meg itt, hajtva egy belső kényszer által.

Mit keres egy harmincas nő ezen a helyen?

Fájdalmat, de saját magának. Beteg ő is, ahogy itt mindenki, beleértve engem is.

Sejti már mit akar, és szemében az érkezése óta lappangó tűz, mostanában teljes erővel lángol… az őrület tüze ez.

Ajkamba harapva fojtom el nyögésemet, mikor az előzőnél egy kisebb áramfeszültség halad át testemen. Csökkentett adag, de állapotomban akár egy pillangó, szárnyának érintése is kínt okozna. Számban vérem íze terjeng, de mindez nem számít… hiszen egész létem kínban gyötrődik.

Pilláim lecsukódnak, hogy ne is lássam a gyér világítást és a lehangoló környezetet. A tengernél vagyok, hűs szél csapódik arcomba, felettem sirályok rikoltoznak, és a nap sugarai melegen…

Egy hűvös kéz arcomra simulva szakítja meg ábrándomat. Jól tudom kihez tartozik, még úgy is, hogy önkéntes sötétségbe vonultam.

- Nyisd ki a szemedet! – utasít egy megtévesztően barátságos hang.

Ez a mély tenor, az, ami elsőre elkábítja az embert, aztán eléri a látvány is… egy angyalnak vélik a szörnyet nem is sejtve, hogy a szép külső mit takar valójában.

- Újabb áramot akarsz, vagy inkább ismét a jeges vizet éreznéd? A kedves, miss aggódik, hogy nem fogod bírni a terhelést, én viszont nem így vélem. – Mézédes gonoszsággal vannak átitatva a kiejtett szavak.

Egy szerelmetes bók hangozhatna el ezzel a hangsúllyal, amivel kedveskedő fenyegetése elér… és tudom, hogy megteszi. Képes rá, hiszen mindennél jobban izgatja a fantáziát a képességem, vagy éppen betegségem miben léte, hiszen a tudás hatalom. Birtokolni, elemezni, kedve szerint használni micsoda csodás lehetőség lenne.

A parancsnak engedve nézek bele a meleg barna szemekbe, pedig tisztába vagyok azzal, hogy emiatt egy másfajta gyötrelem fog elérni. Tekintetünk találkozásakor ismét elcsodálkozok azon, hogy a külső mennyire becsapós lehet. A barna egy meleg szín, ellenben a tulajdonosa hideg, akár a jég, a jóságos mosoly valójába üres álca, az aranyfürtök hamisak, de az összkép mégis lehengerlő.

Engem is megtévesztett az első pillantás, vakító volt csalfa ragyogása, aztán tisztult a kép, és eztán azonnal észleltem a halovány körvonalakat körülötte. Rögtön megismertem az összes titkát, mit rejtegetett a világ elől.

A hangok együttes erővel zúdulnak rám, amint észlelik a kapcsolatot közöttünk, és tekintetemet képtelen vagyok elszakítani kínzóm élettelen pillantásától. Mérges szidalmak, vádak, kárba veszett boldogság… ezek jutnak el hozzám, és testi szenvedéseim most már a lelkem gyötrelmével forr egybe.

i„Mikor találkoztam vele, magával ragadott a személyisége… elbűvölt. Az övé lettem, aztán mikor észrevettem, hogy gyermeket várok, és mikor ezt közöltem velem örült. Kedvesen mosolygott, majd egy pohár itallal kínált… nem kellett volna meginnom, de annyira kedvesen mosolygott rám."

„ A barátomnak hittem, de soha nem volt az! Megölt a nevemért… egy neve sincs faluból származó kis senki volt. Megsajnálva vettem pártfogásomba! Átkozott…!"

„Nem vagyok bolond! Nem vagyok az! Ő tette ezt velem!"

„Azt mondta, szeret, a különböző társadalmi helyzetünk ellenére is. Hittem neki!" /i

Legszívesebben füleimre szorítanám tenyeremet, hátha gátat szabhatok a hangoknak, amik harsogva kiáltoznak. Kétségbeesetten követelik az igazságot, hogy veszni lássák a bűnös cselekedetek elkövetéséért. Béklyóm, azonban mindenféle mozgási lehetőségemet meggátolja, ezért vádjaikat hallgatva, tehetetlenül ismerem meg életének sötét titkait. Az összes beszélő közül a gyermek panasza a legrosszabb.

- Miért ölte meg? – nehézkesem ejtve ki a szavakat, de végül sikerül érthetően beszélnem, igaz csak számára van ennek jelentősége. – Mit ártott magának az a kisfiú?

Mohó szikra tűnik fel szemében, miközben érdeklődve szemléli arcvonásaimat.

- Mit észlelsz még? Beszélj!

Fáradtan sóhajtok, mert nem a múltja titkai érdeklik ezt az embert, hanem a jövője… viszont, én csak a mostat látom, és a tettei következményeit. Még ha ezeket látomásoknak is fogják fel, én csak az elkövetést észlelem.

- Egy szörnyet.

Csalódottságát érezve, az összes kínt feledem egy pillanatra, mert számomra ez olyan, mint a száraz földnek az eső. Boldogító.

- Mit mondott doktor?

- Semmit! – kiáltja beosztottjainak, hogy aztán figyelmét ismét rám irányítsa. – Hamarosan meg fogom törni a makacsságodat – sziszegi felém feltárva valódi természetének mélyét. – Adjunk neki…

Az elhangzó utasításokkal nem törődve süllyedek vissza a tengerparti víziómhoz, a karomba érkező injekcióra épp, hogy megrezdülök.

A nap melengető sugarai fagyos testemet élettel töltik fel, miközben távolról egy hajó kürtje ér el hozzám, és mindeközben az óceán habjai zúgnak, ezek a különféle zajok egymásba olvadva ringatnak el.

A kezelés még csak most kezdődik el igazán.

Xxx

Egy órára mehetünk ki egy elkerített zöld területre, nehézkesen mozogva élvezem a friss levegőt, és a szabadság illúzióját. Mellettem egy ősz hajú néni szalad el keresve láthatatlan cicáját, míg egy másik ember boldogan piruettezik és mindezt úgy, hogy még a hálóköntösében is kecsesnek tűnik a mozdulat. Bolond kavalkád, mely egy időre feledteti a kezelés utóhatásait.

Minden mozdulat fáj, horzsolásaim égnek, azonban semmi pénzért nem hagytam volna ki a napi egyszeri sétámat, ahhoz már tényleg hallottnak kell lennem, hogy ne vegyek részt benne.

Kábultan bámulom az eget, és kékebbnek látom, mint amilyen valójában. Azt nem tudom, hogy a belém tömött szereknek köszönhetően vagy csak a vidéki levegő miatt, de itt valahogy más az égbolt. Talán, mert nem csúfítja el a gyárakból kiáramló füst, és a mostanában népszerű automobilok koromfekete gőzfelhői. Lényegtelen a miért, és valahogy megnyugtató, hogy én sem tudok mindent. Egész nap képes lennék csak itt kin állni a szabadban.

- Mit csinálsz? – érdeklődik suttogva egy játékos hang.

Zavartan ráncolom szemöldökömet, hogy magányomba durván megzavarnak, viszont jól tudom, Klaris meglehetősen kitartó tud lenni, és talán előbb szabadulok, ha szóba elegyedek vele. Szerencsére hamar unatkozni kezd, engem meg kifejezetten unalmas személyiségnek tart, aki semmi „örűltségben" nincs benne.

- Élvezem a levegőt – sóhajtom.

- És az jó? Mondd el milyen! – követeli vágyakozva. – Cserébe elárulok egy titkot.

Nem közlöm vele, hogy nincs szükségem még több kínzó tudásra… felesleges lenne. Ha egy szellem beszélni akar, akkor beszélni fog.

Rátekintve, egy bájos fiatal arc néz rám gyermeki ártatlansággal, miközben testén érzékien feszül az ódivatú ruha, ami vagy legalább száz éve kiment a divatból.

- Sós, friss, hideg – fejtem ki szűkszavúan a tényeket.

Az, hogy senki más által nem látott beszélőtársammal cseverészek nyílt terepen, nem túlzottan zavar… végül is egy bolondokházában, ez a betegektől megszokott cselekedett. Csak egy őrült látja azt, amit senki más nem. Ez az, ami megkülönböztet bennünket, a normálistól.

- Ennyi? – biggyed le csalódottan telt alsó ajka.

Elgondolkodva oldalra fordítva fejét, ezzel pedig elém tárul szépségét elcsúfító, és halálának kiváltó oka… mély nyaki sebét. Rezzenéstelenül viselem a látványt, volt időm hozzászokni.

- Ronald megint eltűnt. – Sóhajtja csalódottságtól telt hangon. – Egyszerűen nem értem hol lehet. Megbocsátottam neki, szóval most már igazán előjöhetne.

Fáradtan csukom be ismét szememet, panaszkodását hallgatva. Ronald valójában már rég nem létezik, és Klaris örülhet neki, mert halának okozója volt az általa keresett férfi, mégis ennek ellenére is mindenhol kutatja, remélve, hogy megtalálja. Néha haragszik rá, gyűlöli, de vannak ezek a pillanatai, mikor szereti. Következő nap, valószínűleg megint utálja vagy éppen el is felejti, hogy Ronald valaha is létezett.

Erősen remélem, hogy hamarosan végre békén hagyj, mert az oly ritkán feltűnő nap melengeti arcomat, miközben a kint eltölthető percek vészesen fogynak.

- A titok! Elmondom a titkot! – dalolja kedélyesen.

Unottan nyitom ki szememet, és elismerem magamban, hogy elég kedves látvány, ahogy körülöttem táncikál… tényleg kezdem elveszíteni józanságomat, ha ezt kedvesnek vélem.

- Mondd hát, ha ennyire akarod! – egyezek bele nagylelkűen, hiszen a szellem csak erre vár.

Valószínűleg egy eddig fel nem fedezett madárfészek vagy az esti vacsora lesz, Klaris újabb rejtélye. Meg kell hallgatnom, mert addig nem hagy nyugtot, hiszen olyan, mint egy gyermek, igényli a figyelmet. Ha pedig nem kapja meg, azzal nekem okoz fájdalmat, amiből jelenleg elég sokat kaptam a mai napra.

- Hamarosan megérkezik! – súgja felém, mintha rajtunk kívül esélye lenne bárkinek is arra, hogy meghallja szavait.

- Kicsoda?

Az ötvenedik év a végéhez közeledik. – Elégedetlenül rázza fejét értetlenségem láttán,

majd áttetsző vállait megrántva vidáman lebeg távolabb, mint aki jól végezte dolgát.

Bosszús lehetnék, de nem vagyok az, csak örülök, hogy a látomás sületlenségétől megszabadultam… saját őrültségemet is nehéz elviselni hát, akkor még másét is eltűrni már komoly lelkierőt igényel. Szeretem a csendet, ami távozásával ismét körbevesz. A szél jeges lehelete vékony ruhámat testemre tapasztja. Fázok, de ez jeleneti, hogy még élek. Egyelőre.

i„Hamarosan megérkezik!"/i

Vajon ki vetődik erre a helyre önként? – akaratlanul kezdek el morfondírozni az elhangzottakon, mikor váratlanul hangos sípszó jelzi a pihenőm végét.

Nem számít ez sem, ha valaki idetévedne, attól nem lesz jobb a helyzetem – zárom le sietősen a gondolatsort, mely egy hangyányit megszakította monoton magatartásomat. A kíváncsiság akaratlanul is feléledt bennem egy egészen picit, de szinte rögtön el is hamvad.

Lassan lépkedve indulok meg az ápolok gyűrűje felé, emlékezve, hogy a legkisebb engedetlenség is mivel jár.

- Kapjátok már azt a vén banyát! – harsogva rohan el mellettem egy testes őr, kezében gumibotot tartva. – Ott van, nem látjátok marhák? Hát mindent nekem kell csinálnom?

A hátam mögül ezután egy túlzottan ismerős csattanás hangzik fel, a csendben rémisztően hangosan, de nem fordulok meg, hogy megnézzem mi okozta ezt a zajt. A mellettem lépkedők sem állnak meg, mindenki tisztában van vele, mit jelent nem engedelmeskedni. A kiszabott időkeret lejárt, ideje visszatérni a falak közé, és megtagadni a parancsot, az nem jelent semmi jót a makacskodóknak.

- Pedig mennyire szerette azt a cicát! Most ki fog róla gondoskodni? – ejti ki a szavakat szomorúan az egészen eddig piruetteket bemutató férfi. – Micsoda bolondság!

Lehet, hogy az volt – értek egyet némán a megszólalóval – , azonban végre szabad lett, és senki sem bánthatja ezentúl, míg a többiekkel egyetemben mi visszatérünk sötét kis celláinkba, felkészülve a következő nap szenvedéseire. center

xxx/center

Furcsa módon az elmúlt napokban kezeléseim közötti szünetekben egyre több-és több szellem látogatott meg, ami eddig nem volt rájuk jellemző. Ezzel többször is megszakították háziállatom megfigyelésével töltött perceimet, valamint észlelhetővé tették az idő múlását. Egyfajta borzongató változás következett be állapotomban, azt még nem döntöttem el, hogy ez jó-e számomra. Elfogadom, és nem próbálok meg harcolni ellene. Talán jó, ha nem süllyedek mélyebbre a passzivitásba… ezzel az újult érdeklődésemmel, igazán sikerült meglepnem az egyik kezelésnél az óvatlan ápolómat. Csekély öröm volt, de megérte.

Azt képtelen vagyok megmondani, mióta kezdődött el gyógykezelésem, viszont igazi furcsaságaim kezdetére pontos választ tudok adni. Két nap telt el Klaris titkának meghallgatása óta, és rajta kívül, még eddig nem is észlelt további elhunyt személyek is felkerestek… teljes izgalomban égve.

Izgatottságuk több mint különös, főleg ekkora mértékben még nem tapasztaltam hasonlót és a várakozó hangulatuk magával ragadott. Akaratlanul is színt visz életembe, hiszen a középpontjában már nem egy pók foglal helyet, hanem a titokzatos személy.

„Ötvenedik év a végéhez közeledik, és aztán újra eljön."

Az elmondottak alapján, legalább kétszáz évesnek kell lennie. Ez pedig fizikai lehetetlenség.

„Az arca sápadt, mégis gyönyörű."

Ha valaki ennyi idős korára is szép, az már tényleg tud valamit!

„A szemei különös éjszínben tündökölnek."

Éjszín? Képtelenség!

Akárhogy elemzem az információkat, még számomra is őrültségnek tűnik a körülöttem keringő árnyalakok mondatai, és mindezek ellenére, mégis vágyom látni ezt a koromszemű sápatag személyt, aki tudtán kívül felélesztette szunnyadó kíváncsiságomat.

Miért?

Talán azért, mert tényleg magával ragadott az őrület, amitől oly annyira meg akartak óvni. Fejemet a hideg falnak döntve bámulok fel a plafonra, majd szemeimet álmodozva csukom be. Várva, hogy a változás következő hulláma végre ténylegesen is eljusson hozzám, és ne csak szóbeszédek alapján rakjam össze a mozaikdarabokat.