A képzelet furcsa dolog, és olyasmit is láttat az emberrel, ami valójában nem létezik. Rám ez állítólag különösen igaz, végül is, emiatt vagyok elzárva a külvilágtól. Pontosan ezért egyáltalán nem kellene furcsának találnom a képzeletem által űzött játékot. Ködszerű állapotomban annyit felfogok a külső ingerekből, hogy valaki törődik velem. Ez pedig minden másnál jobban mutatja, hogy őrületem a tetőfokára hágott, és már nincs remény számomra, józanságom végleg elveszett.

Néha észlelem tiszta másodperceimben, mintha gyengéden lemosdatnának, de közben az ő kezei nem kalandoznak mohó vággyal, egyszerűen végrehajtja a feladatot, önös érdekektől mentesen. Máskor étel ízét vélem érezni számban, vagy egy vastagabb takaró súlyát magam körül.

Az összes élményben közös, hogy minden cselekedet törődéssel van átitatva, és ez olyasmi, amit még nem tapasztaltam. Türelmetlenség, félelem, vagy egyéb negatív hatások értek életem során, de a féltésben, az igazi ápolásban nem volt még részem.

Aztán persze a kábulat ismét magával sodor, és újra ott vagyok, ahol előtte: a semmiben. Nincs itt gond, bánat, fájdalom. Tökéletes. Vagyis annak tűnik, míg egy idő után halványan vágyni kezdek a fehérségen kívül valami másra… azt nem tudom igazán, mi az a „más", de a kényszer hajt.

i Szabad akarsz lenni? Maradj itt, és nem bánthat többé senki. /i

A kísértés erős, hogy hallgassak a sugallatra, így egy ideig sikerül is visszasüppednem a kényelmes nemlétbe, míg eljött egyszer az a perc, mikor már nem tud a hang maradásra csábítani. Látni akarom a világot újra, bármilyen is legyen. Azonban hiába van meg az elhatározás, a valóságba visszatérni nem ilyen egyszerű, hogy csak kiszabadulok a kábulatból, mit már fogságnak érzek. Habár nem akarok a semmiben lenni, mégis vissza-visszacsúszok oda, ahonnét most már menekülnék. A kísérleteim során annyit viszont elérek, hogy egyre többet felfogok a külvilágból, és tapasztalom, hogy valaki valóban féltőn gondoskodik rólam. Szeretném tisztán látni, ki az, de csak apróbb részleteket kapok, amik egyre hosszabbra nyúlnak…

Kezdem élvezni a meleget, melyet a rám terített takaró nyújt. A testemen lefutó vízcseppeket, amik a frissesség érzetét nyújtják számomra, mígnem egy nap végleg magam mögött hagyom az engem körbelengő ködöt.

Ébredésemkor a megszokott cella képe fogad, mégis valahogy más… az ágy, ismerem fel a különbséget. Kicserélték a benne lévő hibás deszkát, már nem az a kemény priccs, ami volt, valamint a rajtam lévő takaró puhasága sem hasonlítható az előző szúrós pokróchoz. Micsoda luxus – állapítom meg, miközben megpróbálkoznék nehézkesen felülni, hogy felállva megmozgassam elgémberedett végtagjaimat. Lábaimat már tenném is le a földre, azonban a mozdulat véghez vitelében egy lágy hang gátol meg.

- Nem tenném a helyedben, túlzottan legyengültél.

Sötét van, és eddig nem is sejtettem, hogy valójában nem vagyok egyedül, természetesen pókomat leszámítva. Ettől a váratlan fordulattól valószínűleg ijedtnek kellene lennem, viszont az ilyen érzéseken már rég túl vagyok, inkább csak némi zavar keletkezik lelkemben, hogy nem észleltem a másik jelenlétét.

Egy kesztyűbe bújtatott kéz simít végig homlokomon, és hiába hunyorítok, tulajdonosát továbbra sem tudom tisztán kivenni, ez pedig egyre jobban kezd zavarni. Mintha tudná ezt, a következő pillanatban meghallom a sercenést, majd a gyertya fénye világossággal fedi fel az engem körbevevő árnyékokat. A keletkező fényben egy olyan arcot látok meg ezáltal, amihez fogható nincs. Legalábbis az emberek között.

Lassan visszakúsznak az emlékek, az étkező, és a jövevény. Eszembe ötlik az utána következő incidens is halványan, de azt nem tartom olyan nagy jelentőségűnek, hogy túlzottan foglalkozzak vele. Lerázom magamról az emlék nyomát is. A kérdést, hogy micsoda a velem szemben lévő lény, már nem is tartom olyan lényegesnek, mint annak előtte. Elfogadom létezését, és az okok nem érdekelnek különösebben.

Az ágyam szélére ülve csendesen bámul. Nyugodtan nézek szemébe, ami az elhangzottak szerint valóban fekete, akár a legsötétebb éjszaka. Éjszín. Sápadt arcában feltűnő ez a sötét tűz. Illik hozzá – nyugtázom a tényt, hiszen ez az alak az éjszakát hordozza magában hollószín hajától kezdve egészen komor színű ruházatáig. Különös is lenne, ha világos szemek ragyogása törné meg a belőle sugárzó szomorúságot. Ajkának halványvörös színe így is túlzottan kihívóan hívja fel a figyelmet.

Szépsége hideg, mégis megnyugtató, ösztöneim azt súgják, veszélyes a közelsége, én mégis úgy vélem, nincs miért aggódnom. Mit tehet, amit már nem tettek meg velem? Jelenléte balzsamként hat lelkemre egészen addig, míg nem észelem a többi jelenlévőt is.

Klarist, és még pár árnyalakot. Meglepő módon most az összes jelenlévő szellem néma mozdulatlanságban helyezkedik el a háttérben.

- Mit láthatsz, amit más nem? – ejti ki töprengően a szavakat. – Különleges vagy, és lehet, még csak nem is tudsz róla.

Szelíd erővel fordítja arcomat az irányába.

- A dolgok menetébe nem szokásom beleavatkozni, mert az soha nem szül jót. Az én létem egy torz ellentmondás a világ összes törvényszerűségének, és még fajtámon belül is más vagyok. Nem különleges, csak éppen más… – közli velem az információt, mintha bármit is számítana, habár valószínűleg a legjobb helyen beszél, mert egy őrültnek amúgy sem hinne a realitások embere.

- Az illatod – hajol közelebb, szemét álmodozva csukja le eközben, mire válaszreakcióként szempillám nyugtalanul rezdülnek meg – azonban még engem is csábít, pedig eddig táplálékom mások szenvedése volt, és a vér nem számított. Most mégis vágyom utánad, a véredért, szenvedésedért, úgy, ahogy még senki máséra sem. Mikor ezt megkaphattam volna, mégis megmentettelek – vallja be tettét, és szavaiból süt a cselekedete iránt érzett értetlenség.

Ezzel már ketten vagyunk, hogy nem értjük miért nem tette meg, amire szemmel láthatólag vágyott.

A veszély egyre közelebb kerül hozzám, és minden perc kihívást jelent az ösztönök felett… egy harc, amit a felettem lévő valami vív önmagával. Ki fog győzni? Ha türelmesen várok, akkor kiderül mindenképp. Lassan erőt véve elhúzódik tőlem, arca kifejezéstelen maszknak tűnik most a gyenge fényben. Érzelemmentes, mintha az előbbi vágyakozás nem lett volna más, mint puszta képzelődés. Egy őrült fantázia.

- Aludnod kell – leheli felém kedveskedve, mint egy jóságos nagybácsi, akim soha nem volt.

Aztán a gyertya felé nyúlva oltja ki a fényforrást, ezzel sötétségbe borítva a helyiséget.

- Holnap egy új nap kezdődik számunkra. – Kimondott szavai messzebbről hangoznak el, mint ahol elvileg lennie kéne.

Gyors – nyugtázom a tényt.

Nem ember.

Szüksége van rám.

A három megállapítás közül az utolsót tartom a legfurcsábbnak… valakinek kellenék? Igaz, a szenvedésemre éhezik, mégis bármilyen okból, de akar engem. A sok őrült közül engem talált „különlegesnek". Micsoda bolondság ez tőle!

Szemeim az elhangzott parancsnak engedelmeskedve csukódnak le, miközben érzem, hogy egy tekintet csüng rajtam minden rezdülésemet figyelve. Zavarban kellene lennem emiatt, de ezt az érzést is, sok máshoz hasonlóan rég kiölték belőlem.

xxx

A következő időszak szinte nyugalmat hoz létezésemnek, miközben egy érdekes kapcsolat közepén találom magamat. A démon – angyalnak nem igazán nevezhető, még ha a szépsége meg is van hozzá – meglátogatott minden éjszaka, sérüléseimet ápolva, élelmet hozva magával. Vigyázva rám, hogy többé éjszakai zaklatásnak ne legyek kitéve. Kedvessége csupa ellentmondás, mert miközben titokban nagy féltéssel törődik velem, élvezettel jelenik meg kezeléseimnél, és bár nem nézek rá, mégis tisztában vagyok vele, élvezi fájdalmamat. Megértettem azóta rejtélyes szavainak jelentését, hiszen a tökéletességének ára van… számára az élelem egészen mást jelent, mint nekünk, embereknek. Erre van szüksége, és természetét képtelen megtagadni.

Az azonban még mindig nem tiszta előttem, micsoda is… habár rendszeresen találkozunk, de egy árva szó sem hangzik el közöttünk. Esti rutinunk takarodó után az, hogy cellámba belép, nyugodtan, semmitől se félve, és valószínűleg ez így is van. Hiszen nincs semmi, amiért aggódnia kellene. Aztán a napi sérüléseimet szemügyre véve, féltő gonddal, de bőrkesztyűjét soha le nem véve látja el a régi, és újabb keletű horzsolásaimat. Legföljebb annyi mond, mikor apróbb falatokat csúsztat számba, hogy: „Ma ismét alig ettél! Enned kell, kedves."

Ha nem lennék őrült, akkor érthetetlenek tartanám ezt a viselkedést, így azonban, hogy az vagyok, egyszerűen elfogadom ezeket a váltásokat a nappali, és éjszakai jelleme között. Néhány furcsaságot sikerült azért vele kapcsolatban megfejtenem, végül is saját gondolataim foglya vagyok, nem csak az épületé:

i Kívánja a szenvedésemet, igazából mindenkiét, viszont az enyémre különösen erősen vágyakozik.

Képes uralni a körülötte lévőket, akik hozzájuk hasonló doktornak képzelik őt, nem is sejtve, tévedésükben mit is engedtek be ténylegesen: egy hozzájuk nem is mérhető szörnyet.

Távol tartja pusztán a jelenlétével az árnyakat, így nem vagyok kitéve fárasztó jelenlétüknek. Azt persze nem is sejtem, hogy szándékos hatás-e ez, habár szerintem nincs ennek tudatában… hiszen ezáltal kevesebb szenvedés ér, amit kiélvezhetne.

Egy része bántani akarna, jobban is, mint amiben napközben részesülök, mégis van ereje megtagadni eme kényszerét, mely amúgy hajtaná a végsőkig. /i

Az összes furcsaság közül a saját reakcióm a legfurcsább, hiszen az összes valós tény ellenére is, a közelemben akarom tudni a démont. Jelenléte soha nem tapasztalt erőt gyakorol rám. Néha azon kapom magamat, hogy legszívesebben beszélnék hozzá… vagy egyszerűen csak elmerülnék szemeinek korom mélységeiben, hogy a végén feledjem életem poklát, és talán újjászületve kezdhetnék egy másik, jobb életet.

Egyelőre őrületem legújabb hullámának nem engedtem, és némán meredek magam elé, bár az régen rossz, hogy én sem tudom arra a választ, meddig leszek képes ebben az állapotban maradni, és nem reagálni közelségére. Jobb lenne, ha mostani állapotomban maradnék, mégis napról-napra jobban érzem, nem leszek képes már sokáig bírni a némaságot. Túlzottan erős hatással van rám, hiszen most is várom ajtóm ismerős nyikorgását, mely hivatott jelenteni érkezését, viszont hiába várakozok egyre türelmetlenebbül, csak nem jön… legalábbis ő nem, viszont a nem hiányolt árnyak közül egy meglátogat.

Klaris kecsen pörögve libben cellámba, miközben játékos bohósággal kacarászik.

- Ma majdnem megtaláltam Ronaldot bújócska közben – újságolja a hírt. – Aztán hiába mondtam neki, hogy feladom, előjöhet, csak nem akart megjelenni! Azt hitte, könyörögni fogok majd neki, de én aztán nem! – toppant bosszankodva lábával. – Helyette táncolni kezdtem, és csak forogtam-forogtam, és jól érezem magamat. Most meg nagy valószínűséggel valahol duzzog az én büszke férfiúm… – Monológja megszakad, mikor észleli, hogy annyit sem figyelek rá, mint általában. – Ez udvariatlan dolog! – mordul rám bosszúsan, minek hatására égető érzés kezd kialakulni karomban, aztán a következő haragos felkiáltása már tényleg elér, és kezdem felfogni mondandóját. – A fenébe! Nem szabad bántani semmi módon! – ejti ki a szavakat, mint egy jól betanult mondókát.

Ahogy velem szemben a földre térdepel, megállapítom, hogy sem emberként nem lett volna ide való, és még szellemként sem illik szikrázóan tüzes személyisége szűk kis börtönömbe.

- Az, hogy figyel egy emberre, még soha nem fordult elő – magyarázza tudálékosan. – Tudom, hallod, amit mondok, és nem értem, miért játszod meg magadat. Ha élő lehetnék, én biztos beszélnék hozzá, ölelném is… Ronalddal sem törődnék – leheli az élet utáni vágytól hajtva. – Sok mindent elárulhatok, ám…

Amit kínzás nem ért el nálam, azt ez az egy mondat sikerrel végrehajtja. Kilépek a passzivitás árnyékából… tudni akarok, még ha csak az orvosok szerinti súlyos érzékcsalódásoktól szenvedek, ez sem tart távol attól, hogy belépjek ismét saját világomba. Rezdülésemet érzékelve győzedelmesen vigyorog, aztán mivel Klaris soha nem képes sokáig egy helyben maradni, felpattanva áll neki újra pörögni, és közben beszél. Őrült beszélgetésünk kezdetét veszi ezáltal:

- Rájöttél már, mi ő? – kérdez derűsen. –- Valószínűleg nem! – válaszolja meg kérdését rögtön. – Egy vámpír, sejtetted, hogy nem ember, de hova tenni képtelen lehettél, hiszen saját emberi gondolkodásod rabja vagy – állapítja meg lenézően.

Vámpír – fogadom be a tudást kétely nélkül, és ezzel már sok minden érthetőbbé is válik.

Nem élő.

Különbözik mindentől, amivel valaha is találkoztam.

- Na, koncentrálj szépen rám, mert lassan elmerülsz ismét a sötét lyukban, és egyre bambábban meredsz a semmibe – áll meg előttem újra kedélyesen.

Megzavarva tekintek fel az áttetsző alakra, mely újult figyelmem kereszttüzében erősebben kezd ragyogni.

- Így már mindjárt jobb – sóhajtja erőre kapva. – Viszont, nem egy a megszokott fajtájából… bár nem sok vámpírt láttam még életem során… – Töprengően eltér az eredeti témától. – Volt egy fickó, aki azt gondolta magáról, 1670 vagy inkább 1770-ben? Az évszámok megkavarnak… amúgy meg mellékes is az évszám. Tehát, volt egy találkozásom egy másik "vámpírral" is, de aztán mikor denevérként akart repkedni éjszaka, kiderült tévedése… fura egy alak volt – csóválja fejét sajnálkozva. – Na, szóval a következő beugratós kérdésem: mi kell egy vámpírnak? – Gyermeki lelkesedéssel mered rám, aztán észelve tétovázásomat, noszogatva közli. – Gyerünk, válaszolj! Beszélsz, és én is fogok, hadd érezzem magamat élőnek ettől! – kérlel mohón, de mivel nem kapja meg a kért választ, végül megválaszolja előző kérdését, látva, hogy tőlem hiába várja ezt. – Vér! Azonban neki nincs erre szüksége! A fájdalomra van rágerjedve, arra viszont nagyon – közli az információt, amit már eddig is sejtettem. – Nem vagy meglepve… − hangzik el csalódott megállapítása – habár igazából még soha nem láttalak annak – tér el kicsit ismét a témától, hogy aztán némileg visszakanyarodjon csapongásai közepette. – A szenvedésed viszont úgy tűnik, igazi csemege neki, még soha nem érdeklődött ennyire senki iránt sem. A többi árny emiatt nem zaklat. Nekem most, mint a barátodnak, jogom volt eljönni.

Feleletére, egy a témához nem illő kérdés kerül előtérbe:

Egy barát megkínoz, ha nem fordítasz rá kellő figyelmet?

Miért ne?

Nyugtázom ezt a fordulatot, miközben tekintetemmel követem, hogy „barátom" válaszomat meg sem várva álljon neki ismét táncolni az általa hallott zenére, és közben lassan semmivé válva hagyjon magamra.

Egyedül maradva tűnik fel a csend, ami fullasztóan vesz körbe, és hosszú idő után, most érzem igazán, mennyire is magányos vagyok.

Miért csak most?

Talán azért, mert már nem vagyok teljesen az az érdektelen, beletörődő, semmivel sem törődő valaki. Határozottan nem örülök ennek a változásnak.

Az, hogy eddigi állapotomban ekkora változás következett be, nem jó. Egy helyen, ahol gyógyítás nevében kínoznak, nem ajánlatos érezni. A kíváncsisággal kezdődött minden, és mire feleszméltem, az addigi árnyak egyikét „barátnak" vélem, míg szörnyemet… Minek is? Ágyam szélén ülve, töprengve merülök el mélységeimben.

Mi ő nekem? Barát, vagy ellenség, mint az ápolók és az orvosok?

Zavartan rázom meg fejemet, mert egy barát nem néz „ételként" a másikra, viszont az ellenségemnek sem tartom. Habár fájdalmamat élvezettel figyeli, de mindig közbelép, mikor egy határon már túlmennének, utána pedig gyengéden gondoskodik rólam, amire most emlékezve különös hatással van szívemre.

Számít, hogy ő valami más?

Nem.

Az ajtó halkan nyikorogva jelzi, hogy bár késve, de megérkezett látogatóm, és meglátva ismerős alakját feledem kételyeimet.

Mit számít, ha megöl, vagy bármi mást tesz velem?

Semmit, mert ha ő cselekszi erre vágyva, elfogadom döntését.

Lágy hangon jegyzi meg:

- Mintha ma aktívabbak lennénk. – Mosolyogva ejti ki a szavakat, és szájának felfelé gördülő íve szokatlanul megbabonáz. – Csak nem engem vártál? – térdel elém utánozhatatlan kecsességgel. – Megérinthetlek? – érdeklődik, miközben mélyen szemembe néz.

Mozdulatlanul várom, hogy ujjai érintsenek, azonban ez csak nem akar megtörténni. Először nem értem a dolgot, hiszen mióta ide érkezett, rendszeresen beoson cellámba, gondozva estleges sérüléseimet, etetve – bár ennek egy része homályos emlék –, soha nem okoztak gondot számára ezek a tettek.

Most miért kér engedélyt?

Váratlanul ér a felismerés… tudja, hogy magamnál vagyok, észlelem környezetemet… emberként kezel. Engedélyt vár tőlem. Az információt feldolgozni nehéz, hiszen olyan régen tekintettek már többnek, mint egy érdekes kísérleti alany, és szinte feledtem, milyen a választás szabadsága.

Múlnak a percek, viszont mérlegelésemet nem zavarja meg türelmetlensége az esetleges késlekedés miatt… előttem térdel nyugodt várakozással, úgy, hogy kezdem azt hinni, az idők végezetéig képes lenne várni válaszomra. Szépsége szívfájdító… tökéletes vonásai jól álcázzák valós természetét, angyalnak tüntetve fel őt. Tudva most már mi is van előttem, mit akar valójában tőlem, így adom belegyezésemet, és aprót biccentve adok engedélyt az érintésre.

Ajka mosolyra húzódik, ahogy kesztyűs kezét felemelve gyengéden arcomhoz ér.

- Rá foglak venni, hogy beszélj hozzám – ígéri meg kedvesen, ahogy összevissza vagdosott hajam kócába fúrja ujjait.

Valószínűleg tényleg képes lesz elérni – állapítom meg zavart gyönyörűséggel, miközben azok a kecses kezek arcomat keretbe foglalják.

Egyedül azt bánom, hogy kesztyűjét érzem bőre helyett, aminek érintése jegesebb lehet mindennél, mint amit valaha tapasztaltam, mert a bőr hidegen feszül arcomnak.

- A kesztyűt nem vehetem le – magyarázza meg, mintha csak olvasna gondolataimban.

- Miért? - kérdem meg.

Nem tűnik fel arcán az a félszeg mosoly, mint legutóbb, mikor belegyezésemet adtam, pedig szavaimat is megkapta most… ezt akarta, vagy nem? Aggódva mélyednek fogaim alsó ajkamba, hogy kérdésemmel megbántottam… olyan régen beszéltem már létező személlyel, hogy szinte el is feledtem: vannak, amiket nem kérdezhetünk meg.

- Különbözök az emberektől… erre egyből rájöttél – leheli felém kissé elhúzódva. – Sejted már, mi vagyok?

- Vámpír. – Reszketve ejtem ki a szót, de nem a félelem miatt, hanem egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy túl régóta nem beszéltem már, és most miden szó különös nehézséggel jár számomra.

- Félsz?

- Nem – felelem.

- Megölhetnélek egy szemvillanás alatt. – Hangjának kedvessége elveszik, ahogy kiejti a vérfagyasztó mondatot. – Most sem rettegsz? – érdeklődik kifejezéstelenül, mintha egy lélektelen báb lenne csupán.

Szám megremeg, de végül nem bírom megállni, kuncogni kezdek, én, aki egészen addig élni is elfelejtettem. Vicces, hogy annyi szenvedés után azt képzeli, megijedek a halál gondolatától… nincs okom tartani tőle, ezt már eldöntöttem, és ezen semmi sem változtathat.

- Ezek szerint a válaszod még mindig: nem – állapítja meg visszatérve a lágy hanghordozásra. – Szeretnélek egyszer igazán nevetni látni, még szebb lennél tőle, mint amilyen most vagy – mondja ki óhaját, mire kuncoghatnékom abbamarad, mintha félbevágták volna.

Szép? Ez a nem ember teremtmény szépnek lát engem? Habár a külsőségek nem érdeklenek, de szavaira egyből ráébredek a valóság egyéb tényezőire is. Testemet víz ritkábban érintette, mint kellett volna, hajam, melyre – úgy érzem, több élettel ezelőtt – oly büszke voltam, most erősen megnyirbálva épp, hogy takarja füleimet… testem lesoványodott, és az összkép minden csak nem szép. Az egyedüli, akit ezzel a szóval lehetne illetni, azonban azt mondja, az vagyok. Micsoda őrült ötlet! – állapítom meg miközben zavar pírja borít el, és igyekszem nem elemezni különös viselkedésemet.

- Szép vagy – ismétli meg a szót, ráérezve bizonytalanságomra.

Fejemet lehajtom, míg meg nem érzem kesztyűjének jeges érintését állam alatt, ahogy óvatosan, mintha porcelánból lennék, szelíd erővel fordítja fejemet irányába. Tekintetéből orróság árad, melyre lassan úgy vélem zavaromban, hogy már egész testem lángoló vörös árnyalatot ölt.

- Elhagynád velem ezt a helyet?

Tétovázás nélkül válaszolom meg a kérdését:

- Igen.

Feltűnik egy, az előző mosoly vakítóbb változata, miközben gondolatban kiegészítem mondatomat: „Bárhova elmennék veled, akár elkísérnélek egy másik Pokolba is, ami a mostanihoz hasonló… lehet ezt is fogom tenni, de nem bánom, amíg kedves vagy hozzám, és láthatom az örömödet.„