Október 26, 1830

Enjolras belemélyedt a könyvébe. Már olvasta korábban, de Arisztotelészt mindig érdemes olvasni. Öntudatlanul szájával is kimondta az olvasott mondatokat. „Nekünk most figyelembe kell venni azokat a nézeteket, melyek elfogadják az általános elveket, a jólét és megélhetés fontossága, amely megváltoz…

- Monsieur Enjolras? – egy lágy, kicsit érces hangot hallott balról, és egy kéz érintette meg.

Felnézett és látta Pontmercy kis barátnőjét maga előtt. Ennek a kis gaminnak idegesítő szokása volt követni a fiatalembert, és bánatos kutyaszemekkel figyelte minden lépését.

Enjolras biztos volt benne, hogy csak Marius nem látja, mit érez iránta ez a kislány.

- Mi az? – kérdezte szárazon. Istenem, van fontosabb dolga is, mint foglalkozni…Mi is a neve…? Valami régies, regénybe illő… mindjárt eszébe jut…

A lány az ajkába harapott elvörösödve, amitől édesen nézett ki.

- Monsieur Marius, ő… itt lesz hamarosan?

- Nem, legalább is Courfeyrac azt mondta, valószínűleg csak később jön ma este.

- Miért? – kerekítette a szemeit. - Ugye jól van?

Enjolras sóhajtott. „Hagyj egyedül" –gondolta. „Had fejezzem be a fejezetet a találkozó előtt."

– Nincs semmi baja, csak egy hosszú esszét kell írnia Blondeaunak holnapra – Éponine! Ez a neve! Igen, most már emlékszik. – Ha akarod, itt megvárhatod, Éponine, de maradj csöndben és ne zavarj.

Éponine elmosolyodott.

- Ígérem csöndben leszek! Sokat gyakoroltam, mert apám nem szerette a zajt otthon.

- Ebben biztos vagyok – mondta Enjolras és visszabújt a könyvébe.

Csizmák lépteit hallotta távolodni, meg szék zörgését a sarokban, ahol a lány leült, és megrázta a fejét. Rosszul érezte magát szegény lány miatt. Nem tudott sokat róla, csak amit a szemében látott, azt a fájdalmas és nyilvánvaló vonzódást Pontmercy iránt. Szép lánynak tűnt pedig. Szánalmas és szörnyen megalázott, az biztos, de Pontmercy szépen beszél vele, és ez egy jó ajánlás volt az Amisnak, ahol be és elfogadták a jelenlétét. És nem különben, megtestesítette azt, amiért harcolnak (amiért, gondolta fájdalmasan, nem csak az elmúlt pár hónapban kellett volna). És ezekkel a gondolatokkal tért vissza a könyvéhez.

"Két külön véleményt kell megvizsgálnunk. Egyik, mely a politikai része, megkülönbözteti az egyén szabadságát a politika, valamint…..."

Vagyis mégsem, mert ahogy megpróbálta befejezni a fejezetet, megjelentek hangosan lármázó barátai az ajtóban (beleértve a szemmel láthatóan már megint részeg Grantaire-t), és ez arra késztette, hogy illedelmesen betegye a könyvjelzőt ott, ahol tartott és figyelmesen kísérje a történteket. Ahogy körültekintett az összegyűlt emberek kis csoportjain, mindenhol egyéni beszélgetésbe merültek el, mint minden zsúfolt szobában, és azon töprengett, hogy ez az egész miért is van pontosan. Júliúsban úgy tűnt, minden megoldódott. Egy Lajos Fülöppel később, de itt volt ugyan az a probléma; ő maga nem, mint a monarchiával szembeni ellenállás része, de látszólag, mint a mozgalom vezetője (a mozgalom kifejezés csak a kocsmákban és kávéházakban létezett). Végül arra jutott, hogy ez mind Combeferre hibája. Combeferre mutatta be Courfeyracnak, és végül minden magától történt.

Ha később eszébe jut, majd megköszöni Combeferre-nek. Mindig jobb csinálni valamit, mint ha csak gondolunk rá, és természetesen jobb egy egész részeként tenni, mint egymagunkban lázongani.

Az este a szokásos dolgok mentén zajlott, tele vitákkal és időnkénti kicsattanásokkal, amikkel néha egymásnak estek. Fél tíz körül Pontmercy esett be a szobába, mintha épp kergettnék volna, nyakkendője ferdén lengett, haja csapzottan hullott az arcába. Sötét szemei vörösen izzottak az izgalomtól.

- A második éves Blondeau tézis esszé? – találgatott azonnal Christophe Bahorel.

Marius kimerülten bólintott. Mielőtt bármit mondhatott volna, Éponine jelent meg mellette, karon ragadta és elrángatta a sarokban álló asztalhoz. Enjolras szeme sarkából figyelte a párt, ahogy a lány hevesen magyaráz valamit, mielőtt visszafordult volna az ajtóhoz, ahol egy zavart férfit pillantott meg. A fiatal fiú annyi időslehetett, mint Enjolras, vagy egy kicsit idősebb, hullámos barna hajjal és barátságos mandula szemekkel. Ruhái kopottak, szemüveget viselt, és ideges arckifejezéssel álldogált egyik lábáról a másikra.

– Ez a… az… ABC és Barátai találkozója? – kérdezte bátortalanul.

- Isten hozott barátom – köszöntötte melegen Courfeyrac az érkezőt. – Mi a neved?

- Patrice Feuilly. Pár napja hallottam az Amisról egy szomszédomtól, Raoul Montagne?

Az ismerős név hallatán Courfeyrac összes kételye eloszlott.

– Igen, nagyon jól ismerjük Rault! És azt gondolta, hogy ideküld hozzánk? Milyen rendes tőle. Gyere be, Patrice Feuilly, érezd otthon magad! Engedd meg, hogy bemutassam a társaságot.

És a szokásos bájával Courfeyrac bevezette az ifjút a szobába, lelkesen magyarázott, és csak Enjolras vizsgálgatta gyanakodva, míg a többiek örömmel fogadták. Courfeyrac jó vezetőnek bizonyult. Perceken belül Feuilly már otthon érezte magát, mintha már régóta járna a találkozókra; és Pontmercy elaludt az asztalon, ahol a gamin barátnője óvatosan tekergette ujjai között a haját, enyhe pírral az arcán.

Enjolras azon az estén kis csapatával, amely Combeferre, Grantaire és az új tag Feuilly (aki meglepően egész értelmesen és jól tájékozottan beszélt) elhagyta a Musain kávéházat. Grantaire Enjolrasra támaszkodott és hangosan énekelt.

- Jézusom, mennyit ittál? – kérdezte Enjolras dühösen és megpróbálta lelökni magáról.

- Közel sem eleget! – kurjantott Grantaire és hozzáköltött a Marseillaise dallamára egy pajzán strófát. Át akarta vetni karát Enjolras vállán, de elvesztette az egyensúlyát és elesett volna, ha Combeferre nem ragadja meg a karját. Feuilly ránézett.

– Mindig ilyen?

- Igen – morogta Enjolras.

- Nem – védte Combeferre. – Igazából nagyon kellemes társaság, ha épp józan. Jó, mulatságos, amikor iszik, de nem könnyű beszélni vele. Enjolras nem nagyon kedveli, mert nem tud kiállni az eszmék mellett.

Enjolras szeme összeszűkült.

- Ha nem érdekli az ügy, akkor jobb, ha nem áll az utunkba, és csinál viccet az egészből!

- Túlzol, Antoine.

- És én vagyok az, aki mindig hazaviszi, szóval hálás lennék, ha befejezhetném.

- Talán egy kocsit kéne hívni – javasolta Combeferre.

Enjolras a fejét rázta.

- Ilyenkor? Nem találunk. Hazaviszem – adta a mártírt.

Haza is kísérte, szerencsére egész hamar odaértek ahhoz képest, hogy egy részeg embert kísért fel a lakás lépcsőjén. Lefektette a motyogó Grantaire-t a kanapén, aztán ott hagyta azzal, hogy valószínüleg egy kis nyakfájással fog felkelni, és a lehető leggyorsabban elhagyta az épületet, befordult a saját utcájába, remélve, hogy Combeferre még ébren van, hogy befejezzék vitájukat az irodalmi tendenciáról, amiről előző nap beszélgettek.

Amikor megérkezett, a házfelügyelő udvariasan rámosolygott.

- Monsieur, levele érkezett.

- Köszönöm – azzal szórakozottan átvette a borítékot a pocakos kis öregtől és felment a lépcsőn. Amint belépett a szalonba, felismerte az apja kézírását a levélen. Kinyitotta és kivette az egy oldalas szöveget, amit apja írt. Kevés érdeklődéssel kezdte olvasni (mint általában a szülei levelét), de a felénél megdermedt, elsápadt, újra elolvasta, hátha csak rosszul látta, vagy félre olvasta. De nem.

"Merde."

- Ez most komoly? – kérdezte Combeferre 20 perccel később. Az előszoba melletti ajtónál ültek, és Enjolras hihetetlenül nézte a kezében lévő papírt. Levette a kalapját, a kabátját, csak a könyékig feltűrt ingében ült.

- Szóval eldőlt… A csodálatos szüleim elhatározták, hogy az agglegény napjaim szörnyű véget érjenek.

Combeferre az együttérzés és a nevetés határán volt.

– Nem hiszem el, hogy megnősülsz.

- Egyáltalán nem érdekel ez az egész – mondta sötéten Enjolras. – Nincs időm ilyen képtelenségre! Rengeteg dolgom van!

- Úgy rémlik, volt idő, amikor romantikus lélek voltál…

- Igen, amikor 13 évesek voltunk! – tiltakozott Enjolras. – Felnőttünk, és szeretném, ha elfelejtenéd!

Combeferre mosolygott.

– Esélytelen, mon ami.

- És az az összes nő közül Franciaországban, akit elvehetnék, pont Hyacinthe Guillory! Istenem, François, emlékszel, amikor gyerekek voltunk?

- Mindenhova követett téged.

- Igen! Esküszöm, a legidegesítőbb lény a világon, amit Isten teremtett! És mérget vennék rá, hogy semmit sem változott.

- Nos…de legalább gyönyörű.

- Gyönyörű? – képedt el Enjolras. – Mit bánom, hogy gyönyörű? Az összes gyönyörű nő buta! Ki nem állhatom őket!

Barátja ránézett.

– Csodálkozom, Antoine, honnan ered ez a romantika ellenességed.

- Ered – mondta Enjolras fáradt türelemmel. – rengeteg nagyszerű dologból, amiket te pontosan jól ismersz. Időpazarlás az egész, és fölösleges pénzkiadás, a nőket csak ez érdekli, a felhajtás! Ne hidd, hogy nem emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt udvaroltál egy lánynak, és mennyit szomorkodtál, mikor egy gazdagabb monseurhoz ment hozzá! Nem látom az okát, hogy miért érné meg megházasodni, mert csak fizethetek. Most tényleg fontosabb dolgok miatt kell aggódnunk.

- Elcsigázódtál – mondta Combeferre egy szororú mosollyal. – Megéri, Antoine, Akár hiszed, akár nem. Csak magasak az elvárásaid.

- Ez nem az elvárásaimon múlik – válaszolt az. – Főleg a választási jogaimat látva, ezt vették el, a szabad döntésemet.

Egy percig csend volt, majd hangosan kitört.

- Ez nem arról szól, hogy anyám aggódik, hogy örök agglegény maradok! Ez mind apám befolyása. Azt hiszi, ha belekényszerít a házasságba, hazamegyek és játszom a jó royalistát, ahogy mindig is akarta... Megpróbál manipulálni engem!

Combeferre ránézett.

- A kérdés csak az: hagyod neki?

- Nem.