Lágy, korholó hangon beszélnek hozzám, miközben óvatosan tekerik csuklóm köré a gézt, amin egy hatalmas, lilás véraláfutás húzódik, azonban hiába a gyengéd törődés, még így is fájdalmas az ápolás, amiben részesülök.

- Ostobaság volt feldühítened azt az ápolót, pedig nem jellemző rád a meggondolatlanság. Miért tetted?

- Szükséged volt rá – válaszolom hezitálás nélkül.

Kezemet leengedve arcomhoz ér, óvatosan simít végig állam ívén, mire válaszreakciómként lehunyt szemmel élvezem az alig észlelhető érintést.

- Nem kellett, jól vagyok.

- Gyengülsz – mondok ellent, kiszakítva magam a közelsége okozta kábulatból.

- Túl sokat látsz – állapítja meg, miközben elfordulva rendezgetni kezdi az ápolásomhoz szükséges dolgokat.

- Ez az én személyes átkom vagy őrületem – sóhajtom keserűen.

- Nem vagy őrült! – javít ki felém fordulva.

- Szerinted, de hallom azt, amit senki más, ráadásul ez most már kiegészült azzal, hogy egy vámpírral is beszélgetek. Ezek pedig meglehetősen távol állnak a normálistól, tehát inkább elfogadom az…

- Az őrült jelzőt? – vág szavamba. – Szerinted valójában nem is létezek? Egy hallucináció vagyok?

Zavartan rántom meg vállamat, mielőtt megszólalnék:

- Számomra valós vagy – adok kitérő választ kérdésére.

- Mikor fogsz hinni bennem?

- Amikor őszinte leszel – válaszolom bátran habozás nélkül.

Különös ez a határozottság, amit miatta érzek. Én, aki egészen eddig nyugodt beletörődéssel viseltettem minden iránt, most kész vagyok szembeszállni, és vitázni egy másik lénnyel. Létezése kétségtelenül újfajta erőt adott nekem, hogy a következő nappal is szembenézzek, már az a tudat is elég, hogy a közelemben van… ha folyosók is választják el tőlem, akkor is tisztában vagyok azzal, hogy vigyáz rám. Általa megszűntek a zaklatások, és a kezelések bár nem könnyebbek, de elviselhetőbbek lettek mostanában. Az idejét is meg tudom mondani ennek a változásnak: Mióta megszólaltam és ténylegesen kapcsolatba léptem ezzel a „valósággal".

Ennek hatására az elmúlt napokban feltűnt, hogy mennyire visszafogja magát… bőrének fehérsége vakítóbb lett. Szemének korom mélységei még feltűnőbbek ebben a fehérségben. Éhezése egyre feltűnőbb számomra, hiszen figyelmemet csak reá fordítom, így észlelem állapotában bekövetkező drasztikus változásokat. Éhezik.

- Lassan tovább kell állnom – rémült tekintetemre kedveskedve fogja meg kezemet, majd kijavítja sietősen a hibás szót -, állnunk.

Elégedetten hajtom fejemet vállára, majd sietősen elhúzódok, mikor rájövök, mit is tettem, azonban távolabb kerülve tőle már húz is vissza. A levegő hűvös cellámban, azonban meg sem közelíti testének jegességét, mégis semmi pénzért nem húzódnék távolabb. Jó ott, ahol vagyok.

- Mikor megyünk el?

- Hamarosan – válaszolja könnyedén. - Egy idő után feltűnővé válik, hogy több beteg hal meg, mint amúgy. A hozzám hasonlók nem maradhatnak hosszú ideig egy helyen.

- A többiek mások, mint te? – érdeklődök tétován. – Bántanának?

- Végeznének veled egy szempillantás alatt, már csak az illatod miatt is. Nem vagyunk egy barátságos… faj. Kerüljük még egymással is a kapcsolatot, ha tehetjük.

- Büdös vagyok? – tekintek fel rá megbántottan, csak mondatának első részét fogva fel. – Ezért nem veszel levegőt, mikor itt vagy! – állapítom meg vádlón felemelve fejemet addigi kényelmes helyemről, mit válla jelentett.

- Az illatod inkább túl csábító a magunkfajtának, még nekem is nehéz megállnom, pedig számomra a vér nem jelent semmit.

- Hogyhogy? – érdeklődök puszta kíváncsiságtól hajtva.

Kérdésemre a választ rögtön meg is kapom tőle, mintha szeretné, ha minél többet és többet tudnék a világáról, amihez tartozik.

- A többiekhez képest gyengébb vagyok – hangjában nincs sajnálkozás efölött, inkább csak tényként közli, mintha nem tulajdonítana a dolognak túlzott jelentőséget -, mikor átváltozunk, mindenki nyer egyfajta képességet… valaki többet, és vannak, akik kevesebbet Az erőm a többiekkel ellentétben, hogy vérre nincs is szükségem… helyette másfajta éhség gyötör veletek, emberekkel kapcsolatban. Ha velem jössz, szomjazni fogsz, embereket ölsz… nem egy barátságos világ nyílik meg előtted.

- Most sem az – sóhajtom. – Eddigi életem során soha nem volt választásom. Az adottságom vagy micsodám, sorsomat befolyásolva alakult ki, és mikor bekerültem ide... – hangom keserűen elcsuklik –, akkor sem volt beleszólásom. A választást nem adták meg nekem, egészen idáig… most itt a lehetőség, és bármi is lesz belőlem ezáltal, nem számít, mert veled leszek.

Zavartan fejezem be hosszú monológomat, érezve, hogy valami olyasmit mondtam ki, amit még magamnak sem ismertem be. A világ középpontja lett ez a sápatag lény, és amit eddig titkon elismertem, most már nyíltan is kimondtam.

Egy kisebb szünet következik be szavaim után, de nem kényelmetlen csend ez, hiszen karjának hűvössége fonódik körém.

- Hamarosan elmegyünk innét, szükségünk van egy megfelelő helyre, és amint azt elintézem, eltűnünk együtt – ejti ki a szavakat olyan hangon, hogy szeretném meglesni arcjátékát is, de fejem túlzottan kényelmesen pihen erős vállain. – Addig is, ne csinálj több bolondságot – figyelmeztet.

- Étkezz rendesen, és nem teszem – válaszolom nyugodtan. – Vedd el tőlem, amit akarsz.

- Félek, hogy az önkontrollom csődöt mond veled szemben… legutóbb is napokra katatón állapotba kerültél.

Tehát ezért voltam cselekvésképtelen – ér el a felismerés, bár nem túlzottan zavar, hogy „étkezett" belőlem. – Bízom benned, és megígérem, jó leszek, ha megteszed – játszom ki az adumat.

Szavaimra eltol, kezéről leveszi kesztyűjét majd arcomhoz érve különös bágyadtság vesz erőt rajtam mire szempillám lassan lecsukódnak, és ahogy álomba merülnék, még érezni vélem ajkának érintését.

Miért csókolt meg?

Nem tudom, de mikor újra eljön hozzám, megkérdem… csak ne felejtsem el.

xxx

Eltűnt démonom, aki eddig a reménységet adta, hogy a világnak létezhet egy olyan zuga, ahol szabad lehetek. Napok óta nem láttam, és az árnyak, mintha feledték volna az addigi izgalmat, mit hozott, ismét a szokott gondjaikkal gyötörnek. A kezelések, melyek az elmúlt időszakban hála neki nem voltak annyira borzalmasak, rosszabbak lettek, mintha a kiesett időt akarták volna pótolni… különös módon senki sem említi meg eltűnésének rejtélyét, és lassan arra a következtetésre jutok, egy őrült álomba merültem el, amiből mostanra felébredtem. Vágyódok vissza a képzeletbeli világba, ahol vele lehetnék.

Hiszen újra megtanultam érezni, mit jelent embernek lenni, ezzel megszegve az összes szabályt, amit létrehoztam, hogy túléljem az itteni zord körülményeket. Ismét egyedül maradva pedig, már nem létezhetek nélküle… A rajtam ejtett sebek jobban fájnak, mint valaha, a kín erősebb lett, és miközben tisztában vagyok vele, hogy egy képzelet foglya voltam, mégis ennek ellenére is várom, hogy az őrület azon hulláma, mely elröpített hozzá, találjon meg újra. Ha egyszer sikerül, akkor másodszorra is megtörténhet vélem megszállottan.

Csupán várnom kell, és sikerülni fog újra magam elé képzelni lassú mosolyra húzódó ajkát, szemének szomorkás villanását, hajának fekete selymét. Ezeket képes leszek felidézni, ha türelmes vagyok, azonban a fájdalom közepette azt veszem észre, hogy az időt, ami körülöttem pereg, ismét elvesztettem. A napok egyhangúságát nem töri meg semmi, mindegyik egyforma, és ha nem lennének az esti takarodók, fel sem tűnne, hogy nappal és az éjszaka váltja egymást.

Valamikor a sokadik kezelés közben elfejtem, hogy kell beszélni. Senki és semmi közelségére nem reagálok. A világ elér hozzám, csak engem már nem érdekelnek még azok az apróságok sem, mint előtte. A séta, melyért azelőtt rajongtam, hidegen hagy, cellám magányát választom a hidegben ülve, miközben egyre erősebben köhögök. Csúnya, szaggató hang tör fel belőlem egyre sűrűbben, de nem számít, mint az sem, milyen esetleges titkokat susognak felém az árnyak. Mielőtt színt hozott volna életembe egy vámpír, azelőtt sem érdekelt a külvilág, most viszont teljesen hidegen hagy.

Éjszaka nem igazán alszom, hanem inkább a plafonra bámulok fel, és teszem ezt akkor is, mikor valamelyik ápoló beosonna börtönömbe rám mászva. Miközben lihegése töri meg a csendet, én messze járok, az emlékeimben. Eljutok végül egy olyan szinte, hogy vele vagyok ébren és álmodva is, miközben a valóság gyötrelmei nem jutnak már el hozzám.

- Gyerünk, adj már ki valami hangot…! Egy jégtáblával is csinálhatnám ennyi erővel! - Álomvilágomba betör a külvilág förtelme, szerencsére sikerül gyorsan visszahúzódnom saját világomba, és bár testem szenved, szellemem máshol jár, egy álomban, ahol vele vagyok.

Van, mikor egész nyugodtan telnek éjeim, és ilyenkor elégedetten gubbasztok egészen addig, míg pilláim le nem csukódnak. Egy ilyen pillanatomban ragadott magával ismét a képzeletem, és jelent meg előttem a vámpír, ki kitöltötte minden egyes gondolatomat, már amikor magamnál voltam, mert sajnos voltak homályos foltjaim, amik rendesen megszaporodtak.

Belépve azonnal a karjaiba ragadott, miközben egy meleg takaróval burkolt be, majd elindultunk sebesen. Értetlenül próbálom felfogni, mi történik velem… eddig soha nem fordultak ilyen irányba a fantáziám által álmodott események. A mindig nyugodt, jeges alak azonban érezhetően feszült, és bár arcát nem láthatom tisztán a sötétség miatt, mely körbevett bennünket, mégis valami azt súgta, baj van. Olyan, ami még benne is félelmet ébreszt.

Meglepően könnyedén jutunk ki a börtönből, de nem is csodálkozom rajta, hiszen ez az egész nem valós… csak egy álomban vagyok továbbra is, egy meglepően élethűben, hiszen az éjszakai hideg csípi arcomat, miközben a szél fájdalmas erővel csapódik arcomnak a sebességnek hála, amivel visznek.

Hova megyünk?

Remélem a világ végére, oda akarok eljutni vele, ahol csak mi ketten létezünk.

Élvezettel ernyedek el az engem biztosan tartó karok ölelésében, mert végre biztonságban vagyok, mikor is váratlanul megállunk. Óvatosan pislantok körbe, és egy kietlen faház romjait vélem felfedezni az éjszakai tájban. Belépve egy rozoga székre ültet, ami csoda, hogy bírja súlyomat. Egy pillanat alatt fény támad a sötétben, ahogy meggyújt több gyertyát is, valószínűleg előre készítette őket, mert amúgy a helyiség teljesen üres. A fényben pedig nyilvánvalóvá válik az, amit addig is véltem: bajban vagyunk. Ezt furcsállom, hiszen fantáziámmal irányítom a cselekményt, akkor miért akarok bajokat ebben a világban is? Érthetetlen.

Mosolyogva nyúlok felé, hiszen többször éreztem érintését és annyira valóságosnak tűnt, így élvezni akarom, amíg csak tart ez az állapot. Közeledésem hatására odalép hozzám, hogy egy mozdulattal ismét karjai között találjam magamat.

- Sajnálom – leheli felém bánattól átitatott hangon.

Nem értem, miért ennyire szomorú, nem szeretem, mikor ilyen, ezért szólásra nyitom számat, hogy valami olyasmit mondjak, amitől biztos jobb kedve lesz:

- Azt akarták, hogy beszéljek, de én csak hozzád akarok szólni… jó, hogy ismét itt vagy – bújok hozzá mélységes örömmel.

Lassan leereszkedünk most már együtt a székre. Érdeklődve nézek fel rá, hogy láthassam mosolyát, de csak fájdalmas grimasz az, ami eddig ragyogó volt. Szomorú. Miattam? Kétségbeesetten érinteném arcát, de mielőtt bőréhez érhetnék, elkapja kezemet, nem fájdalmas a szorítása, mégis tisztában vagyok vele, felesleges ellenkeznem.

- Szeretnék veled maradni – mondja ki a szavakat, melytől a boldogság egy forróbb hulláma önt el.

- Maradj, én is ezt akarom – válaszolom mohón.

- Nem tehetem. – Elkeseredetten hunyja be egy pillanatra szemeit, belső küzdelme gyors, mert mikor újra rám tekint, különös nyugalmat érzek benne. – Óvatlan voltam… nem számítottam rá, hogy fajtámból találkozok valakivel is, az illatod pedig körbelengett. Megérezte… Próbáltam lerázni, de valahogy mindig megtalált, bármiféle tévútra is vezettem. Nem adja fel. Eltereltem a figyelmét, és rossz nyomra vezettem ismét, de ez csak ideiglenes megoldás… távol kell maradnia, míg át nem változol.

Szavak tengere ér el hozzám, aki lassan már beszélni is elfelejtett, és igyekszem feldolgozni, mit rejt a mondandó… annyit felfogok, hogy meg akar védeni.

Fél kézzel egy tűt húz elő, mire reszketve akarnék elhúzódni, mivel a tűkkel nem vagyok túl jó viszonyban. Rettegésemet látva csillapítóan súgja:

- A mérgem a fecskendőben felgyorsítja a folyamatot, ne félj. Soha többet nem kell ezután már félned senkitől sem… a rettegést feledni fogod, és vele engem is.

Most már igazi riadalommal húzódnék el tőle, de a szelíd erő nem tűri az ellenkezést, ölében tartva nem enged. Felesleges ficánkolnom, azonban egy belső ösztön azt súgja, soha többé nem látom, ha beadja „mérgét".

- Maradj velem – kérlelem.

- Nem tehetem… egyre közelebb ér hozzánk, érzem. Figyelj jól, a képességeim fajon belül nevetségesnek számítanak, mégis rengeteg időt éltem, és nem volt senki, akit védeni akartam volna, egészen addig, míg nem találkoztam veled. Elbűvöltél minden abszurditás ellenére is, és bánom, hogy soha nem tudom, mi lehetett volna, ha… – mondatát félbehagyva mered maga elé, majd újra megszólal. – Egy új életet adok, amit értem élj. Megteszed nekem?

- Azt mondtad el foglak felejteni! – közlöm vádlóan. – Nem akarom azt az új életet, ha ezzel jár!

- Rendben – sóhajtja megadóan. – A rossz emlékeket veszem el tőled, ígérem. Így már engeded?

Bizalommal telve nézek korom tekintete mélységébe, és fejemet kérdően oldalra billentem. Látva ezt egy halovány mosoly tűnik fel sápadt arcán.

- Képes vagyok rá, most pedig – a szavak közben elengedve húzza le a takarót, majd hálóruhámat lassan feltűrve tárja fel meztelen bőrömet – siessünk!

A szúrást alig érzékelem, mert különös hatást vált ki belőlem a bizalmas közelség, amiben vagyunk. A tűt kihúzva dobja félre, majd fél kézzel a takarót leterítve fektet le, aztán fölém hajolva váratlanul ajka enyémhez ér, óvó gyengédséggel. Különös hatást ér el ezzel, mintha lényem egy része elveszne… tincsei arcomba hullnak, selymesen csiklandósak. Míg élvezném ezt a percet, viszont a mellkasomban terjedő égető érzés egyre erősebb, és lassan megismerem, mit jelent az igazi kín. Eddig soha nem is fájt igazán, ébredek rá. Hangja lassan jut el hozzám a fájdalom ködén keresztül.

Ki beszél hozzám?

- Jobb lesz, ha mindent elfejtesz… emlékek nélkül boldog lehetsz. Alice… ez a név jobban illik hozzád, mint a másik.

Mi történik?

Testem görcsbe rándul… nem akarom kimutatni a szenvedést, mégis palástolni felesleges, mert tisztában van vele, mi történik velem.

- A fájdalom csak rosszabb lesz – simít végig arcomon –, viszont ha véget ér, egy új világ vár rád. Egy jobb, mint a mostani.

Ki vagy?

A hang lassan elveszik, ahogy a sötétségbe zuhanok, pedig még hallgatnám tovább a lágy tónust, amivel beszél… látni szeretném, de kinyitni sem bírom már a szemeimet, szólni hozzá, marasztalni meg végképp képtelen vagyok. A tűz hevesen emésztve ég ereimben, az öntudatlanság erejének egyszerűen lehetetlen ellenállni. Utolsó gondolatom: „Elvesztettem." Azt azonban már nem tudom, mit is veszítettem el, csak azt, hogy soha nem lesz már újra az enyém.

centerxxx/center

Egy lerobbant kis házban térek magamhoz, miközben fojtogató a szomjúság gyötör. A földön fekszem, aztán egy szemvillanás alatt már talpon is vagyok, mielőtt a gondolat megszületne, hogy mit keresek a padlón. Értetlenül nézek körbe, majd a fényben repkedő porszemcsék vonják magukra a figyelmemet. Képes lennék megszámolni egyenként a körülöttem kavargó szemcséket… elbűvölő. Kezemmel nyúlnék feléjük, mikor is bőröm fehérsége tereli el figyelmemet. Hiába próbálok koncentrálni a lényeges kérdésekre, valahogy minden az újdonság erejével hat reám, és hosszú idő telik el, míg végre rájövök arra, hogy nem csak azt nem tudom, hol vagyok és miért, hanem annak sem vagyok tudatában, ki vagyok, ráadásul egyre erősebb az éhség…

A házban nézelődve ruhákat fedezek fel, amiknek örülök, mert bár nem fázom, sőt elég kellemes a hőfok, de a körém csavart takaró meglehetősen ocsmány, és bár a ruhák csak egy fokkal jobbak, de kezdetnek megteszik. Felfedezek egy tükröt is, amire gyorsan lecsapva nézek bele, hátha arcomat meglátva eszembe jutnak a feledett emlékek. Meglátva önmagamat megrémülök… szemeim vörös színben pompázva bámulnak ki egy sápadt arcból, miközben hajam, mint egy szénaboglya mered ezerféle irányba. Szörnyű!

Elégedetlenül bámulom önmagamat, mert nem tetszik a látvány, ami közelebb sem vitt a megoldáshoz, csak az lett nyilvánvaló, hogy borzalmasan festek.

Ki vagyok én?

Mit keresek itt?

Kérdéseimre különös módon kapok választ, miközben a kezemben tartott kis tükörbe kapaszkodok, mintha valami mentőöv lenne számomra. Különböző villanások érnek el hozzám, amik egyfajta üzentet hordoznak.

A képek tanúsága szerint két út létezik számomra:

Az egyik, hogy a közelembe érő embercsaládból lakmározok, miközben nem leszek tekintettel korra, nemre, és ölöm, ki utamba kerül, mert vérre szomjazom, csak ez csillapíthatja éhemet, mely egyre erősebben gyötör.

A másik lehetőség, hogy sebesen elindulok az erdő azon részére, ahova elvétve jutnak emberek… és vadászok a fellelhető állatokra, egészen addig, míg kontroll alatt tudom tartani magamat, és én uralom a szomjamat, nem pedig az engem. Utána pedig elindulhatok felkutatni a hozzám hasonlókat, mert érzem, többen is vagyunk, és ott talán megtudom, miért lettem ez a… valami.

Ezen a döntésen múlik jelenleg a sorsom… választani pedig nem nehéz. Egyszerűen csak döntenem kell a rossz és a jó között, persze esetemben mi számít jónak, az más kérdés. A közelgő család vére bőségesen elegendő lenne számomra, szám kiszárad a gondolatra, ahogy a jelenetet újraélem, amiben kegyetlenül, szemvillanás alatt véget vetek a vidámságnak, mely a közeledő társaságot körbelengi. Jó lenne megtenni… csodás érzés lehetne vérüket venni, utána viszont… gyűlölném, amit tettem. Ez nyilvánvaló gyilkos vágyaim ellenére is.

A hezitálásra nem vesztegetve tovább az időt egy másodperccel később száguldok is kifelé hátra se pillantva, csak szeretnék minél messzebbre kerülni a háztól, az emberektől, és mindentől, ami miatt valami borzalmasat cselekednék csak azért, mert képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Fogalmam sincs, ki voltam ébredésem előtt, lehet, gonosz tetteket hajtottam végre… nem tudom. Biztos okkal lettem az, ami: egy szörny. Azzal nem áltathatom magamat, hogy áldozat voltam, és a véletlenek szerencsétlen következménye miatt kerültem ebbe a helyzetbe… lényegében azzal sem vagyok tisztában, mibe is kerültem bele.

Az engem körbevevő rejtélyek között az egyedüli biztos pont, ami ijesztő, hogy miközben a természet lüktet az élettől, mindezt érzékeim hihetetlenül pontosan közvetítik felém. Hallom a kövek alatt mocorgó élőlények motoszkálását, egy őzike ijedt szívverését, érzem az egész erdőt… intenzívek a zajok, és mégis mindezek között a saját szívem néma, nem dobban élettől, vérem áramlása lassú.

Felfogom a tényt, hogy míg az élet a legapróbb fűszálból is sugárzik, addig én halott vagyok. A természet csúf tréfája, akinek nem kellene létezni, de ennek ellenére is vagyok. A felismerés nem szörnyűbb, mint ébredésem óta a többi felfedezésem. Félnem kellene, és érzek is némi rémületet, viszont mindez olyan halovány… kezdek aggódni, hogy vérem jeges folyammá válásával elveszthetek egy fontos részt, amit léleknek hívnak. Azzal nyugtatom magamat, hogy időben visszafordultam, nem tettem meg a szörnyű tettet, és soha nem is fogom – zakatolnak bennem a gondolatok, miközben egyre mélyebbre hatolok a vadonban, szinte már nevetséges, hogy még a nevemet sem ismerve, de lelkiismereti problémákkal küzdök.

Alice

A név, mely váratlanul bukkan fel, azonnal megtetszik, mély vonzódást érzek, egy kapcsolatot a név és lényem között. Ismét egy választás, de ez már jóval könnyebb, mint mikor döntenem kellett a házban. Alice leszek. A névvel valóságos személlyé válok, megnyugszom, nem vélem már azt, hogy elveszek a semmiben. Esztelen rohanásomat abbahagyom, nem mintha elfáradtam volna, csak már nem hajt a kényszer, hogy meneküljek önmagam elől.

Alice vagyok, és bármi is derüljön ki a későbbikben, nem fog számítani. Választottam.

Megállva körbenézek ideiglenes tartózkodási helyemen, és varázslatosnak látom az erdőt, ismét túl sok szépség vakítana el, mint a házban is. Egy apró virágpor lebegését követtem, ahogy a szellő lágyan ringatja, belefeledkezek a látványba. Lassan újra elindulok, élvezve a körülöttem lüktető természetet. Minden egyes megtett lépéssel egyre kevésbé érzem azt a különös torokszorító fájdalmat, és az újdonságok egy időre feledtetik velem éhségemet is, mely némileg visszaszorul, de velem van, viszont most uralom az ösztönt, mely létezésemben ezentúl kísérteni fog.

Vége