Gyomrom hangosan morranva jelzi, hogy a reggeli száraz kenyér cseppet sem volt elengedő. Éhségem felett azonban könnyedén átsiklok, tapasztalatból tudva, hogy hamarosan megnyugszik követelődző testem, elfogadva tényt, miszerint a következő étkezésig nincs több étel. A mellettem lévő mohón habzsolja az elcsent kenyeret, hiszen a kábultan maga elé meredő beteg nem háborog amiatt, hogy megfosztották a fejadagjától. Neki már ez a világ sokkal jobb, mert boldog ott, ahol van, és étel nélkül is teljesnek érezi magát.
Ezt a néhány mozdulatlanul ülő beteget leszámítva a közös étkezésekkor szinte majdnem olyan, mintha mindenki normális lenne. Míg alapvető szükségeltünket, az éhezést csillapítjuk, addig az aktív páciensek nyugodtak, a delíriumban lévők szintén, de hát mondjuk ők mindig azok, a hozzám hasonlóak pedig érdektelenek. Tökéletes összhang uralkodik, és van ebben valami különös báj, amit nem lehet leírni, egyszerűen csak érezni lehet.
A rácsokkal elkerített helyiségben több hosszú asztal nyúlik keresztül, és mindegyik zsúfoltságig telve van, még úgy is, hogy számunk folyamatosan változik, hiszen minden nap a győzelemről vagy éppen bukásról szól. Az utánpótlás viszont kifogyhatatlan, így ha valaki veszít is, akár ma vagy a rákövetkező napon nincs semmi gond, hiszen bőven lehet válogatni a jelentkezőkből a megüresedett helyre, mivel beutalni valakit nem nehéz. Ha valaki őrült, könnyen bekerül, és ha netalántán még nem vesztette volna el józanságát, itt biztos, hogy gyorsan bekövetkezik a fordulat.
A rács túloldalán az orvosi gárda foglal helyett, nekik természetesen nem száraz kenyér kerül a tányérra, és az külön szerencse, hogy az étel illata nem jut el hozzánk, csak a látvány... Már, aki odamerészel nézni, mert az ápolók körülöttünk cikázva minden mozdulatra figyelve, hogy ha kell, vasszigort vessenek be. Ezzel a módszerrel legalább elérik, hogy a veszélyesebb páciensek nem törnek ki őrjöngésben. Rég megtanulták már az itt lévők, hogy jobb, ha bizonyos irányba nem emelik fel a tekintetüket. Érdekes módon az őrületnek is vannak határaik, vagy lehet, hogy ezt hívják túlélési ösztönnek? Én azonban eltérek a megszokott viselkedéstől azzal, hogy a veszéllyel dacolva lopva pásztázom a díszes katedrát, és rajta a fontos embereket... új arcot keresek közöttük. Egy sápadtat, gyönyörűt.
Közvetítőim által akaratlanul is megtudott információk alapján a védjegyévé vált ez a két jelző. Igaz, ha már egy új ember felbukkan az ismerős gárdán kívül, az is nagy jelentőséggel fog bírni világomban.
Óvatosnak kell lennem több szempontból is, mivel a csalódott szellemalakoknak sem szabad felfigyelniük jelenlétemre... további hangokra most főleg nincs szükségem, azok csak megzavarnák figyelmemet. A kapcsolat létesítése általában nem rajtam múlik, de ha tehetem, kerülöm ezt a lehetőséget. Néha, ha szerencsém van, előfordul, hogy elfeledkeznek rólam, habár mostanság a megszokottnál többen is megtaláltak, de azok inkább játékos árnyalakok. A haragos szellemek azonban kifárasztanak, mivel elmúlt életük csalódottsága kínt okozva cikázik keresztül érzékeimen. Átérezni a szenvedésüket, mikor saját testre szabott Poklom is rendelkezésemre áll, olyan plusz, amire nem tartok igényt.
Lebukássommal tehát sokat veszíthetek, viszont mindezek ellenére is kockáztatok, pedig a düh erősen egy atmoszférában gyűlik össze, ott, ahol a legízletesebb falatokat szolgálják fel.
- Mit tervezel? - dörrennek rám figyelmeztetően megállva mellettem.
Sietősen az üres tányérra fordítom tekintetemet, miközben válaszom késik, ahogy keresem a megfelelő szót, de a második noszogatásra kénytelen vagyok megtalálni, ha nem akarom túlfeszíteni a húrt.
- Semmit.
- Bajt akarsz keverni, mi? Nem tetszik a nézésed sem... húzd meg magad, ha jót akarsz! Figyelni foglak!
Nyugodtan fogadom az újabb fenyegető ígéretet, de nem aggódok miatta túlzottan, hiszen itt minden napra több is jut. Tiltakozni, ártatlanságomat hangoztatni felesleges, némán hallgatom csak mondandóját, bízva abban, hogy hamarosan újabb gyanús egyén kelti fel figyelmét. Ez be is következik, mert továbbáll, hogy a másik sorban is kiszúrjon egy általa veszélyesnek ítélt beteget. Megszabadulva tőle szemem sarkából lopva pillantok fel, és meglepetten észlelem, hogy fő kínzóm nem ül megszokott helyén... ez pedig furcsa, mert azt szűk fél órát, ami adatik nekünk, végigüli az egész kompánia, hogy aztán egyszerre vonuljanak ki katonás rendben. Az, hogy most ezzel a rutinnal szakított, azt jelentheti, hogy valami nagyon fontos esemény következhetett be. Egy nem várt fordulat. Milyen érdekes! - állapítom meg, és mohó kíváncsiságomat állapotomhoz képest frissítően normálisnak ítélem.
- Megérkezett - leheli a fülembe Klaris, hogy aztán az asztal szélére ülve zavarja meg nyugodt kémkedésemet.
- Hm... - motyogom, miközben ébredező lelkesedésemnek látványos jelét nem adhatom a közelemben járkáló fenyegetések miatt.
Azzal a magyarázattal igyekszem csillapítani érdeklődésemet, hogy valószínűleg úgyis kiderül majd a következő, vagyis: a felvázolt mesealaknak köze sincs a valósághoz. Ezt valahol bánni fogom, de mivel pár napig egy rég elfeledett izgalmat hozott életembe, felrázva monotonitásomból, ezért nem számít igazán, hogy az ötven év csupán ötven napot jelentett. Az igazság jóval szerényebb lesz, mint a fantázia által nyújtott lehetőségek, azonban ennek örülni fogok, mikor kiderül ez a tévedés. Miért? Mivel túlzottan veszélyes itt, ha tényleg élsz, elfeledve a legfőbb szabályokat:
Nem látsz.
Nem hallasz.
Nem beszélsz.
Valamint, ha lehet, próbálj nem érezni.
Mindegyik általam létrehozott parancsot megszegtem ebben a pár napban a titokzatos idegen miatt, és ideje lesz visszatérni az általam felállított rendhez, ami biztos menedék a káoszban.
- Ott van! Na, nézd már meg! - sürget gyermeki hévvel tudomást sem véve arról, hogy milyen körülmények között is vagyok.
Apró fájdalomhullám szalad végig rajtam, mivel kényszerítő akaratának nem engedelmeskedek azonnal, és növekvő bosszúsága testi kín formájában vág húsomba.
- Gyerünk! - utasít parancsolóan.
Kezemet ökölbe szorítva, csendesen viselem ellenállásom következményeit, mivel a körülöttem köröző ápolók megnehezítik a nézelődést. Végül kénytelen vagyok engedni az akaratnak, mert ami hat rám, már az. Feltekintek egy alkalmas percben, és meglátom a magas alakot, aki kiemelkedik az őt közrefogó orvosok tömegből. Szemem a döbbentettől hatalmasra tágul, közben pedig szám az ámulattól résnyire nyílik. Soha nem találkoztam hozzá foghatóval még úgy is, hogy lényegében úti ruha, és sapkája takarja el kinézetét, azonban van egy mások által őrületnek vélt egyéb bajom is, amit régebben adománynak véltem.
Sajátos adottságom az érzékelés, és itt nem csak az élet után itt ragadott emberek tartoznak bele a körbe, hanem minden, ami az egyszerű szemnek nem adatik meg látni. Az aura az összes élőlényre jellemző kivétel nélkül, és ha akarom, élvezem a színkavalkádot, amit ez okoz. Általában a doktorok a komor, sötét színeket hordozzák, míg a hozzám hasonlatos betegek igazi színes egyéniségek. Szórakoztató képesség, ami tökéletes kiindulópont egy személyiség elemzésére… na már most, neki semmi ilyenje nincs, pedig most már óvatossággal nem törődve vetem be képességemet teljes hatásfokkal... de semmi változást sem tapasztalok. Ez viszont lehetetlen, mert ahhoz, hogy valaki aura nélküli legyen... nem lehet ember. Ez a valami úgy néz ki, mint mi, de nem az... - suhan át a gondolat zavart fejemben.
Kitartóan keresek egy aprócska szikrát vagy bármit, ami nyomra vezethetne, még a külvilág fenyegetéseit is sutba vágom. Figyelmetlenségemben így nem is észlelem, hogy több tucat árnyat vonzottam magamhoz ezzel a tettel. Harag, csalódottság együttes erővel zúdul felém, mire karommal akaratlanul is a földre lököm tányérom, ami a gravitációnak hála elindul a padló irányába, esélyt sem adva nekem, hogy megállíthassam. Szorult helyzetem ellenére is eszembe jut a sok legfőbb parancs közül az egyik: tilos megzavarni az étkezések nyugalmát.
A mostani cselekedettel hágtam át ezt, ami egy dolgot jelent: büntetést. Hiszen a rendzavarókkal szemben keményen fel kell lépni.
Mielőtt tálam hangos koppanása jelezné bűnömet, mindenki számára nyilvánvaló módon váratlanul felém fordul a nemrég érkező, mintha észlelné elakadó lélegzem zaját. Nézzük egymást a pillanat töredékben. Minden lelassul körülöttem, a zuhanó tányér és az ebből fakadó baj jelentősége elveszik. Feledem a szenvedést, csak ketten vagyunk a teremben, és valahogy hosszú idő után oly könnyű lélegezni. Tompán észlelem a csendülést. Riasztóan hangosnak tűnik, azonban erre sem ragálok, hidegen hagy, csak a rejtélyes alak számít.
Kívülállóként elemzem helyzetemet, megérzésem azt súgja, hogy egy bukott angyal tekint így az emberre, ahogy az idegen teszi. Szánva az áldozatot, mégis várva a szerencsétlenség bekövetkezését, miközben egy ujját sem hajlandó mozdítani segítségnyújtás céljából.
Aztán elér saját valóságom, ahogy lábra rángat az engem nemrég fegyelmező ápoló. Bűzös lehelete arcomba vágva borít el. Észelem, hogy bajban vagyok, méghozzá nagyban... valószínűleg az összes hátralévő étkezésről lemondhatok, mégis nem a korgó gyomor gondolata zavar. Körülötte járnak gondolataim.
Mi érkezett egészen pontosan zárt világomba? Egy nem emberi lény - ebben egészen biztos vagyok - , viszont akkor micsoda?
Életemben először az engem foglalkoztató kérdésre nem találom a választ, illetve amik felmerülnek, azok mind... őrültségnek tűnnek. Egy bolond vad fantáziájának, aki egészen eddig szellemeket látott, most pedig már igazi, hús-vér szörnyeket.
Helyzetem ellenére is ösztöneim azt súgják, hogy továbbra is figyel, és amennyire lehetőségem engedni, miközben ordítanak velem, fejemet kissé oldalra döntve nézek vissza. Egyből nyilvánvaló ténnyé válik, hogy nem tévedtem, mert a sötét alak továbbra is úgy áll, mint előzőleg, tudomást sem véve a mellette beszélő orvosokról. Irányomba tekint, engem figyelve. Ezek szerint felkeltettem az érdeklődését valamivel. Micsoda őrület!
- Mi vagy te? - lehelem felé akaratlanul a szavakat.
Az, hogy közben a durva szorítás egyre erősebbé válik, csöppet sem érdekel. Hozzászoktam a húsomba mélyedő markoláshoz, a hideghez, éhezéshez... ez mindennapi rutin. Megszokott. Ezzel szemben az kicsit sem átlagos, hogy mondatom eljut hozzá, hiszen mozdulatlansága látható módon megtörik. Ezzel jelezve: hallotta a kiejtett kérdést a távolság, és minden zavaró körülmény ellenére is, bármennyire hihetetlen ez a lehetőség. "Ő valami más!" - megérzésem most már sziklaszilárddá válik.
Aztán a sötétség magával ragad, hála a tarkómra érkező ütésnek.
xxx
Hiányzik a pókom a sarokból, az én biztos kis pontom, ez pedig csak egyet jelenthet: nem a megszokott cellámban vagyok... egy sokkal rosszabba kerültem. Viszont a színes gömbök, amik körülöttem keringenek, kárpótolnak... fantasztikus színkavalkádjuk szórakoztat, mióta csak magamhoz tértem. Fájdalom, éhség, vagy akár hangyányi gondolat sem zavarja meg békés pillanatomat. Szürke világom vakítóan fényessé vált ezáltal, és elmélkedni felesleges haszontalanságnak tűnik.
Nézni határozottan jó, az már kevésbé, hogy mikor kíváncsiságtól űzve mozogni akarnék, ez nem sikerül. Szeretnék az apró buborékok közül elkapni párat, hogy érinthessem a színeket, ne csak lássam... tapintani a szivárványt valami egészen újfajta dimenziót nyithatna meg előttem, soha nem tapasztalt lehetőségeket nyújtva.
Sajnos megvalósítani leghőbb vágyamat képtelen vagyok, mivel az ágyhoz szíjazva mozgásra lehetetlenség vállalkozni, bár én azért megpróbálom a kísérletet, de rövid időn belül fel is hagyok vele. Túl sok erőfeszítést igényel ennek az akadálynak a leküzdése, és a végén még a gömbök eltűnnek körülöttem magamra hagyva, pedig a pókom már így is cserben hagyott.
Vajon mit nyomhattak belém?
Kit érdekel, amíg ennyire jól vagyok tőle! Boldognak érzem magamat talán először, mióta ide érkeztem... hova is?
Zavartan ráncolom egy egész pillanatig szemöldökömet, aztán észreveszek egy aranyszínű gömböt, ami eddig nem volt része a sémának. Csodálatos – állapítom meg feledve a válasz hiányát arra kérdésre, miszerint hol is van az az „itt", és inkább mind jobban elmerülök a buborékok forgatagában.
Az ajtó nyikorgása, valamint a látóterembe kerülő egyén sem zavarja meg nyugalmamat. Füleimben a zúgás miatt nem is értem, mit beszél, habár felfogni amúgy is képtelen lennék, bármilyen nagy igazságokat is akarna közölni. Az, hogy a szíjakat kioldják, majd ruhámat kezdik leszedni rólam, igazán fel sem fogom.
Lehet, ez már megtörtént velem többször is?
Nem emlékszem rá, mint ahogy lassan már arra sem, hogy valójában ki voltam.
Most csak a színek léteznek, azok számítanak, és a fájdalom nem jut el hozzám... utána pedig már mindegy lesz, ez az élmény egy újabb strigula lesz az egyre terjedő lajstromon. Hamarosan a végére érek... érzem, nem fogom már bírni sokáig, és ez a tudat melengető, akár csak a helyiségben táncolva keringő színek fénye. Később az arcomon csattanó első pofonokat is érzéketlenül tűröm, valószínűleg megfelelő idő letelte után az utóhatásukat már jobban fogom, bár akkor is apróságnak fognak tűnni a többi sérülésemhez képest. Az ütések csupán abban segítenek – ennek pedig igazán nem örülök - , hogy lassan magamhoz térítenek.
- Te teszed ezt velem! - vádol meg egy ápoló ruhás alak nagy hévvel kivetkőzve önmagából.
A számon lévő seb felszakad vért fakasztva, mely akaratlanul is vasízzel tölti meg ízlelőbimbóimat. Undorító, mint a fölöttem tomboló alak. A környezetemből egyre több inger ér, észlelni kezdem meztelen bőrömön a jeges levegő érintését, a meg sem gyógyult horzsolásaim felszakadását, hála a fogságban tartó szíjaknak.
Így lesz hát vége?
A válasz hamarosan megérkezik: igen, azonban nem számomra jött el az utolsó perc, hanem zaklatómnak. Először azt hiszem, a beadott szerek továbbra is hatással vannak rám új formában, és azért észlelem azt, hogy az engem pofozó ápoló ijedten kapálózik a levegőben. Aztán megértem kábult agyammal, hogy nem a szerek miatt van ismét érzékcsalódásom, hanem valóban tehetetlenül kalimpál a levegőben, egészen a reccsenés bekövetkezéséig. Ezután már nem próbál szabadulni a szorításból, mely nyaka köré fonódott. Teste lenyugszik, ernyedten lóg groteszk módon továbbra is felettem.
Megállapítom, hogy megérzésem helyes volt, és neki itt ért véget végleg ez a nap, míg nekem most kezdődik el az utolsó percem nagy valószínűséggel. Túlélést nem jósolok saját magamnak sem, ahogy a sápadt arc érzelemmentesen tekint felém, miközben fél kézzel tartott áldozatát nem törődő módon dobja oldalra, mint egy megunt játékszert.
Félek?
Nem, mert mindegy, hogy egy emberi szörny hozza magával a szabadságot, vagy egy valódi démon teszi mindezt. Azt eredmény számít, a többi meg mellékes.