Mikor elérkezett a másnapi ceremónia ideje kicsit már kipihentebb voltam. Ugyanakkor ideges és lámpalázas a debütálásom miatt. Hosszú vörösesbarna rakoncátlan tincseimet a tegnapihoz hasonló kontyba tűzve ültem zöld bársonytaláromban a tanárok asztalánál és seregnyi érdeklődve pislogó szempár meredt rám. A kastélyba vezető út igazi kalandtúra volt az elsősökkel.

Egy-két nebuló, oly annyira közel hajolt kíváncsiságában a víz felszínéhez, hogy majdnem mind beleestünk a vízbe. Mikor látták, hogy nem igazán díjazom az ilyen jellegű próbálkozásaikat felhagytak az érdeklődéssel. Szigorú tekintetemet lágyabbra váltottam mikor észrevettem mennyire megszeppentek és felnevettem, ekkor a velem egy csónakban levő diákok riadtan rám néztek.

- Elhiszem, hogy ez mind új és furcsa dolog nektek, de higgyétek el..igen érdekesen néznénk ki csurom vizesen masírozva az ünnepségre, ahol éppen ti vagytok a figyelem középpontjában.

Látva vidámságomat ismét jó kedvvel folytatták az utat a nagyteremig. Ott az elsőévesek elébe álltam és csendre intettem őket.

- Legyetek szívesek csendben maradni! Engem Laurel professzornak hívnak és én kaptam azt a feladatot, hogy bekísérjelek benneteket a ceremóniára, ahol mindenkit beosztanak a Roxfort négy házába. Az elkövetkezendő években ez lesz az otthonotok, ahol éltek és ahol megfelelő képesítést kaptok. Szeretném, ha ennek megfelelően viselkednétek, és csendben figyelmesen kövessétek végig az eseményeket, míg rátok nem kerül a sor.

Azzal látva, hogy mindenki összeszedi magát helyeslően biccentettem és a seregnyi kis tanulóval végigvonultam az asztalok sora között, ahol átadtam a ceremóniamesteri szerepet Dumbledore -nak. Jómagam pedig helyet foglaltam kedvenc tanárom mellett. Piton miután leültem mellé halkan megjegyezte.

- Legalább ma este a megfelelő öltözékben mutatkozik. Bár ez a szoros konty nem egészen emlékeztet engem McGalagony professzorra. Nem is értem miért majmolja őt, vagy tán fél a kudarctól, hogy nem fogadják be? – na, erre már kinyílt a bicska a zsebemben. Mély levegőt vettem és a lehető legbájosabb modoromban negédes mosoly közepette megjegyeztem.

- Ugyan kolléga…..- itt hagytam egy kis hatásszünetet és megvártam, míg ajkának mérges rángása alábbhagy - …. tudom,hogy nem vagyok alkalmas McGalagony professzor posztjának betöltésére, de legalább én megpróbáltam a legtöbbet kihozni magamból…még külsőleg is…sajnos ezt nem mindenki mondhatja el magáról ennél az asztalnál - s azzal mélyen a szemébe néztem, megrebegtettem a szempillámat majd dolgom végeztével elfordítottam tekintetemet a diákok felé.

Hallottam, ahogy morog valamit mellettem, de ügyet se vetettem rá. Viszont a másik oldalamon ülő Hagrid kuncogásra emlékeztető köhögéséből, arra a következtetésre jutottam, hogy a mondatban minden egyes szó a lehető legjobbat hozta ki a dologból. Mikor végre ismét felocsúdtam a megrökönyödésből, amit szemtelen kollégám sértései okoztak, már a házakba való beosztáson is túl voltunk.

Gyomrom hirtelen összeszűkült tudván, hogy mi következik. Dumbledore széles gesztikulálások közepette mutatta be az új tantárgyakat tanító régi tanárokat és a régi tantárgyakat képviselő újakat is. Sőt ugyebár én a harmadik kategóriába tartozván képviseltem az új tantárgyat és az új tananyagot is egy személyben. Mikor rám került a sor lassan felálltam és vártam a gyerekek reakcióját. Amióta az eszemet tudom ez volt mindig a legnehezebb számomra. Hogy elnyerjem újdonsült diákjaim első benyomásukból szerzett szimpátiáját.

A nagy csend hallatára, amit az új tananyag és házvezetői kinevezésem okozott mélyen elpirultam és zavarba jöttem. Nem kellett oldalra pillantsak, hogy érezzem Piton negédes, diadalittas mosolyát. Ekkor a másodpercek tört része alatt azok az elsőévesek, akik velem utaztak nagy ovációban és tapsban törtek ki, mire mindenki felbátorodva a kicsik bizalmán követte őket tetteikben, míg nem lehetett mást hallani csak a visszhangzó teremben lévők tapsviharát.

Dumbledore szélesen mosolygott, miközben maga is tapsolt a többiekkel. Nagy megkönnyebbüléssel huppantam vissza a székembe és éreztem, ahogy a nehéz kő leomlik szívemről. Hagrid barátian megveregette a vállam - amit hozzáteszek óvatosan tett bár a tüdőm majd kiköhögtem – és elismerően bólintott. Ezt követően megkezdődött a lakoma, amit szokatlanul csendben töltöttem el. Figyelmemet a dúsgazdag választék mellett nem kötötte le az sem, hogy egy-két diák furcsa mód vissza-visszapillant a tanári asztal azon része felé, ahol én ültem.

Mikor észrevettem érdeklődésüket széles mosolyt küldtem feléjük és ők viszonozták. Miután mindenki végzett, felálltam és elindultam elsőéves Griffendéleseim felé, hogy segítsek nekik és a prefektusoknak útba igazítani őket. Nagy zajjal haladtunk végig az öreg fáklyafénnyel megvilágított folyosókon, amit az újoncok csevegése és nevetgélése töltött meg élettel. - Este tíz óra tájt sikerült mindenkit a helyére kísérni és a házszabályok ismertetéséről sem feledkeztem meg., - gondoltam magamban büszkén.

Ez volt csak a könnyebbik része a dolognak. Holnap kezdődik az első órám új diákjaimmal, akiket nem ismerek, és akiknek fogalmuk sincs rosszabb esetben a muglik történelméről. Csendben tértem be szobámban és elővettem a laptopomat. Többnyire ilyen korra már voltak óravázlataim a másnapi előadásaimmal kapcsolatban, viszont itt nem tudtam, hogy is kezdjem el? Vagy hol kezdjem el? Általában a negyedikesekkel vesszük a történelem kezdetét és az alapokat, hogy mi is a történelem. De itt ezt nem lehet megtenni, hiszen a felsősök sincsenek egészen ezzel tisztában. Ami a nálam értendő szokásos történelem órát illeti.

Lassan pötyögtem a gép előtt és igyekeztem valamilyen dokumentumot találni, ami esetleg elindulásul szolgálhatna. Ám a hosszas időtöltés a gép előtt megfájdította a fejemet és már a látásom is homályosodni kezdett. Így hát fogtam magam és elindultam az épületen belül, hogy felfrissítsem az agyamat. Elszántan indultam földig érő fekete, vékony pántos hálóingemben az ajtó felé, s útközben felkaptam magamra köntösömet. Mikor kiértem hirtelen eszembe jutott butaságom határtalansága. Bugyutaságomban a homlokomat megcsapva mondtam ki a szavakat inkább magamnak.

- Te süket…a pálca. Hogy akarsz így este fény nélkül kolbászolni? – Visszafordultam és felmarkoltam az asztalomon nyugvó fűzfa pálcát. Kiérve az ajtón halkan elsuttogtam egy lumost és már indultam is. Hogy merre azt magam se tudtam, de igyekeztem az agyamat felpörgetni, olyan információkkal, melyek hasznosak lehetnek a holnapi órához. Ezért a portrékat kezdtem vizslatni inspiráció után. Azonban rá kellett jönnöm, hogy nem túl készségesen fogadták közeledésemet. Ennek ellenére tovább morfondíroztam gondjaimon és csak arra ocsúdtam fel, hogy halk beszélgetést hallok.

Azonnal megszüntettem a lumos bűbájt. Óvatosan a folyosó sarkához lapultam és kikukucskáltam. Nagy meglepetésemre a bájitaltanár ácsorgott ott egy Draco nevezetű mardekárossal. Próbáltam tudomást sem venni az egész jelenetről és visszafordulni, de ekkor váratlanul megbillentettem az egyik képkeretet, ami erre a néma csendben megnyikordult. Ennél a pontnál lépteimet felgyorsítottam és igyekeztem nem bevárni a hátam mögött egyre hangosabban kopogó cipők gazdáját. Aztán hirtelen megéreztem a kezét a vállamon, mely erőszakkal maga felé fordított.

- Szabad megtudnom, hogy mit keres itt ilyenkor éjnek évadján Miss Laurel? – azzal szúrósan a szemembe nézett. Átható tekintetétől kicsit zavarodottan elfordítottam sajátom, ami megakadt a szemközti portrén. Majd nyugodtságot mímelve így szóltam.

- Csupán enni voltam – és fejemmel a férfi mögött álló portré felé böktem, mely a konyhába vezetett. Piton óvatosan hátra pillantott követve mozdulatomat majd visszanézett rám és fürkésző tekintetével tetőtől talpig végigmért, aztán ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. - Tán nem volt kielégítő a vacsora? .. Csak vigyázzon kisasszony! Még a végén elhízik és elveszíti az alakját.

– Hogy az ördögbe – gondolta Piton – ezt az utolsó mondatot nem kellett volna hangosan kimondanom.

Lányos zavaromban azt se tudtam, hogy mit mondjak, mire végül felfogtam, hogy a köntösöm öve a nagy sietségben kioldódott és a köpeny panorámában mutatta meg alakomat a kíváncsiskodóknak.

Elképedt arckifejezések közepette összehúztam magamon a ruhadarabot és dacosan felszegtem államat.

- Ezek szerint alaposan szemügyre vette – vágtam vissza, ami nem a legmegfelelőbb mondatválasztás volt a részemről látva az egyre elterülő gunyoros mosolyt a képén. A professzor továbbra is rám szegezte tekintetét és nem mondott semmit. Annyira felhergeltem magam látva az önelégült arcát, hogy fogtam kirántottam vállamat a markából.

- Maga egyszerűen borzalmas egy alak…semmit nem változott az elmúlt tíz év alatt...Semmit!

Azzal faképnél hagytam meg sem várva, hogy ő mit reagál. Így azt sem hallhattam, ahogy szinte csak magának megjegyzi

- De maga annál többet.

Fúriaként tértem vissza lakrészembe, de végtére is elhatározásra jutottam a holnapi órákkal kapcsolatban. Elvégre év eleje van. Ilyenkor általában az első óra a bemutatással és ismerkedéssel telik el. Most sem lesz másképp, közben meg majd felvetődik a történelem fogalma. Ahogy végiggondoltam a holnapi terveket és ismét magamra fordíthattam az időt, ismét elfogott a düh, az iménti kis jelenet folytán. Hogy képzeli, hogy ilyesmit mondhat nekem? Elvégre nem vagyok már az a kislány, akit ugráltathat, és akinek parancsolgathat. Annyira, de annyira nem hiányzott ez a tekintet. Ó, istenem, nem fogom sokáig itt kibírni

Aztán, hogy végre lecsillapítsam a kedélyeimet az ablakhoz léptem és kinyitottam. Friss őszi szél áradt be a szobába lehűtve kedélyeimet. Felnéztem az épp telő holdra és mélyeket lélegeztem. Amint kicserélődött a rossz levegő a szobában az ablakszárnyakat kicsit behajtva lefeküdtem aludni. Ahogy a fejem a párnát érintette rögtön elnyomott az álom. De nem a mindenki által áhított szép képekkel. Nem. Ez az álom újra és újra végigpörgette szemem előtt azt az éjszakát, amit azóta sem tudok feledni…..

Másnap izgatottan járkáltam a még üres tanteremben és vártam, mikor bejönnek a nebulók. Hogy tartsam a szerepem, a szokásos illendő talárt vettem fel, de a hajam továbbra is kontyba tűzve hagytam. Ahogy végigsétáltam a padok között ismerős érzés fogott el.

Valaha én is ezekben a padokban ültem és vártam, hogy vége legyen az óráknak. Hirtelen visszaröppentem az időben és ugyanolyan diáklány voltam, mint azok, akik most ide járnak. Új volt számomra minden a varázslóvilágban. Azt sem tudtam, hogy létezik. Mivel Mindkét szülőm mugli származású volt, így nem is sejthettük, hogy létezik a mienktől különböző világ. Annyira furcsa volt bekerülne ebbe a közegbe, de mégis annyira felvillanyozó. Ahogy a Griffendél házba osztottak be és lett egy másik családom is, kinek élén az a nő állta, akit most én helyettesítettem tantermében. Mindentől el voltam ragadtatva, de a szünetek voltak a legjobbak, amikor a barátaimmal beszélgethettem. Egyedül egy ember nem vívta ki a tiszteletemet. Piton.

Ő mindig megtalálta az alkalmat, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon és sértegessen. Most pedig úgy hallom, hogy egy Potter nevű fiú vette át az én szerepemet az életében. Miért vetemedik egy ilyen ember arra, hogy tanárnak áll?..Gondolataimból a közelgő gyerekzsivaj ébresztett fel, akik lassan megtöltötték a termet. Mindenki elfoglalta a helyét a hatodévesek közül és rögtön feltűnt, hogy a mardekárosok is hiánytalanul itt vannak. Legalább ennyit a javára írhatok. Mikor a morajlás megszűnt és átcsapott néma várakozásba akkor visszalépkedtem a pódiumra és szembefordultam a diákjaimmal.

- Nos, ahogy azt már tegnap is hallottátok engem bíztak meg az új tantárgy a muglik történelmének a tanításával. A nevem Miss Laurel és nagyon örülök, hogy megismerhetlek benneteket.

A sorok között egy két arc felvillanyozódott. Még egy vörös hajú, kopott taláros fiú is szélesen vigyorgott, szemüveges padtársa mellett. Ezen felbátorodva közéjük lépdeltem és végignéztem az arcokon.

- Nem tudom, hogy vagytok vele, de én szeretem megismerni a diákjaimat. Azonban, hogy felbátorodjatok, először kicsit magamról mesélnék. Tíz éve még én is idejártam, ebbe az iskolába. Ugyanolyan diák voltam, mint ti. Majd lediplomáztam magyarból és történelemből végül tanítani kezdtem Bécsben – e monológ után, szabad utat engedtem a diákok beszámolóinak.

A griffendéleseim igen lelkesnek bizonyultak ellentétben a mardekárosokkal. Miközben hallgattam, ki mit mond magáról lassan végighaladtam a padok között és szememet nem vettem le arról a szőke sápadt mardekáros fiúról, aki amióta csak bejött rontotta a levegőt. Halkan a közelébe lépkedtem és érdeklődő tekintettel néztem le rá. Ő mintha egy pillanatra megdermedt volna, aztán gúnyosan vigyorogni kezdett. Nem bírtam magammal és nekiszögeztem a kérdést.

- Hát te mit tartatsz, olyan mulatságosnak? Ha érdekes dolog, akkor ne sajnáld megosztani a többiekkel is. – azzal áthatóan végigmértem. De mit sem ért tanári szigorom e megnyilvánulása. A fiú peckesen kihúzta magát, kis bátorításért hátrapillantott két nagydarab társára és megszólalt.

- Csak azon tűnődöm, hova fajul ez az iskola, ha már muglikat is felvesznek ide tanárnak. Egyébként is..ki a fenét érdekel a maguk történelme? A történelmet, amúgy sem maguk írják, hanem az olyan varázslók, mint a sötét nagyúr.

Aha, gondoltam magamban, szóval innen fúj a szél. Valószínűleg ez is egy halálfaló ivadék. Csendesen végigpásztáztam a termen, ahol némán figyelt minket a többi diák, majd azt mondtam. - Ha azt, hiszed, hogy semmi érdekeset nem tudok neked mondani a történelemről…nagyon is tévedsz. Ha jól tudom..márpedig jól tudom, mert én is ide jártam…a varázslás és a mágia nem úgy kísérte végig ezt a földet, ahogy azt te elképzeled. – innentől ár mindenkihez szóltam.

– Bár mindig is jelen volt és számos példáját tudnám ezt nektek felhozni, de a régi időkben még nem mutatkoztak meg akkora számban a mágia képviselői, mint manapság. Nem tehették meg, hogy felfedjék magukat, és ki kell, ábrándítsalak – fordultam ismét a szőke fiúhoz – de a sötét nagyúr sem öröktől fogva létezik, ennek okán pedig a történelmünkben, ahogy te mondtad, sem tehette le kézjegyét. Továbbá neki is van mit takargatnia a családfájával kapcsolatban, de miért nem kérdezed meg inkább az apádat? Gondolom, ő többet tudna erről neked mesélni. Köszönöm a kedves gesztust, hogy felhívtad arra is a figyelmemet, hogy mi az, ami a korodbelieket érdekel vagy éppen nem – és hátat fordítottam neki.

Odaléptem egy bozontos barna hajú lányhoz, akinek a beszámolóját az incidens miatt félbe kellett szakítanom és elnézést kérve tőle, bátorítottam, hogy folytassa azt. Ám ekkor a fiú dühösen felszisszent.

- Látszik, hogy már tíz éve semmi köze a Roxforthoz. Fogalma sincs, milyen átalakulások vannak kilátásban.….- de nem vártam, meg míg befejezi, amit mond, mert rögtön mellette teremtem és talárjánál fogva felemeltem, hogy jól a szemébe nézhessek.

– Elég legyen - mondtam. – Irány a folyosó..és meg ne halljam a hangodat odakintről. Semmi szükségünk ilyen renitens tanulókra. – óvatosan elengedtem öltözékét s a diák kissé megszeppenve majd annál inkább dacosabban, felhúzott orral kivonult.

A többi diákkal az óra hátralevő részében csupán beszélgettünk és ismerkedtünk. Mindig úgy tartottam jónak, ha felmérem, egy osztály képességeit mielőtt belekezdenénk az érdemi munkába. Mikor a tanításnak vége lett én is a szedelődzködni kezdtem, hogy megebédelhessek. Ahogy pakolgattam az asztalomnál egyszer csak egy fekte árnyék vetült az arcomra. Felnéztem és rögtön tudtam kit fogok ott látni. Természetesen a mardekárosok házvezető tanára állt előttem teljes életnagyságban. Mögötte elégedett vigyorral a képén, ott lapult az óráról kiküldött diákom.

- Segíthetek valamit professzor? – kérdeztem flegmán. Mire ő felvonta egyik szemöldökét és így szólt.

- Volna szíves elmagyarázni, hogy miért küldte ki az óráról Mr. Malfoyt?- erre én is közbe vágtam.

- Talán mert a fiatalúr, nem tudja megtanulni, hogy hol a helye és én segítettem neki megtalálni – mosolyodtam el a mondat végére.

- Ja vagy úgy… - és vékony ajkai megvető mosolyra húzódtak –….pedig, úgy emlékeztem, az igazgató külön kérése volt, hogy a mardekárosok vegyenek részt az óráin. Nos, hogyha kiküldözgeti őket annak ellenére, hogy én elintéztem magának ezt a kis…fogalmazzunk úgy szívességet, akkor mégis, hogy tesz eleget a feladatának? –és még szélesebben mosolygott. Tudta nagyon jól, hogy meg fogott és erre nem tudok mit reagálni.

Elfehéredtem kissé, és elbizonytalanodtam magamban, amit már régóta nem engedhettem meg magamnak. A fiú diadalmasan kuncogott, védelmezője árnyékában. Annyira feldühített, hogy igaza volt..ez az ..gondoltam.

- El kell ismernem, hogy melléfogtam. Igaza van professzor. Legközelebb nem fog előfordulni, ezt garantálom – majd hátat fordítottam nekik és folytattam a pakolást. Hallottam, hogy ők is készülni indulnak, de nem vártam, meg míg kiérnek az ajtón.

- Tíz pont a mardekártól Malfoy! – mondtam a vállam felett. Éreztem, ahogy megdöbbenve megállnak és visszafordulva hozzájuk még így szóltam.

- És további pontokat vonok le egészen addig, amíg zavarod a saját és társaid munkáját. Rájöttem, hogy a házvetetődnek igaza van, és együtt kell, működjünk. De mivel te megtagadtad az igazgató kérését és nem dolgozol órán, így valamivel ösztönöznöm kell téged – és játékosan megborzoltam szőke haját, majd ránéztem kollégámra.

– Köszönöm professzor, hogy segített átszellemülni ahhoz a fegyelmezési normához, melynek legnevesebb képviselője most itt áll velem szemben – azzal ismét a nyeregbe kerülve kisuhantam a teremből magukra hagyva őket. Még hátrapillantva észrevettem, ahogy Piton megsemmisülten áll és néz utánam. Nem hitte volna, hogy saját taktikáját használom fel ellene. Aztán mintha valami furcsát pillantottam volna meg..egy mosolyt. Igen egy jókedvű mosolyt a férfi arcán, mely amilyen gyorsan megjelent, úgy el is múlt nyomban. Nem tudtam, hogy csak a szemem káprázik e, de nem is foglalkoztam vele. Boldogan mentem le ebédelni diákjaim társaságába.