November 14, 1830

A Musain hátsó terme majdnem üres volt. Ma nem volt hivatalos találkozó, de az Amis vezérei ott ültek: Enjolras, Combeferre, Bahorel és Joly.

Bahorel beszélt. Magas volt, széles vállú, erős hajjal, rosszul öltözött és Enjolras az első találkozásukkor egy évvel ezelőtt nem nagyon kedvelte. Lustának és féktelennek tartotta. Idővel azonban megtanulta, hogy rengeteg minden van a nevető barna szemek mögött; több, mint várta. Melegség és nyitottság áradt belőle, ami körül ölelte az egész társaságot, és Enjolras rájött, hogy semmit sem tehet az ellen, hogy ne élvezze a társaságát.

- Sajnálom – mondta Bahorel. – Mindent megpróbáltam a műszaki egyetemen, meggyőzőbb voltam, mint valaha, de még nem biztosak, hogy mellénk állnak.

- Akkor nem jutottunk előrébb abban a negyedben? – kérdezte Combeferre.

- Egyetértenek velünk, de még elégedettek a jelennel, sem mint, hogy feladják – vont vállat Bahorel.

- Francba – morgott Enjolras. – Sokat reméltem a műszakis diákoktól, felbecsülhetetlen erő lenne, hiszen Párizs egyik legfontosabb rétege. Kétségtelen, hogy az ő megmozdulásuk követőket tanálna, számtalan diák, de a támogatásuk nélkül…! - az asztalra csapott vörös arccal, felpattant és sétálni kezdett az asztal körül.

- A francba! – ismételte. – Nem értik? Hát nem tudják, hogy ezzel feladják a polgárjogukat, a szabadságjogukat, az emberi értékeiket? Hogy nem látják?

A reakciója erősebb volt, mint kellett, még egy ilyen szenvedélyes embernél is, még ha oka is van rá. Még ő is megértette, kicsit heves volt, és nem lepődött meg Joly-n, aki ezt szóvá tette.

- Enjolras, mostanában feszültebb vagy, mint általában – mondta az orvostan hallgató. – Az ingerlékenység oka sokszor a bélférgek a szervezetben, biztos nincs…?

- Jól vagyok, Joly – csattant fel a beteg. – tökéletesen jól!

Joly felhúzta a szemöldökét, de nem feszegette a témát. Azonban Enjolras észrevette a jelentőségteljes pillantást, összenézést Bahorellel.

- Mi az?

Bahorel vállat vont.

- Nagyon kivagy mostanában, tudod.

Enjolras sóhajtott. Pontosan ezt akarta elkerülni, nem akarta a többiek orrára kötni a szülei jövőre – az ő jövőjére - vonatkozó terveit. Combeferre ismerte annyira, hogy hagyta saját módján kezelni a dolgot, a többi barátjuk biztos jobban belefolyt volna, mint amennyire szeretné.

- Nem lehet az embernek csak simán rossz hete annélkül, hogy a barátai faggatnák? Ha Laigle lenne, szemetek se rezdülne!

- Hát, mert ha Laigle-nek rossz hete van, akkor inkább viccelődik, sem minthogy erőszakosan nekitámadjon mindenkinek, aki a közelében van – mondta Joly.

- Én nem… vagy igen? – nézett rájuk. Bahorel bólintott, Combeferre fintort vágott.

- Nem vagy önmagad – mondta csendesen.

- Na, elmondod, mi a baj? – kérdezte Joly.

- Jól vagyok – rázta meg a fejét a vallatott.

- Kivéve azt a tényt, mon ami, hogy tényleg láthatóan gondterhelt vagy – szólt Bahorel.

- Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni – válaszolt élesen Enjolras. – Elnézést kérek, ha udvariatlan vagyok mostanában, de ez nem tartozik rátok – ránézett a könyvkupacra, amit hozott. – Azt hiszem, az a legjobb, ha most hazamegyek, most nincs több feladatunk itt.

- Ki beszél itt most kötelező feladatokról? – kérdezte Bahorel.

De Enjolras meg se hallotta, egy udvarias és gyors köszönéssel elhagyta a kávézót. Gyorsan szedte a lépteit, egyszer csak hallotta, hogy valaki utána kiabál, és Combeferre-rel találta szemben magát. A kis férfi hihetetlen gyorsan utolérte, kalapját a kávézóban hagyva.

- Antoine, tudom, hogy nem akarsz róla beszélni a többiek előtt, még jó, hogy nem, de a szüleid levele óta kifordultál magadból. Tegnap már borzalmas állapotban voltál. Történt még valami?

Enjolras megvakarta az állát.

- Igen – vallotta be. – Azonnal válaszoltam apámnak, megírtam neki, hogy még van két év a tanulmányaimból, tehát ez a legrosszabb idő az eljegyzéshez, szóval nem tudom tiszta lelkiismeret nélkül teljesíteni a kívánságát.

- Jogos, azt hiszem – merengett Combeferre.

- Múlt héten megkaptam a válaszát.

- És?

- Két választást kínált fel. Első: egy hosszú eljegyzésben szenvedek a tanulmányaim végéig, mialatt udvarolok a drága Hyacinthnek, aki mellesleg el van ragadtatva az eljegyzéstől. Második lehetőség, hogy tavasszal megnősülök, egész nyáron szokom a házas életet, mielőtt Maraisba költözünk, és boldogan folytatom az egyetemet házas férfiként. Apám szerint, idézem „szokatlan, de előfordul, hogy egy fiatalembernek felesége van, mielőtt megszerezné a diplomát".

Combeferre az ajkába harapott.

- Ügyes, nagyon úgy tűnik, hogy eltökélt.

- Még jó, hogy az! Pontosan olyan fiút csinál belőlem, amilyet mindig is akart! Talán ha lenne bátyám, nem kényszerítene ilyesmire.

- Ha lenne bátyád… pont olyan lenne, mint te, apád őt is irányítaná.

Ez mosolyt csalt Enjolras arcára, az elsőt hetek óta. Abban a pillanatban hálás volt, hogy Combeferre a barátja. A legrégebbi és legkedvesebb barátja, aki mégha vér szerint nem is, de testvére volt, mindig tudta, mit mondjon. Pár másodperccel később Enjolras ismét szúrást érzett a gyomrában.

- Én persze azonnal válaszoltam, az érvelésnek semmi hatása, így nyíltan megmondtam, hogy nem.

- Gondolom ez sem segített.

Enjolras a fejét rázta.

- Nem tudom, hogy mászok ki ebből, François.

Combeferre megölelte.

- Megoldjuk. Pár nap múlva válaszolsz, addig kitalálunk valamit.

Enjolras hálásan rámosolygott, majd megkérdezte.

- Tényleg kiállhatatlan vagyok?

- Sajnos mindenkinek feltűnt.

- Ó.

-Igen. Talán el kéne nekik mondani, mi történt. Nem mindenkinek persze, de a legjobb barátaidnak – Courfeyrac, Laigle és Jehan?

- Nem – mondta Enjolras. – Nem akarom, hogy tudják, senki. Bár, ha nem találunk megoldást hamarosan… talán tanácsot kérek, Mariustól. Ő megértené, van tapasztalata a családi problémákban, az erőszakos nagypapákkal. De addig is, nem akarok semmi zavart, főleg Grantaire-re gondolok, ha ő megtudná…

- Megígérem – bólintott Combeferre, majd kis szünet után hozzátette. – Ha nem Hyacinthe lenne, ugyan ennyire kitartanál?

Enjolras elgondolkodott.

- Talán nem. De természetesen az egész ötletet kifogásolom, de az a tény, hogy a szüleim Hyacinthe-t szemelték ki a feleségemnek – undorodva mondta ki ezt a szót. – A lehető legrosszabbá tette a helyzetet.

- Mert minden apró részletet tud a kis Antoine-ról?

- Hé! Egyébként igen, és nem akarom, hogy felhsználja ellenem.

Combeferre ránézett.

- Barátom, te nagyon különös ember vagy.

- Gyakran emlékeztetsz rá – összenéztek, ahogy csak régi, jó barátok néznek, akik egész életükben ismerték egymást, mindent tudnak, és már nincs szükség szavakra. Nincsenek titkok, csak elfogadás, ami olyan mély, mint a testvériség.

Combeferre megveregette Enjolras vállát.

- Menj haza, aludd ki magad, és ne aggódj pár órát. Megtaláljuk a módját, hogy megvédjük a kis agglegény életedet. Most visszamegyek a kávézóba, mert azt hiszem, ott hagytam a kalapom.

- Csodálkozom, hogy még csak most vetted észre.

Combeferre ironikus pillantást vetett rá, majd elment. Enjolras egy pillanatig utánanézett, majd az ellenkező irányba indult, és hetek óta először remény csillant fel előtte.