Az étkezéseken természetesen minduntalan egymás mellé kényszerültünk ülni, de hamarosan megszoktam a professzor jelenlétét és nem zavart különösebben. Továbbá újabb és újabb emberekkel ismerkedtem meg ott tartózkodásom ideje alatt. Így esett, hogy egy alkalommal, Hagrid házához sétáltam magam mellett tolva a motoromat. Mivel Friccs úr közölte, hogy a kastély területén belül nem tárolhatom ezt a förtelmet kénytelen kelletlen az egyetlen mentsvárba kapaszkodva siettem a vadőr kunyhójához. Bekopogtam és hamarosan meghallottam dörmögő hangját is.

- Ki az?- kérdezte.

- Csak én vagyok az Mira – nevem hallatára szinte azonnal feltárult az ajtó és megjelent Hagrid hatalmas alakja.

- Szervusz Mira. Mit tehetek érted?- tette fel a kérdést vidáman.

- Hát…az az igazság, hogy ezt a gyönyörűséget szeretném itt tárolni…- és a motor felé biccentettem - …ha nem okozna túl nagy gondot? Hagrid megnézte magának a járművet és elismerően bólintott

- Szép kis jószág, meg kell hagyni. Persze, hogy itt tarthatod. Gondolom Friccs elégedetlenkedett mi? – kérdésére szélesen vigyorogni kezdtem és bólintottam egyet.

- Ez van..nincs mit tenni, ha szemet szúr neki, akkor inkább elviszem. Mellesleg a hosszú út nem igazán tett jót neki. Ha már itt vagyok, kicsit megnézném és megbütykölném. Nem tetszett a motor hangja - néztem a gépem felé aggódva.

- Csak nyugodtan, de ha kell segítenem, csak szólj! – elmosolyodtam és cinkosan rákacsintottam óriás barátomra, aki épp készülődött meglátogatni különös kedvenceit a rengetegben.

- Ez csak természetes – mondtam vidáman és nekifogtam a munkának. Még az édesapámtól kapott kék kantáros munkanadrágomat vettem fel egy fehér trikóval, mit szerelésre szoktam használni. A kantár csatos részét derekam előtt csatoltam össze és kipakoltam szerszámosládámat. Majd egy órája szenvedtem térdeplő helyzetbe a motorommal és rendesen le is izzadtam a késő szeptemberi szokatlan melegben. Ruhám tele volt már olajfolttal és hasonlóképpen nézhetett ki arcom is, miközben az izzadságcseppeket igyekeztem onnan letörölni piszkos kezemmel. Egyik pillanatról a másikra mintha eltűnt volna a nap és az árnyék eltakarta előlem az addig végzett munkámat. Váratlan egy bársonyos hang szólított meg hátulról.

- Hát maga mi az ördögöt művel? – hunyorítva felnéztem és szinte negédes mosoly jelent meg arcomon, mikor észrevettem, hogy ki az.

- Hát maga az?...Épp szerelek, amint látja…- válaszoltam visszafordulva munkámhoz. Pitont valószínűleg meglepte szokatlan jelenségem, amit így „nekivetkőzve" mutattam és bár nem néztem arcára, de éreztem hátamba fúrt tekintetét. Jó öt percig nem szólt még hozzám. Fél szemmel azért meglesve tapasztaltam, hogy cinikus vigyor fut végig arcán, ahogy végigmért tetőtől talpig. De mintha kis elismerő pillantást is tükrözött volna a szeme, ahogy megnézett magának. Aztán én vetettem véget a szemlének.

- Nincs jobb dolga, mint engem bámulni?- vetettem oda neki félvállról. – de ha már itt van, segíthetne is.

A férfit váratlanul érte közeledésem e módja és felvont szemöldökkel megkérdezte.

- És mégis hogy képzeli…..még soha sem volt dolgom ilyen masinákkal.

- Amikor szólok, indítsa el a motort! – és ujjammal a járműből kilógó kulcsra mutattam. Láttam rajta, hogy nem igazán fűlik a foga hozzá és ráadásul nem is igen volt képben a dologgal kapcsolatban, de tőle szokatlan módon, morgott valamit és odalépett a géphez, hogy kérésemet teljesítse. Mikor intettem neki elindította a motort, ami még mindig nem volt tökéletes. Mérgemben, hogy már egy órája szenvedek vele és nincs tökéletes eredmény elkáromkodtam magam.

- A szentségit…..- vágtam a földhöz a kezemben lévő csavarkulcsot. A bájitaltanár gúnyosan mosolygott és hozzátette.

- Látom, akad még az életben olyan terület, ahol nem vitte tökélyre a tudását.

- Komolyan kérdem, nincs egyéb tennivalója, minthogy engem terrorizál? – fakadtam ki. Mire ő közelebb lépve hozzám így szólt: - Igaza van, nem csupán azért jöttem, hogy felmérjem egyéb képességeit, amelyek hozzáteszem siralmasak, de hogy szóljak önnek….Dumbledore haladéktalanul látni kívánja magát. – mosolyodott el.

- És csak most szól?…Hogy a fene essen magába is ….- mordultam rá dühömben és hozzávágtam az olajos törlő rongyomat. Felpattantam és elrobogtam a kastély irányába. Azok után, hogy késésben voltam nem is öltöztem át, meg se tudtam mosakodni és félig meddig bosszúsan toporogtam az igazgató ajtaja előtt választ várva a kopogásomra.

- Tessék – szólt egy meleg hang belülről. Benyitottam és épp magyarázkodásba kezdtem volna komikusan és ismételten az öltözékem miatt, mikor szemem megakadt egy magas, sápadt arcú, szürkés hajú férfin. Mindez eltörpült borostyánságra szemei mellett.

- Miss Laurel kérem, fáradjon beljebb! Had mutassam be önnek Remus Lupint egykori sötét varázslatok kivédése tanárunkat.

A férfi szélesen elmosolyodott, ahogy kezet nyújtott és elismerően végigmért.

- Érdekes öltözék egy házvetető tanárnak - mondta vidoran, mire én teljesen zavarba jöttem és lesütöttem a szemem szutykos öltözékemre.

- Hát ez van, ha az ember több napon át folyamatosan használja a motorját…elromlik, ahogy az már csak lenni szokott. Épp most szerelgetem lent Hagrid kunyhója mellett – Lupin szemöldöke érdeklődve felugrott.

- Szóval motorozik is. Elismerésem. Nem minden bokorban találni egy ilyen nőt. – Zavaromban azt, sem tudtam megköszönjem e a bókot vagy csak nevessek a megjegyzésén. Végül az utóbit választottam, Mire mind a ketten csatlakoztak hozzám.

- Mondja ezt a drága kollégának, ki késve adta át a meghívómat a bálba, így csak ez az öltözék jutott a maguk szórakoztatására – azzal kacagva pukedliztem egyet előttük.

- Tegeződjünk, ha kérhetem?- javította ki formális megszólításomat a vendég.

- Örömmel…Nos mi az a nagy hír, ami miatt Perselus így lóhalálában adta át az üzenetet? –kérdeztem ironikus éllel a hangomban. Mindketten összenéztek, majd visszapillantottak rám, mint akik rejtegetnek valamit és örök cinkosságot fogadnak.

- Igazából Mira nincs itt semmi eget rengető dolog, csupán egy volt kollégát akartam bemutatni önnek –szólt mosolygó szemmel Dumbledore, és Lupin felé fordította tekintetét. Kicsit furcsálltam a párbeszédekben megjelenő hosszú hatásszüneteket, de nem csináltam belőle nagy ügyet. Gondolom, ha van valami baj, úgy is elmondják.

- Tudja Mira…- kezdte a magas, szürke hajú férfi.

- Tudod Mira…- javítottam ki, mire megint elvigyorodott és kivillantotta éles szemfogait, amitől rögtön meghűlt a vér az ereimben. Akkor szöget ütött a fejemben, amit még egykor tanultunk az ősi, legendás lényekről és ismérveikről. Szürke haj, sárga szemek, éles szemfog. A pillanat törtrésze alatt végigsuhant agyamon a kép a tegnap esti égről..Telihold lesz hamarosan. A férfi arca pedig elégé elgyötörtnek tűnt, ahhoz, hogy feltételezéseim igaznak tűnjenek: Lupin vérfarkas. Mindezeket a gondolatokat olyan gyorsan pörgettem végig magamban, hogy külső szemlélőnek fel sem tűnhetett mi jár a fejemben.

- Igaz…- hangzott halk megerősítő válasza - ..elnézést.

- Ha már ragaszkodtál hozzá…- szóltam.

- Szóval Mira….egykoron én is idejártam, akárcsak te. Mi több évfolyamtársa voltam Perselusnak.

Ennél a pontnál már az sem érdekelt volna, ha Remus épp itt az orrom előtt változik át vérfarkassá, mert egy olyan ember életébe nyerhetek betekintést általa, akit sohasem értettem meg.

- Nem igaz!- kiáltottam fel nevetve, bár kitörésem egy kissé meglepte őket.

- De bizony – csatlakozott jókedvemhez újdonsült barátom.

- És mond csak..van arra épeszű magyarázat mitől lett ilyen gyászhuszár, aki úgy jár itt fel s alá, mint akinek az alsórészbe karót dugtak?- fakadtam ki kacagva. Az igazgató is és Lupin is osztotta a véleményem bár ők nem nevettek ilyen jót tréfáimon. Gondolom ők a hosszú évek alatt meg tanulták tisztelni őt és meglátni benne az embert. Ekkor mintha csak a gondolataimban olvastak volna Dumbledore így szólt.

- Nem mindig volt ilyen. És elsősorban ne feledje Mira. Ő is ember. Ugyanúgy vérzik a sebből, ha megvágják. És nincs ez másképp az érzéseivel sem – mondta halkan, de annál nyomatékosabban. Aztán felnézett az asztal lapjáról egyenesen a szemembe, mintha csak a lelkemet fürkészné.

- Elképzelése sincs, hogy milyen eseményeknek kellett megtörténnie ahhoz, hogy egy ember idáig jusson? – kérdezte szelíden és akkor már szívem a világ elől elrejtett bugyrai mélyén tudtam is a választ. DE! Üvöltötte lelkem összetört része. Én ne tudnám, aki régen teljesen más ember voltam. Szelíd, akire ha csak egy valaki is – főleg egy bizonyos személy – csúnyán nézett, elsírta magát. Most meg itt vagyok szerelőruhában, szikla szilárdan és állom egy olyan férfi tekintetét, aki ha egész estébe nyúlóan beszélgetünk akár szét is téphet átváltozása után. De e pillanatban ez nem érdekelt. Ahogy manapság már semmi sem. Nem volt számomra más, csak a munka. Abban pedig jó voltam. Komor tekintetemet ellágyította az együttérzés, ami szeretett igazgatóm hangjából áradt és mélyet sóhajtottam.

- De ugye nem kell rögtön a nyakába ugranom és hátba veregetnem, mondván micsoda remek fickó?- nyögtem keserédesen. Az öreg varázsló kacsintott és nevetni kezdett egy azon időben Lupinnal.

- Nem, dehogy. Isten ments! Nem lennének már önmaguk, ha mostantól kézen fogva sétálnának a folyosókon – erre a képre összerezzentem kissé, amit mindketten észrevettek.

- Mi az? – kérdezte Remus, felvont szemöldökkel.

- Semmi. csak elképzeltem. Túl jó a vizuális képzelőerőm. És ez az iménti kép..nos testet öltött előttem…- azzal újfent kirázott a hideg. Viselkedésem nem hagyta hidegen a jelen lévő Dumbledore-t és kíváncsian fürkészte arcomat.

- No-no Mira! Csak ne fantáziáljon ilyeneket, mert a végén kénytelen leszek elmondani ezt a fent említett személynek! Így neki is megadatik a lehetőség, hogy feltevésekbe bocsátkozzon magával kapcsolatban – azzal intőn felemelte jobb mutató ujját és láthatóvá vált a sérülés a kézfején. Nem tudtam, hogy szerezhette. De tudtam, hogy komoly sérülés, és hogy nem fog egyhamar beszámolni róla. Főleg nem nekem. Észrevette kérdő tekintetemet és aggodalmamat, de leintett.

- Ugyan. Az ilyen dolgok megtörténnek. Egyszer azt is el fogom mondani, hogy történt. De ennek most még nincs itt az ideje - mondta nyugodtan. Néma csend állt a szobába, amitől mindenki idegesen pislogott, de senki nem nézett a másik szemébe. Legalábbis én biztos nem, így azt se láthattam, ha ők engem méregetnek. Zavaromban kibomlott hajtincseimet igyekeztem a fülem mögé igazítani.

- Ha már úgy se kellek, akkor én visszamennék szerelni mielőtt még, kisüt a hold…- basszus ezt nem kellett volna mondanom. De mire észbe kaptam már kicsúszott a számon. -…..akarom mondani, lemegy a nap és..a fényviszonyok….Tudják…? – habogtam feléjük éles karlengetésekkel adva nyomatékot a zagyvaságnak, ami belőlem jött. -….megromlanak. Szóval mentem – s leszegett fejjel igyekeztem nem tudomást venni a kuncogásról, ami a torkukat épp, hogy elhagyta. Nekirontottam az ajtónak, hogy elszabaduljak, mikor Lupin utánam eredt.

- Mira…Nem bánnád, ha megcsodálnám a motorodat? Engesztelésül, amiért miattam félbe kellett hagynod a szerelést, egy-két viccesebb emléket is fel tudok idézni közös barátunkról – és huncutul rám vigyorgott. Valahogy nem ilyennek képzeltem el egy vérfarkast, de egyre inkább megkedveltem. Rábólintottam. Elköszöntünk az igazgatótól és elindultunk vissza Hagrid kunyhója felé. Kissé ideges voltam a jelenlétében. Nem szerettem, sohasem ha munka közben figyelnek. Biztos voltam benne, hogy elrontok valamit, de félelmem alaptalannak bizonyult. Sőt egész nagy segítség volt, mikor szerszámadogatásról vagy a motor beindításáról volt szó. A nap lassacskán lemenő félben volt felettünk és Remusnak feltűnt, milyen gyakran kémlelem az eget. Viselkedésemre csak grimaszt vágott, mely félig mosolyt félig megbántottságot tükrözött.

- Gondolom feltűnt egy s más velem kapcsolatban- mondta halkan. Felnéztem a kész munkából és a törlőkendőért nyúltam, amit nekem hozott a kunyhóból. Eközben végig álltam a tekintetét.

- Nos igen…egy s más – vontam össze szemöldököm. Lupin sóhajtott és épp belefogott volna mondókájába, de láttam rajta, mennyire unja már a hasonló helyzeteket és a magyarázkodást. Megelőzvén a magyarázkodását mellé léptem és finoman megszorítottam a vállát, hogy a szemembe nézzen.

- Nem neked kell szégyenkezned ezért. Nem is te tehetsz róla. Nincs mit megmagyaráznod, mert ezen már nem tudunk változtatni..sajnos. Igen voltak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, de amint látod már vagy két órája vagyunk együtt és még nem borultam ki - és egy szemtelenül nagy vigyort küldtem felé. Nem tehetett mást ő is mosolyogni, majd nevetni kezdett.

- Tudod soha nem találkoztam még ilyen nővel, akinek ennyire magától értetődő lett volna az, hogy hasonló helyzetekben mi a teendő. Vagy legalábbis a helyes …út. Fogalmazzunk így. Olyat ismertem, akinek volt annyi lélek ereje, hogy kiálljon másokért, mikor már mindenki lemondott róluk. De te…- és hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Te túlmész minden határon- mondta ki nevetve a mondat végét. Kissé elképedve és megjátszott sértettként néztem rá. Mire rögtön hozzátette.

- Na, nem rossz értelemben mondva. De láttam rajtad, ahogy szépen lassan feldereng előtted, hogy egy vérfarkassal állsz szemben. De nem kezdtél el ostoba tényeken alapuló következtetésekbe bocsátkozni. De még vissza sem riadtál a társaságomtól, hiszen megengedted, hogy lekísérjelek. Sőt segíthettem motort szerelni. Ezt nevezem igazi kurázsinak – nézett rám elismerően. Kissé elpirulva lenéztem a motorra és a törlőronggyal elkezdtem kifényesíteni.

- Az az igazság, hogy igenis voltak pillanatok, amikor megkérdőjeleztem az ép elmémet, hogy miért is nem szaladok el homlok egyenest egy másik irányba. De az nem a mai Mira lenne. Régen zok szó nélkül kisomfordáltam volna az igazgatói iroda ajtaján, valami egészségügyi problémára hivatkozva, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Aztán rájöttem, hogy nem szabad az első benyomásomra hagyatkozni. De legfőképpen nem mások tapasztalatán alapuló tényekre.

- És mi a helyzet más közös ismerőseinkkel? – nézett rám kuncogva.

- Meg kell, mondjam, hogy őt már nem egyszer láttam. Ugyebár hosszú éveken keresztül tanított. De miután visszatértem sem sokat változott a véleményem róla. De legalábbis nem küzd azért, hogy megváltozzon a véleményem – válaszoltam elgondolkodva.

- Értem – nézett maga elé.

- Egyébként is..arról volt szó, hogy te közben engem szórakoztatsz holmi régi történetekkel iskolás éveitekből. Akkor most nem kapom meg a nekem járó engesztelést?- kérdeztem mosolyogva, mire Remus ismét felbátorodott és visszamosolygott.

- Emlékszel, az imént említettem valakit, aki a lélekerejének köszönhetően belopta magát sokak szívébe, így az enyémbe is. Lily Evansról beszélek – és fürkésző tekintetét a szemembe fúrta. Én csak megrándítottam a vállamat.

- Azt hiszem hallottam már ezt a nevet. De tudod én vagy tíz évig el voltam zárva a varázsló világtól. Saját döntés volt. Így nem tudom, mit vársz, hogy kellene reagálnom – meredtem rá gyanakodva.

- Hát persze. Dumbledore említette, hogy Bécsben éltél. Nos Lily Evans szintén évfolyamtársam volt, így griffendéles és… James Potter felesége – suttogta és várta, hogy mit reagálok. Ostobán éreztem magam. Járattam is a Reggeli Prófétát, de csak lassan kezdett összeállni a kép.

- A kis Harry szülei..- kaptam a szám elé a kezemet, és Lupin elégedetten somolygott.

- Tehát a sötét nagyúr őket is…- de nem bírtam befejezni a mondatot. Elhomályosították a szememet az ismét felszínre törő könnyeim. Remus persze azt hihette, hogy Harry szüleit siratom. Ami csak részben volt igaz. Nem tudhatta sem ő sem más, hogy mi igazi oka szörnyű fájdalmamnak. Aztán végigsimítottam a motorom ülésén és gondolkodás nélkül felpattantam, mint már oly sokszor ilyen helyzetben. Számtalanszor vad hajszába csaptam, hátha elég gyors vagyok, és hátra tudom hagyni gondolataimat. Általában egyedül szoktam motorozni, de felnéztem szánakozó barátomra és megerőltettem egy vigyort félét.

- Akarsz jönni?- tettem fel az ominózus kérdést. Remus egy kissé meghökkent, de bólintott és felült mögém. Felvettem a sisakomat és szemem sarkából láttam, hogy ő is elővarázsol magának egyet.

- Ha már vállalod a kockázatott, hogy egy őrült mögé ülsz..igazán jó ötletnek tűnik a sisak..nemde?- hallatszódott tompa nevetésem a bukósisak aló.

- Ha már vállalod a kockázatát, annak, hogy telihold előtt egy vérfarkassal száguldozz, akkor megérdemelsz pár apró részletet kedvenc professzorunk életéből – kacagott fel, azzal beindítottam a járgányomat. A motor felbődült és hangos robajjal magunk mögött hagytuk Roxfortot és egy közös varázsige használatával máris a kapun kívül voltunk.

Nem telt bele sok idő és a tanulók hozzászoktak az új tantárgyhoz, mert miután bebizonyítottam nekik,, hogy jobb megismerni a muglikat, sem mint rettegésben leélni az életüket, csak azért mert félnek az ismeretlentől, az nem megoldás. Másfelől igen érdekes és számomra szokványos módját választottam az oktatásnak. természetesen saját könyveimből adtam nekik, ami tele volt illusztrációval, de sokszor ez a magyarázatomhoz kevésnek bizonyult. A következő órámra összpontosítva haladtam végig a folyosón, szinte senkit nem vettem észre magam körül, csak az anyagra koncentráltam. Az az igazság, hogy még el is késtem és csak úgy lobogott utánam a talárom, amint végigrobogtam a padsorok között és megállapodtam az asztalomnál. Letettem az asztalra notebook-omat és egy pálcasuhintással elővarázsoltam egy vetítővásznat. Ezek után felvettem a szemkontaktust a diákokkal –akiket az idő előrehaladtával jobban megismertem, sőt Harry-ék hálás közönségnek bizonyultak és egyáltalában nem bánták a házvezető tanári posztban történt változást – mikor még mindig nem hagyták abba a pusmogást. Jelzésképpen kinyitottam a laptopot és bekapcsoltam rajta a már előre elkészített power pont-os órát. Ahogy felvillant az óriás vásznon az első képkocka, rögtön néma csend lett. Megdöbbent arcokat láttam magam előtt. Volt, amelyik fal fehér lett. A képen egymásra halmozott tömegsírokba temetett pucér férfiak és nők feküdtek egymáson. Testük az őket ért kínszenvedésektől görcsberándult és lefogyott. A kívánt hatás elérése után egy feliratot jelenítettem meg.

A holocaust áldozatait láthatjátok. – szóltam csendesen. – A világháború nem volt tekintettel arra, hogy nők vagy gyerekek esnek a deportálások áldozatául. Rengeteg áldozatot emésztet fel az a fajgyűlölet, mely egy ostoba és kicsinyes ember, elvakult világnézetét tükrözte. – egész órán a második világháború pusztító erejének következményeit mutattam be az osztálynak, és demonstráltam a legkülönbözőbb és legelborzasztóbb képekkel. Mikor már letelt az időm és az időm a végére járt még ennyit mondtam a diákjaimnak.: - Nem akarom ezt mondani, de magatok is látjátok, hogy a Nagyúr, akkor még nem is élt, mikor e borzalmak történtek. Nem kell hozzá egy gonosz varázsló sem, hogy a muglik elpusztítsák a körülöttük lévő világot pusztán hatalomvágyból…. tanulnivaló a háborús következmények a tankönyvben és írjatok nekem egy beadandó dolgozatot a deportálásokról szerte Európában. - Végül megköszöntem a munkájukat és kezdtem összepakolni. Ahogy elbíbelődtem a dolgaimmal, arra lettem figyelmes, hogy három diákom somfordált oda hozzám.

Professzor!- szólt a kócos fekete hajú.

Igen Harry?- és mosolyogva feléjük néztem

Azt szerettem volna kérdezni, hogy öné e az a motor ami Hagrid kunyhójánál parkol?- és kíváncsian rá meredt.

Huh..- lepődtem, meg-….nos nem egészen erre a kérdésre számítottam, de igen. Az enyém.

És.. –kérdezte volna Ron, de nevetve közbevágtam.

Egy HONDA CBR 600RR- es. Egész jól megy. – vigyorodtam el. – ha majd egyszer alkalmam nyílik rá, elvihetlek benneteket egy körre. – Ahogy e szavakat kimondtam, Ron és Harry arca egyszerre kivirult. Hermione kissé félszegen felhúzta a szemöldökét.: - De ez nem túl veszélyes..mármint rengetek motor balesetről hallani manapság – és alig észrevehetően féltve Ronra pillantott. - Ahogy ezt észrevettem, odaléptem mellé és átkaroltam a vállát. – Nem lesz semmi baj. Ugye fiúk? – és a srácok felé küldtem egy széles mosolyt. Aztán gyorsan a lányhoz fordulva, hogy ne lássák a fülébe súgtam.:- Ígérem, nem esik bántódása. Így rendben? – Hermione egy kis ideig azt se tudta, hogy miről vagy, hogy inkább kiről beszélek. Aztán mikor leesett neki a tantusz pironkodva és egy kissé már mosolyogva bólintott. Magamhoz vettem a holmimat és így szóltam: - Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én farkas éhes vagyok. – Mindhárman helyeslően megrázták a fejüket és négyesben lementünk az ebédlőbe. Ott a szokásoshoz méltó nagy lakoma várt ránk. A hagyományoktól eltérően a griffendéleseim körében fogyasztottam el az ebédet miután meginvitáltak.